2019. november 12., kedd

Nyilvános elnökségi ülés

2019. szeptember 13., péntek - 10:00, Márkháza

Nyilvános elnökségi ülés

Találkozó Márkházán,

Kőrössi P. Jóska barátunk és tagtársunk tanyáján

Frideczky Katalin képei a facebookon

Szépírók Márkházán

A Szépírók Társasága kihelyezett nyitott elnökségi ülése, Márkháza, 2019. szeptember 13–14.

Amikor Endre megkért arra, hogy írjak a nyüliről,[1] még nem tudtam, hogy ilyen nehéz lesz. Nem, ez így nem pontos. Akkor még nem volt ilyen nehéz. Nem tudtam róla, hogy már nehéz. Nem tudtunk róla. Szép napsütéses péntek délután volt. Az a délután, amikor meghalt Konrád György.

Üldögéltünk a kis nógrádi faluban, az erdő alatt. Finom ételek fölött asztali beszélgetésbe merültünk kis semmiségekről és a világ dolgairól. Ámultan hallgattuk a szarvasbőgést, pingpongoztunk, nevettünk sokat, és nem néztünk a telefonunkra. Délután pedig körbeültünk egy nagy asztalt, hogy komolyan megbeszéljük, mi a teendő. Esteledett. Ekkor tudtuk meg.

„A fényben hiszek, amely átmegy rajtam, mint a kilobbanó villanykörtén. Olyan halandó vagyok, legalább ő legyen halhatatlan. Nevetséges! Még mindig nem érted, hogy a halál az halál? Különben mindegy. Ha elvégezted a munkádat, akkor rágyújthatsz. Akkor jöhetnek. Akkor már egy olyan emberrel végzik el a munkájukat, aki már elvégezte a magáét. Mindenki annyit tesz magára, amennyit bír. Ha kevesebbet, akkor a kevés alatt is összerogy. Ha többet, megszakad. Ügyeljünk az edzésadagokra.” – Hazatérés (Konrád György)

Másnap ebéd előtt a társaság egy része felkerekedett, és nekiindult a hegynek. Reggelire vargányás rántottát kaptunk – mi is gombát akartunk szedni. Amikor már elég magasra értünk, átkeltünk egy keskeny, kiszáradt vízmosáson, és bevetettük magunkat az erdőbe. Nem voltak ösvények, csak vadcsapások. Lehullott, törött faágak között botladoztunk, a vízmosás túloldalán haladva, mely mind szélesebb és mélyebb lett. Saci talált egy szarvaskoponyát, és felmutatta. Már kerestük a hazavezető utat. S bár egyre közelebb értünk a faluhoz, lehetetlennek tűnt átkelni a szakadékon. „Ennél rosszabb már nem lehet!”, mondogattuk újra és újra – de lett. Végül Ági talált egy helyet, ahol járhatónak tűnt a part, de azt meg szinte áthatolhatatlan, csalánnal súlyosbított tüskés bozót védte. Amikor keresztülvágtuk magunkat rajta, kiderült, hogy a vízmosásban itt már víz is van, s a túloldalon pedig kerítés. De a köveken ugrálva száraz lábbal átkeltünk a patakon, a kerítés mellett pedig volt egy ösvény. Hazaértünk.

Sárközi Éva



[1] ©Szkárosi Endre

 

 

English