Bujdosó Alpár

1935. december 18-án születtem Budapesten. Szüleim

7 évesen (decemberi születésűként vesztettem egy évet) a Damjanich-utcai Német Birodalmi Iskolába irattak be. A bombázások alatt apám Solymárra költöztetett, ahol egyosztályos falusi iskolában, ahol – sváb község lévén – németül „végeztem” a harmadik osztályt.

A háborúban „elvesztek” iskolai papírjaim (nem lett volna ajánlatos a Birodalmi Iskola bizonyítványával bárhová jelentkezni), és Kelenföldön fejeztem be az elemi iskolát. A gimnáziumot a II. Rákóczi Ferenc Érseki Katolikus gimnáziumban kezdtem 1946-ban.

A második osztály után 1948-ban a hetedik általánosba kerültem, ahol megszűnt a latin nyelv, de még oroszt sem tanultunk (nem volt még képesített tanár)...helyette gyorsírást. Akkoriban a 10-es volt a legjobb osztályzat, egy évre rá meg a hetes. Az első gimnáziumban (nem buktam!) 1950-ben végre az 5-ös, ahol már oroszt is tanultunk. Kitüntetéssel érettségiztem, de igazgatóm, Szávai Nándor, megakadályozta, hogy kémiát tanuljak. Leningrádba akart küldeni diplomata-iskolába. Apám eldöntötte a kérdést: „Janicsár pedig nem lesz belőled, fiam.”

Így – érettségimre való tekintettel – felvételi nélkül kerültem 1954-ben a soproni Erdőmérnöki Főiskolára. 1956 februárjában kizártak a DISZ-ből (ahol mindenki automatikusan tag volt), Októberben először tagja, majd három nap múlva elnöke lettem a MEFESZ  Intézőbizottságának. A Bizottság és a soproni Nemzeti Tanács megbízásából november 4-én Kéthly Anna kormánydelegációjának tagjaként New Yorkba utaztam az ENSZ-hez annak reményében, hogy elérhető lesz egy kéksisakos rendfenntartó egység küldése Magyarországra. Mikor ennek lehetetlensége bebizonyosodott, az akkor amerikai külügyminiszter, John F. Dulles kérésére bejártam az Egyeseült Államok egyetemeit a közvélemény tájékoztatására: előadásokat tartottam ’56-ról, interjukat adtam rádió- és televiziós állomásoknak. 1957. január végén visszatértem Bécsbe. Itt Jankó Bélával, az orvosi egyetem MEFESZ-elnökével, és Németi Edével, a Műegyetem Mefesz-Bizottságának tagjával megalakítottuk a Magyar Menekült Egyetemisták Szövetségét.

A Szövetség titkárságával Kölnbe költöztem, ahol – miután felmerült egy, az ázsiai országokba küldendő egyetemista delegáció ötlete –, részt vettem annak felállításában, az utazás előkészületeiben, és végül 1957. májusában Derecskey Károllyal, Kiss Lászlóval és Nagy Balázzsal elindultunk Pakisztánba (Bangla Desh), Indiába, Taiföldre, Burmába (Myan mar), Indonéziába, Japánba, Dél-Koreába, és visszafelé Ceylonba (Sri Lanka) majd Ibadanba. Európába, Párizsba a Szövetség első kongresszusára tértünk vissza. Az út naplójának szerkesztett változata 299 nap című könyvem témája (’56-os Intézet és Magyar Műhely Kiadó, 2003).

Visszatértem Bécsbe, 1960-ban megházasodtam. Feleségem Vizi Zsuzsanna, ’56-ban a Corvin-közi felkelő csoport parancsnokságán volt. 1961-ben a magyar menekült diákszövetség külügyi alelnökévé választottak. Genfbe költöztünk, a Szövetség (’58 óta UFHS) akkori székhelyére. 1963-ban visszatértünk Bécsbe. Lediplomáztam, mérnöki irodákban dolgoztam.

1964-től vagyok a párizsi Magyar Műhely munkatársa. 1975-től ’87-ig szerveztük feleségemmel a lap munkatársi találkozóit (Hadersdorf) saját pénzünkből (eleinte Megyik János segítségével). 1978-ban Kassák-díjas lettem, és ettől fogva Nagy Pállal és Papp Tiborral jegyzem a lapot felelős szerkesztőként, 1996-tól – miután a MM és a szerkesztőség Magyarországra költözött – „ős-szerkesztőként”.

1999 óta az Élet és Irodalom munkatársa is vagyok.