Írás és szolidaritás - diákmunkák

Esztergomi Dobó Katalin Gimnázium - tanár: Pápa Zsuzsanna

Bencze Sára, Pintér Dorottya: Cetli
(Különdíj a klasszikus szöveg legtalálóbb parafrázisáért)

Középiskolás éveim meghatározó korszakát tették ki életemnek. Jóhírű gimnáziumba nyertem felvételt, ahol különösen azok a diákok számítottak népszerűnek, akik a sport terén jeleskedtek, így én hamar megkedveltettem magam. Négy évben is indultam a Diák Hangya Olimpián, ezenkívül a csapatommal minden szezonban megnyertük a futballkupát. A sport jelentős szerepet játszott az életünkben, a testnevelésórák erős, szorosan összetartó közösséggé formáltak bennünket. Az ekkor szerzett élmények pótolhatatlanná váltak azok számára, akik ebből valamilyen okból kimaradtak. Akkor még fel sem fogtuk, hogy egyik osztálytársunk pont ennek vált áldozatává.

Tücsök csodabogárnak számított az osztályunkban. Testnevelés alól egészségügyi okokból fel volt mentve, nem vehetett részt a jó hangulatban zajló sportórákon. Különcsége miatt hamar az osztály peremére sodródott. Más volt, mint mi. Csöndes, mindig meghúzódott a háttérben, de látszott rajta a közösségbe való tartozás iránti vágy. Szeretett köztünk lenni, még ha nem is vált a részesévé az eseményeknek. Másságát a csoportunkból a legtöbb hangya nem tudta megértően kezelni.

Tücsök zenei téren kiemelkedően tehetséges és szorgalmas kis bogár volt. Barátok híján minden szabadidejét a hegedülésnek szentelte. Hétvégenként koncertekre járt, különórákat vett, folyton-folyvást gyakorolt. Az iskolában gyakran zenélt az ünnepségeken. Sokan azonban nem a tehetségét látták meg benne, hanem a közösségből való kirekesztettségét.

Tücsö, bár felmentett volt, gyakran lejött a tornaterembe. Szeretett minket nézni, ahogyan testnevelésórán vígan futkározunk. Egyszer a tornatanárunk véletlenül beleszaladt az öltözőben. Indulatosan ráüvöltött:

-Mégis mi a francot keresel itt, te kis nyeszlett kottazabáló?

Félrelökte, és szaladt a többi, zsivajgó osztálytársam felé rendet tenni. Tücsök elesett. Amikor esetlenül felállt, láttam valamit a szemében. Valami eltörött. Felment az osztályterembe.

Mire óra után felértem az osztályba, szokás szerint ült a helyén - egyedül. Már nem figyelte a többieket. Eltűnt a szeméből a csillogás. Oldalba böktem és szélesen rávigyorogtam. Tudtam, hogy máskor ez a kis gesztus jó érzéssel tölti el. Most azonban ridegen meredt maga elé. Tanítás után felpattant, és elsietett. Soha többet nem jött le a tornaterembe, nem szemlélt minket a háttérből. Habár a középiskolát velünk együtt fejezte be, az érettségi banketten már nem jelent meg.

Híres, elismert hegedűművész lett. Többször is olvastam a nevét különböző nívós újságokban. Bejárta a Föld több pontját is, nagy sikerű koncertkörútjai világszerte ismerté tették. Több komolyzenei lemeze is megjelent.

Egyszer levelet kaptam az édesanyjától. Kérte, hogy látogassam meg, ugyanis Tücsök meghalt. Még 30 éves sem volt. Szaladtam. Édesanyja egy borítékot nyomott a kezembe.

-Tücsök felakasztotta magát a Normafánál. Ezt a cetlit találták a zsebében - mondta elfúló hangon. –Talán maga érti.

Átnyújtotta. Óvatosan kibontottam. Ez állt rajta:

„Minek éljen egy nyeszlett kottazabáló?"

Mit mondhattam volna? Hogy vannak lassan ölő mondatok? Hallgattam. Megöleltem Tücsök anyját, és eljöttem.

Amikor a gimnázium előtt robogott el a villamos, lesütöttem a szemem.

Sírtam.

Iván Veronika: Gyerekmegőrző
(Különdíj a társadalmi feszültségekkel való szembenézés bátorságáért és a rendkívüli atmoszférateremtő képességért)

Mentem, mendegéltem hazafelé, tekintetem a földre vetve, és gondolkodtam szokásom szerint. A föld sáros volt, kerülgettem a tócsákat. Éjjel eshetett az eső. A faluba sok gyalogút vezetett, de ez volt a legbiztonságosabb mind közül. Akkor virradt, az erdőben azonban még sötét honolt.

Hajnalban ültem vonatra, így már kora reggel hazaérhettem. Mindig ugyanolyan bizakodással. Ahogy egyre több időt töltöttem el a városban, kollégistaként, úgy egyre furcsábbá vált a hazatérés. Mert ez a hely külön világ, békésnek és nyugodtnak tűnik, ahol az emberek együtt lélegeznek a természettel, rátalálva valódi önmagukra. Ó, emberi nagyság. És mi mindent rejt a felszín? Amit első pillantásra nem vehetsz észre. Idő múltán azonban megérzed.

Itt láthatsz amolyan fekete kendős, sanda tekintetű, sántikáló öregasszonyokat, amilyennek a boszorkányt képzeled a mesében. Fogatlan szájuk és hegyes nyelvük sok szörnyűséget suttog. Mindenről tudnak valamit, mindenkiről mindent.

Itt találhatsz mezítlábas kisgyerekeket, akik ide-oda futkosnak, melegítőnadrágban járnak, kopottak és piszkosak. Nem csoda: csak lavórban mosakodhatnak...

Itt vannak nagy és erős férfiak, kik foglalkozásukat tekintve családapák meg alkoholisták. Kora reggel kezdik, már nyitás előtt a kocsmaajtót támasztják, a tulajdonos asszonykával évődnek. Az anyák átszaladnak egymáshoz egy kis tereferére, közben gyereket nevelnek és dolgoznak a ház körül. Kevesen vannak, akik a hajnali busszal távoznak, egy szebb faluba, ahol adódik munkahely. Itt még óvoda, iskola sincs.

S én menekülök innen. Valahová, ahol van élet, ahol lehet gimnáziumba járni, ahol kiszaladhatok nevetve egy térre. És mondandóm nem a szomszéd Julcsa néninek szól, aki ott kuksol a kerítés fala mögött. - Csirkét etetek – mondja.

Megkönnyebbülés elszakadni innen, a vályogfalú házakból, amelyek padlása romos, és darazsak zümmögnek az eresz alatt. A sötét, szűkös szobában dohszag terjeng, egybefonódva más, jellegzetes szagokkal, ami átjárja a ruhánkat, bőrünket, hajunkat. Eggyé vált velünk, érzem magamon a kollégiumban is. Kiszellőztethetetlen. Mi megszoktuk, ám másoknak büdös...

A mi falunk nem jó. Itt szinte mindenki szegény. Nem érdemes lopni sem. Azért ez előfordul bőven. Érték a jószág: a disznó, a ló, a tyúkok. Cseresznyét, gyümölcsöt például minden gyerek lopkod. Nagy a nyomor. A családapa, azonfölül, hogy nincs munkája, italozik is. Minden ünnep erről szól, az élet nem is annyira nyugodt és szép itt, mint hinnéd.

Csak amikor elutazol, akkor érzed, mennyire szorongtál. És feloldódsz. Mert itt valami nyomasztó és fullasztó a levegő. Nem tudtam megszokni itt.

Azt hinnéd, a falusi gyereknek van nehéz dolga, amikor városba kerül. Itt máshogy van minden, ide idegennek jönni nem érdemes... Nem fognak befogadni. Itt az újnak nincs hely.

Zsákfalu. Tovább nem vezet út, tovább nem megy a vonat. Körben dombok, érintetlen hegyek, hát találó is az elnevezés. Mint egy zsákban, levegő nélkül kucorgunk itt. S folyton egymás oldalába döfünk, összeakad a könyökünk, s morognak. Hát, én nem ilyennek képzeltem eddig a falusi életet.

Két évvel ezelőtt jöttünk ide. Apa anya miatt, és mert romantikus alkat, a békés életmódot kereste; anya pedig a munkája révén. És létrehozott itt többedmagával egy napközit, afféle menedékhelyet a hátrányos helyzetű gyerekek számára. A falu egyik legnagyobb háza – amely ugyanúgy vályogfalú, régi épület, mint a többi – lett ennek a helyszíne. De anya vigyáz itt egy falubeli óvónővel az egész picikre is. A nagyobbak megírhatják itt a házi feladatot vagy játszhatnak. Nagy fejlődési lehetőség a falu számára!

Anya, mondanom sem kell, nagy reményeket fűzött hozzá. A házunk rögtön a Napközi mellett állt, de anya jóformán csak aludni tért haza. A költözés nehezen és hosszadalmasan zajlott. De anya, hogy tartsa bennünk a lelket, hangosan szövögette a terveit. Komoly és szép feladat ez – hajtogatta - , megismerkedni a falubeliekkel, szeretni, segíteni. Mennyi gyerek, akik itt élnek elszigetelten, otthon nincs külön ágyuk sem, nem hogy számítógép... Ide mindenki bejöhet, ez a hely az övék lesz.

Iskolába buszoztam, mint a többiek, így láthattunk világot egy ennél fejlettebb faluban. És azután én is anya Napközijébe mentem, ott tölthettem az estét.

Anya Napközije óriási felfordulást okozott. És mi magunk is. Egy ilyen helyre nem szoktak csak úgy odaköltözni. Egyre jöttek az alsó, felső, elülső, hátsó szomszédok, hümmögve, és körbenéztek. Előttünk keveset szóltak, de a kerítés előtt bevárták egymást, hogy kitárgyaljanak minket alaposan.

És idehozták a gyerekeiket. „Kipróbálni”. És tényleg jöttek olyanok is, akik még életükben nem írták meg otthon a házit, akik az iskola utolsó tanulói. Olyan családból, ahol tízen laknak egy kétszobás parasztházban. És villany csak az egyik szobában ég...

Napközben eddig kinn tébláboltak az utcán. Rúgták a labdát, körbebiciklizték a dombokat. Én is úgy hittem, igénybe veszik majd anya munkáját. Szükségük lesz rá.

És tényleg eljöttek, minden nap nyolcan-tízen, a nagyobbak közül. Érdekesek voltunk, mint nagy újdonság. Ott találtak persze, minden nap, engem is. Összegyűltek a szobában, ugyan nem tanulni, de eljöttek, eleinte csendesen, majd egyre nagyobb zajjal...

Az én anyám nagyon aranyos, kedves a gyerekekkel, szereti őket. Azonban fegyelmezni nem tudott. Ez a helyzet meghaladta minden erejét. Az álmai szertefoszlottak. Nyolcan-tízen fedezték fel a házat, olyan fesztelenül, mintha anya és az a másik nő itt se lenne. Neki még jobban szót fogadtak, ismerték, tősgyökeres falusi volt.

Mi meg idegenek, mondta keserűen anya. Nem olvadt fel a jég, nevettek rajtunk, semmit sem számítottunk. Ideszoktak a gyerekek. Felforgatták a házat, mintha otthon lennének. Anya tehetetlenül állt. Elhordták a színes ceruzákat, egyszer csak azt vettük észre, eltünedeztek.

A padlót sárnyomok borították, egy képet levertek a falról, ami összetört. Anya Napi- és Házirendjét összefirkálták, csak zenét hallgattak, és szórakoztak.

- Miért nem bírok velük? - kérdezte anya – Elmondtam mindent, miért tanuljanak... Nem értik. Nem akarnak dolgozni. Mindig csak cici-cini muzsika, táncolnának meg mulatnának, nézd meg, nincs tízéves, már hogy illegeti magát...

Így csak ők tudnak táncolni.

Lopnak is.

Mert cigányok. Nem fogom kinevelni belőlük.

Szinte mindegyikük az. Aki idejár, az mind. Már nem értem. Nem működik.

Ezt mondta anya.

Azután ezt:

- Bementek a lakásba, bemásztak az ablakon. Nézd meg, hogy néz ki minden. A mi mosógépünkkel mostak.

És elsírta magát.

- Én ezt nem bírom, ki érti ezt, hogy lehetnek ennyivel másabbak.

De csinálta tovább. Elvégre tudnia kellett, mi fogadja itt. Neki többet kell adnia holmi egyszerű tanulószobánál.

Valamit mégsem tudott. Nem értette meg, milyen különbséget szült az eltérő társadalmi lét. Mulattak anyán a felnőttek is. Anya kevés volt ahhoz, amit akart. Itt akkora szegénység van, amit sokan meg nem érthetünk. Anya munkatársa is cigány. Nevelte a gyerekeket, de nem azonos célokért, mint anya. Nem is értette, mi baja neki.

- Hát mi már csak ilyenek vagyunk, örülünk, táncolunk, jókedvűen, amíg lehet.

Hétvégente nagy mulatságot rendeztek a házban. Zenéltek.

Anya csak mostanra vallotta be, hogy kudarcot vallott. Ő nem így gondolta, mondta. Olyan máshogy élnek, mint mi.

Két hónap múlva elköltözünk. Többé már nem kell kollégistának lennem. Magára hagyjuk a falut. Úgy éreztem magam itt, mint egy fehér az indiánok között. Vagy mint egy misszionárius gyereke. Igen, mert mi megváltoztatni jöttünk ide. Mert a mi mércénk szerint változásra van szükségük.

… Nehéz dolog ez.

Anya nem jól kezelte a dolgot. A változást – nem hoztuk el.

Kovács Gyöngyi: Átlagos család

Képzeljünk el egy rendes, boldog, teljesen normális családot. Apuka egyetemi tanár, nagyon élvezi a munkáját, de azért a szeretteire is mindig van ideje. Anyuka bankban dolgozik, mindent megtesz férjéért és lányáért, ami mostanában nehezen sikerül neki, hiszen annyi a feladat a munkahelyen. A lány 21 éves, már két éve egyetemre jár Budapesten, minden vágya, hogy orvos lehessen.

Vidéken élnek, ezért a lány egyre kevesebbszer látogat haza, sajnos nagyon sokat kell tanulnia, hogy jól teljesítsen a vizsgákon. Mikor otthon van, felpezsdül az élet: vidámak, beszélgetnek, csacsognak semmiségekről. Nem csoda, hogy a szülők alig várják ezeket az alkalmakat: végre a monoton hétköznapok megszakadnak, valaki színt visz az életükbe. Annyi éven át együtt voltak, megszokták már így, nehéz a váltás.

Mikor egyedül vannak a szülők, az estéken gyakran bekapcsolják a tévét, hogy valamivel elüssék az időt. De persze ott se csak a csupa jót lehet hallani: migránsokról, bűnözőkről, gyilkosságokról, cigányokról esik szó általában. Néha mutatnak tüntetéseket az egyenjogúságért, az elfogadásért, legtöbbet a melegekről lehet hallani. A szülők mindig egyetértenek azokkal, akik a homoszexualitást támogatják: ők is ugyanolyan emberek, hasonló érzésekkel, csak egy-egy tulajdonságukban mások, mondjuk nem értik, miért kell ezt hirdetni. Elfogadják őket, hiszen ez egy távoli világban zajlik, és végtére is, nekik semmit sem ártottak.

De ez az egész nem is foglalkoztatja őket igazán, van nagyobb gondjuk is. Az egyetemen a tanárok egyre kevesebb fizetést kapnak, miközben az óraszám – a sok felmondás miatt – egyre csak nő. A bankban szerencsére minden jól megy, csak rengeteg a munka, szabadságot is alig lehet már kivenni. Meg persze a lányukért is aggódnak: ugye nem lesz semmi baja Pesten, vigyáz magára? Ugye ő nem lesz a terrorizmus áldozata abban a nagyvárosban? Milyen jó lenne, ha végre találna már magának egy aranyos kis barátot, aki vigyáz rá! Igaz, 5 éve már volt egy, talán kettő is, és az elsővel még mindig jó a kapcsolata, sokat szoktak találkozni. Az is lehet, hogy még nem mer a szüleinek beszélni erről, egyébként meg rengeteg a tanulnivalója, vagy akár válogatós a fiúk terén. Különben is, mindig egy kicsit éretlen, bohókás lány volt, majd benő a feje lágya.

Végre vége a tanévnek, nyár lesz, újra együtt a család, pont olyan, mint mindig. Aztán a lány egyik nap elhívja szüleit fagyizni, látszik rajta, hogy mondani szeretne valamit, nagyon izgatott, a szeme csillog. Örülnek neki, hiszen már olyan régen beszélgettek mélyebben egymásról, pedig ez hiányzott már mindenkinek.

Egy idő után lányon látszik, hogy kezd egyre zavartabb lenni, sőt, szinte már riadt, de a tekintete nyíltságról és bizakodásról árulkodik. Aztán szép lassan a kapcsolatokra tereli a szót. Ahogy számított rá, a szüleitől elhangzik a mondat: „És mi van a fiúkkal?” Mintha csak erre várt volna. Nagy levegőt vesz – most vagy soha – őt nem érdeklik a fiúk. Pontosabban, őt nem a fiúk érdeklik.

Megáll a pillanat, a levegő, egy másodpercre még a világ is elfelejt forogni – aztán, szinte felfoghatatlan módon, a szülők látják, ahogy a fagyizóban tovább beszélgetnek az emberek, nevetnek, vidámak, a legnagyobb problémájuk az, hogy milyen édességet válasszanak. Aztán végre rá mernek pillantani a lányra, remélik, hogy csak viccelt, de legbelül tudják már, hogy nem: segélykérően néznek rá, de ő olyan, mintha épp most jelentette volna be egy csoda eljövetelét.

Lassan, nagyon lassan felfogják, hogy mi történt: apuka még mindig nem tud reagálni, csak néz, az anyuka már a könnyeivel küzd. A lány kezdi megérteni, hogy a fogadtatás nem olyan lett, mint amilyenre számított, amit elvárt az őt annyira szerető szüleitől. Mondogatja, hogy attól még ugyanolyan maradt, nem változott, csak most boldog, mert megtalálta önmagát. Már két és fél éve. És még soha nem látta a világot ennyire színesnek. Most tényleg boldog. Nem tudja elfogadni, a szülei miért nem képesek örülni ennek, hiszen ez egy csodálatos érzés. Megérthetnék, ők is voltak szerelmesek egyszer.

Valamelyiküknek mondania kellene valamit, akármit. Anyuka szólal meg: „És… van barátnőd?” A lány szinte csak erre várt: szeme megcsillan, felélénkül: már több, mint fél éve van neki, tény és való, előtte is volt kettő… de ők nem voltak az igaziak. Nem úgy, mint a mostani: mindig együtt vannak, rengeteg programot szerveznek, de az is elég, ha csak egymás mellett lehetnek és olvashatnak, vagy tanulhatnak… Úgy érzi, végre megtalálta a boldogságát, együtt szeretnék leélni az életüket. Ő egy rendkívül szeretnivaló teremtés, találkozhatnának négyesben akár holnap, elmehetnek moziba vagy egy vendéglőbe.

A szülőknek túl gyors ez a tempó, ők nem tudják ilyen hamar feldolgozni. Teljesen érthető – egy pillanat alatt borult meg a világ, csúszott ki az irányítás a kezük közül, tehetetlenné váltak. Csöndre intik lányukat, és némán hazaindulnak mind a hárman.

Anya kétségbeesett, az apa is, de ő érez egyfajta tehetetlen dühöt is. Mindenki ellen, a világ ellen, hogy ennek meg kellett történnie. Mit fognak ők így csinálni? Mit mondanak a rokonoknak? Barátok hogyan fogják fogadni, mit vetnek a szemükre? A lány csalódott, könnyezni kezd a félelemtől – ha a szülei nem tudják megérteni, elítélik, ki nem fogja vele ezt tenni? Benne is egyre nő a harag, úgy gondolja, mindig belekötnek, megszólják azért, amilyen, pedig csak végre megtalálta önmagát. De ebben a világban még ezt sem szabad.

Az órák, napok, hetek múlnak, az idő megy tovább. Kapcsolatuk hidegebb, távolságtartóbbak, de nem vitatkoznak, veszekednek, próbálják elfogadni egymást. Ezt úgy oldják meg, hogy fel sem hozzák a témát, a szülők mereven elzárkóznak – amiről nem vesznek tudomást, az nincs is. De legbelül minden gondolatuk e körül forog, ez irányítja mozdulataikat, ahogy próbálják emészteni a dolgot. Oké, ők elfogadják, hogy a lányuk homoszexuális – de attól még velük ez nem történhet meg. Nem, és kész. Ilyenek csak a tévében vannak.

Aztán már tényleg beismerik, hogy leszbikus, ugyanakkor attól függetlenül legyen fiúval. Nem olyan nagy kérés ez, régen sem ahhoz ment hozzá az ember lánya, akit szeretett, minden el volt rendezve, mégis túlélte mindenki. Ha így tesz, és messziről elkerüli az azonos nem hozzátartozóit, talán nem derül ki soha ez az egész rémálom.

Ott van a gondolat (egyre kevésbé a tudatalattiban, hanem inkább már mindenhol, minden lélegzetvételnél), hogy mit rontottak el. Mitől lett az ő gyermekük más, mint a többieké? Talán nem adtak neki elég szeretetet, figyelmet, törődést? Mi volt a baj a nevelésével? De hát ezekkel a kérdésekkel pont azt mondják, hogy selejtes a lányuk, nem normális. Elítélik őt. Pedig semmit sem változott, csak eggyel több információt tudtak meg róla.

Meg félnek is, hogy mi lesz így velük? Teljesen kicsúszott az irányítás a kezük közül, most mi tévők legyenek? Eszükbe jut, mi a legelső és leglogikusabb dolog, amit ilyenkor tenni lehetne: meggyőzni a lányt, hogy minden bizonnyal tévedett, valamilyen érzést csak félreismert, ezt neki is be kellene látnia. Az apa elmeséli, hogy az egyetemen neki is volt egy meleg ismerőse, csak fiúval tudta elképzelni az életét – aztán belátta, hogy butaságot csinált, választott magának egy szép feleséget, már gyerekeik is vannak.

De a lány csak nem hajlandó változtatni. Ő boldog így. Nem fog megfelelni a társadalom által diktált szürke normának, ha szenvedne egész további életében. Mindenféle feldolgozást segítő könyveket vesz szüleinek, de csak merev elutasítást kap válaszul.

Így megy ez hónapokon keresztül. Annyi változás történt, hogy a barátnő már be lett mutatva, egyszer meghívták hétvégére. A hangulat persze jeges volt, a szülők nem mertek senkire se nézni, még egymásra sem. Ha nem látják, nem hallják őket, talán minden rendben lesz, csak elmúlik ez a két nap valahogy, és végre minden visszatér a régi kerékvágásba.

Aztán eltelik egy év, elmennek nyaralni hármasban. Egy másik környezetben vannak, idegen emberek között, távol az eddigi életüktől, gondjaiktól, gondolataiktól.

És elkezdenek igazán beszélni. Mindent, ki magukból.

A szülők elmondják azt, amit mindig is éreztek: ez nem elítélés, hanem féltés. A társadalomban mindenkinek van egy rossz szava a homoszexuálisokhoz, mi lesz vele így a munkahelyen? Ha megkérdezik a családi állapotát, mit fog rá válaszolni? Azt, hogy barátja van? Vagy házasságban él? Vagy, hogy felesége van? Hogyha ezt megemlíti az állásinterjún, nem fogják felvenni sehova. Kibeszélik majd a háta mögött, akárhova is megy, úgy fogják kezelni, mint egy leprást – ez így minden, csak nem élet. És nem utolsó sorban, mit fognak szólni hozzá a rokonok? Elítélik majd őket, a szülőket is? Lehet, hogy a nagypapa majd meg akarja „nevelni” az unokáját, aztán abból meg semmi jó nem sül ki. Nagymama idegösszeomlást fog kapni, az biztos.

De a lány is elmondja, hogy ő boldog. Igen, és ezt úgy is gondolja. Boldogabb, mint valaha, mint az eddigi életében akármilyen helyzetben. Máshogy nem is lenne képes létezni, minek is tenné különben, ha nem látja benne értelmét? Elvégre igazán mély szeretet, szerelem, nem fiú-lány, hanem két lélek között tud létezni. Fölösleges aggódniuk, mert a világ egyre nyitottabb, nekik is ugyanolyan életük lesz, mint a szokványos pároknak – együtt fognak élni egy házban, igazi családként, és még gyerekeket is szeretnének vállalni.

Na, hát a szülőknek ez is egy bomba volt. Gyerekeket?! Heves ellenzés tör ki – milyen élete lesz a szerencsétlennek? Halálra fogják gúnyolni az iskolában, semmi önbizalma nem lesz, félni fog mindenkitől. Egy gyerek sorsáról nem lehet dönteni, őt nem szabad belekényszerítenie ebbe az egészbe, nem keseríthetik meg így valakinek az életét. De a lány szerint az a fontos, hogy a gyermek kapjon szeretetet a szülőktől, támogatást, egy biztos családi hátteret, és különben is, kutatások bizonyítják, hogy a meleg házaspároknál nevelkedettek sokkal nyitottabbak, befogadóbbak embertársaik iránt.

Az ellenállás nem akar enyhülni semelyik oldalon sem. Egyikük most boldog, életében először, úgy, ahogy van, úgy, ahogy ő akar boldog lenni. Másikuk is azt szeretné, hogy legyen boldog, de úgy, ahogy ez a világ megengedi számára.

Feltehetjük a kérdést: kinek van igaza? Túl maradiak, zárkózottak, elítélőek, netán féltőek a szülők? Vagy a lány követel túlzottan nagy szabadságot, liberalizmust a társadalomtól? A helyzet elgondolkodtat minket, hogy mitől lesz boldog egy ember, mennyit bír el a másik, mennyit kérhetünk tőle. Mennyi felelősséggel tartozunk a másik boldogságáért?

A kérdések nyitottak maradnak. De egyedül csak mi tudjuk szebbé, élhetőbbé tenni ennek a családnak, az összes családnak az életét.