2022. május 18., szerda

Írás és szolidaritás - diákmunkák

 

Balassagyarmati Balassi Bálint Gimnázium - tanár: Ádám Klára

 

Cservenák Rita Zsuzsanna: Két álom, egy mese
 

Aludj el, fiú! Álmod szépítse a tudat,

Hogy pénzedért más is veled mulat.

S mikorra felnősz, a tanulás éveit

Kipihenitek a parlament székein.

Aludj el, te fiú! Nem mozdul az éj,

Mindent megkapsz, hogy boldogan élj;

Házat, kocsit, életet, megvesszük neked,

De nem töri majd a seprű nyele kezed.

Néma a haraszt, nem veri azt szél,

Kastélyfalak közt csöndes lesz az éj.

Nem zajong kinn semmi, a szél sem fúj szemből,

Vigyáz rád e ház, az út, a rendőr.

Csak az átkozott ebek csaholnak éhesen.

De te csak aludj! Aludj, szerelmes édesem!

 

Édes fiam! Én egyetlen szentem!

Aludj el édes anyai szeretetben!

S ha felnősz majd egyszer, s tanulsz,

Oly vezető leszel, ki a népnek nem hazudsz.

Aludj el, fiam! Nem mozdul az éj,

Mindenünk od'adjuk, hogy boldogan élj.

Házat, kocsit, életet nem adhatunk neked,

De tudásoddal más életét is szebbé teheted.

Zendül a haraszt, ha túl csendes az éj,

Retteg minden úr, ki négy fal között él.

Zajongna kinn minden, az Úr is odafentről,

De vigyáz a gazdagra, a ház, az út... a rendőr.

Míg az átkozott urak csaholnak éhesen,

Te csak aludj! Aludj, szerelmes édesem. 

 

Kobl Gabriella Adrienn: Csupaszív
 

Van egy kis falu Nógrád megyében. A környék csöndes, az évszakok csodákat művelnek a tájjal. De az emberekkel nem. A tél nagyon sok család számára egy „túlélőtúra”. A lakhelyemtől 2 km-re van egy szegénynegyed. Ritkán járnak arra a lakókon kívül más emberek, leggyakrabban, mentők, rendőrök. A behajtók már nem. Nincs mit behajtaniuk. A lakosság nagy része roma, de a szegénységükről nem színük dönt. De ki a szegény? Szegény az, akinek, nincsenek ruhái, nincsen elegendő étele, se fűtése, s lehet szegény valaki lelkében is: céltalan, megkeseredett, reményvesztett, olyan, akinek már talán álma sincsen. Itt mindenre találok példát. A társadalmi szakadékok olykor áthidalhatatlanok. Pedig mindkét részről történnek előrelépések. A házak többsége vakolatlan és romos, az ablakmélyedések üresen tátonganak olykor, mert kinek lenne pénze üvegeztetni? Meleget nagyon gyakran az a fa ad, amit a gyerekek gyűjteni.

A gyerekek. A négy és a hatéves, de a tizenegy is együtt hozzák a fát, ha mínuszban, akkor mínuszban, ha esőben, hát esőben. Édesapjuk, édesanyjuk vagy dolgozik, vagy nem. Néhány szerencsésnek jutott munka, s közmunkás lehetett, másnak nem. Ez egyénfüggő. De többen vannak a rossz példa mellett, mint ellen. Sajnos. Itt nagyon radikális esetek fordulnak el. Hol van megírva egy 12 éves gyereknek, hogy az a feladata esténként, hogy megverje a testvéreit, csak azért, mert nincs ételük, éhesek és sírnak? Ki az, aki gyerekeket kényszerít bűnözésre ahelyett, hogy a szorzótáblát tanulná velük? A környezet, ami olyan, mint egy mocsár. Ha nem a megfelelő úton mész, belezuhansz, és nem jössz ki. Az a baj, hogy azt az utat még senki nem taposta ki nekik, amin haladniuk kell. Ehhez kevés a köznevelés, kevesek a barátok és a jó példa mutatása. Ezek a gyerekek sérültek. Csak úgy hagyhatják fel ezt az életmódot, ha kiragadjuk őket ebből a környezetből. Legyen az iskolaváltás vagy nevelőotthon, vagy sok-sok szeretet. Ezeknek a gyerekeknek a házimunkán, tanuláson kívül meg kell küzdeniük a hátrányos megkülönböztetéssel is, ami egyszer fakad abból, hogy szegények, másszor pedig a romaságukból. De mindenkinek van esélye azt mondani, hogy: más vagyok, hogy a rám ragasztott előítéletek, nem igazak, és én igenis különbözöm másoktól, más kultúrával rendelkezem, és mások az értékrendjeim. Mások. Nem rosszabbak, nem jobbak.

Nem messze a külterületi szegénynegyedtől a faluban van egy utca. Néhány itt lakó fiatal csak úgy emlegeti: gettó. Másoknak csak a Zrínyi utca, ahol a falusi romák egy jelentős része lakik, néhány itt élőnek pedig az a hely, ahonnan elindult valami, valami nagyon szokatlan és érdekes dolog, egy kezdeményezés, mely pont ezt a másképp gondolkodást hívta életre. Ezt a kultúraápolást Suhanjné Pikács Gizella kezdte el, először táncoktatással, majd Ceferinó családi napközi működtetésével. Őt kérdeztem, hogy milyen ez a másság, hogyan indult ki, milyen a romaságnak ezt az oldalát erősíteni, miért küzdenek, és milyen nehéz az, ha az ember két tűz között van.

KGA: Tánctól az iskolapadig? Hogy jött az ötlet, és mik voltak a megvalósítás mérföldkövei?

SPG: Kislánykoromban volt egy tánccsoportom, már akkor a tánc szerelmese lettem. Aztán az élet úgy hozta, hogy ezt a szenvedélyt mellőznöm kellett,majd később gyermekeimet kezdtem el tanítgatni táncolni, és az utcából egyre többen jöttek, mígnem harmincan voltunk a nappaliban. Így alakult meg a Csupaszív Táncegyüttes cigány folklór csapata. És ebből a csoportból lett először családi napközink, ami csatlakozott egy hálózathoz, a Ceferinói családi napközik csoportjához, amelybe több nógrádi falu beletartozik. Nevünket Boldog Ceferinóról kaptuk, ő volt az első cigány, akit boldoggá avattak. A táncot a mai napig folytatjuk.

KGA: Mennyiben más ez a napközi, mint az, amit a közoktatás biztosít? Csak hátrányos helyzetű gyermekek veszik igénybe?

SPG: Itt nálunk a gyerekek családi légkörben tanulnak és nevelkednek. A napközi itt egy órával tovább tart. Háromig szigorú tanulás van, és aki végzett, az előre tanul. Utána feldobunk egy témát, és arról közösen beszélgetünk, gyakoroljuk a táncot, illetve kutatunk a gyökereink után. Nagyon fontosnak tartom ezt a féle napközit, ugyanis hozzánk leginkább halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek jönnek leginkább. Itt mindenki megkapja a maximális odafigyelést és szeretetet. A diákokon azt veszem észre, hogy ha ilyen környezetben vannak, sokkal fogékonyabbak a tanulásra. Ide bárki jöhet. Egy szabály van sajnos, hogy 14 éven aluli jöhet, feletti pedig már nem. Van egy külön pontozási rendszerünk, a „szíves rendszer”. Ha 10 szívet összegyűjt egy gyerek, amit a magatartásával érdemelt ki, akkor egy tábla csokit kap. Ezen kívül az aktivitást és a tanulmányi eredményt is szívekkel jutalmazzuk. Ezt a gyerekek sokkal jobban élvezik, és sokkal motiváltabbak is.

KGA: A gyerekek hogy viszonyulnak a kultúrához és a valláshoz?

SPG: Sajnos nagyon keveset tudunk a történelmünkről; mi a romungró cigányokhoz tartozunk. Sokan úgy vélik, hogy mi hagytuk el a hagyományainkat, de ez nem teljesen igaz. Sajnos Mária Terézia beolvasztotta őseinket a magyarokhoz. Nagyon kevés írásos emlék maradt fent, és sajnos a nyelvet sem beszéljük. A táncukból pár lépését viszont igen. A gyerekek imádják, a táncot főleg - meséli nevetve - de sajnos én sem tudok nekik megtanítani mindent, pedig nagyon sok könyvet olvasok a témában. Nagy szerepet játszik a vallás az életünkben. Rettentő sok erő kell ehhez, és az egyik nagy erősségünk a hitünk. A táncos jeleneteink nagy részét is a Bibliából vesszük. El szoktak kísérni misére a gyerekek, változó hogy mikor kik, de ebbe is beleszólása van a családnak.

KGA: A közvélemény hogyan viszonyul hozzátok?

SPG: A környezetünk nem lát bele ezeknek a gyerekeknek az életébe, így az emberek gyorsan, elhamarkodottan ítélkeznek. Sajnos kapjuk meg a segítő támogatást, amire szükségünk lenne. A hétfő és a péntek a kritikus. Hétfőn még a családból magukkal hozott rossz példát faragjuk le, aztán pénteken, felkészülünk, arra hogy jön a hétvége. Nem egyszerű ezeknek a gyerekeknek. Vannak olyan más romák, akik kinézik őket, és más hozzád hasonlóak, akik megint másként néznek ránk. Ez megviseli a kis lelküket, pedig olyan tehetségesek. Csak van egy baj. Egyszer megpróbálják, és nem sikerül. Megpróbálják másodszor is, akkor nagyon összetörnek, és ha harmadszor is nekikezdenek, és nem sikerül, már nem próbálják többször.

KGA: Említetted, hogy 14 éves korig lehet ide járni csak. Onnantól van tovább valami további oktatást segítő intézmény?

SPG: Ezek a gyerekek azt a segítséget kapják meg, amit én adok, nem többet. De hatalmas öröm, hogy a régiek visszajárnak egy ifi csoport keretében, és segítenek a táncban is.

 KGA: 10 éve működik a Csupaszív. Milyen fellépéseitek vannak, és hogyan érzik magukat a gyerekek?

SPG: Eleinte kisebb falunapokon jártunk, aztán egyre nívósabb helyekre kaptunk meghívást. Most már országszerte hívnak, illetve a világ cigánytalálkozóra is hivatalosak vagyunk mint fellépők. Eljutottunk Olaszországba is. A gyerekek imádják a fellépéseket. Szeretik a közönséget, meg akarnak felelni, és nagyon jól esik nekik, ha kapnak egy hússal teli szendvicset; lehet, hogy kettőnél többet vesznek el, de nem mondhatom azt, hogy ne tegyék, mert ki tudja, mikor kapnak ilyet legközelebb. Itt nem szeretnek fellépni. Gyakran elítélik őket. De megcsinálják, mert kérem.

KGA: Az utolsó kérdéssel csak hozzád fordulok. Mennyi erő kell mindehhez, és ki támogat ebben téged?

SPG: Rengeteg. Olyan a helyzetünk, mint egy búzaszemnek: két malomkő közé vagyunk szorítva. Ami miatt még erős vagyok, az a hitem. Rengeteget segít. És természetesen segítenek a gyerekek. A nevetős arcuk, ahogy megölelnek. Senki nem tudhatja, hogy ez milyen jó érzés. Erősítem bennük, hogy egy közösséghez tartoznak, ami más, mint a többi, és erre igenis legyenek büszkék. Miattuk csinálom, értük csinálom.

KGA: Nagyon köszönöm a válaszaidat! Sok sikert kívánok a fellépésekhez.

Van kiút. Aki kéri a segítséget, az meg fogja kapni. Lehet másként is csinálni, akár így is. Én mélyen tisztelem ezt a kezdeményezést, és csak buzdításra tudom sarkallni őket. Minden emberben van érték, ki kell használnia, és nekünk, többieknek nem szabad előítéletekkel takarózni. Be kell pillantanunk ebbe az életformába, és utána véleményt formálnunk. Vannak rossz példák, és vannak jók. Gizi kitaposott egy kis ösvényt itt, most már csak rá kell lépni.

 

Pszota Dalma: Ketten
 

Mindig csúfolták az iskolában. Eleinte csak a nem túl divatos ruhái miatt, később Nagymami miatt is. Pedig igazából semmit se tudtak Nagymamiról, csak lopott félinformációkat, amiket Tanítónéni sutyorgott Jolán néninek, aki megértőket mosolygott olyankor, és később, amikor senki sem látta, megsimogatta a kislány fejét, és titokban a zsebébe csúsztatott még egy csokit.

Mindenki kihasználta, hogy nagyobb nála, meglökték, meghúzták a haját és azt ismételgették: flúgos a nagymami, flúgos a nagymami. Senki sem tudta megérteni, hogy neki Nagymami és a kis kopott ház a Rezeda utcában a világ. Minden. Nem is emlékszik már a kis panellakásra, ahol Anyuval laktak, mielőtt kézen fogta és idehozta. Busszal jöttek, kettőt kellett átszállni, és egy hosszabb várakozásnál Anyu almát vett neki egy kendős nénitől. Mikor odaértek Nagymami megmutatta neki a nyuszikát a hátsó kertben, és hozott egy kis lucernát. Azt mondta, etetgesse vele a nyuszikát, mindjárt jönnek, csak megbeszélnek valamit Anyuval. Aztán persze csak Nagymami jött, Anyu soha többé. De előtte ez már csak homályos foltokban rémlik fel néha-néha, annyira régen történt.

Az iskola azonban éles volt és nagyon reális, annyira, mint a színes papírból kivágott felirat az ajtón: 2.A. Kezdetben voltak barátnői, akikkel gyöngyöt fűztek, és beleírták a nevüket egymás emlékkönyvébe. Néhányan elhívták magukhoz a kislányt, aki elámult az óriási, színes lányszobák láttán, a háromféle süteményen, saját tévén és aranyhörcsögön. Neki csak egy kutyája volt, a Csali, de miután egy hétig nem volt mit enni adni neki, Nagymami azt mondta, jobb helye lesz a Molnár néniéknél. Utána mindig arra ment haza, és megvakargatta a mókás kis kutyaorrot. Csali meghízott, és látszólag boldog, nincs oka panaszra.

Néha ők se vacsoráztak, csak kétnapos kenyér héját, de Nagymami igazi mókamester volt, mindig kitalált valami vidám történetet arról, hogy ők most igazából habos tortát esznek fagylalttal, csak egy gonosz boszorkány elvarázsolta őket. Így lett a kristálypalotából szegényes kisház az utca végén, egy szobával, fürdőszoba nélkül. Nagymami az utcán is boldogan ugrándozott idős lábaival, ha úgy látta, ezzel jobb kedvre deríti a kislányt. Remek csapat voltak ők ketten: a Nagymami és ő.

Aztán Tanítónénitől és Szociálisnénitől tudta meg, hogy a helyzetük aggasztó. A-g-g-a-sz-t-ó. Számára olyan idegen volt a szó, mint az osztálytársaitól a Rezeda utcai kristálykastély; de Tanítónéni elmagyarázta, hogy Nagymami idős már, az egészsége nem a régi, Anyu pedig ismeretlen helyen tartózkodik. És ebből következik, hogy gondolkozni kell azon, mi lesz, ha esetleg a Nagymamival történik valami. Ő persze azon a véleményen volt, hogy legrosszabb esetben az történhet Nagymamival, hogy leválik a lengyelpiacos téli cipőjének talpa, és akkor gondolkozhatnak rajta megint, milyen lábravalót viseljen, amíg összegyűlik a kredencben tartott kakaósdobozban annyi pénz, amiből újat vehet.

Szeretett iskolába járni, haza a Nagymamihoz pedig még jobban. Év elején Nagymami különféle szép papírokba csomagolta a könyveit, és vett neki egy pár új cipőt. Nagyon boldog volt vele, csodaszép lila cipellő a Rezeda utcai kastély kis úrnőjének. A többiek persze ezt is kigúnyolták, mit képzel ő, kicsoda, valami hercegkisasszony?! Putris! Aztán egy óvatlan rajzórai pillanatban festéket locsoltak a cipőre. A kislány egész nap tartotta magát, nyilvánosan nem sírt, de könnyes szemmel szedegette ki a hajába dobált papírgalacsinokat. A gyerekek kegyetlenek, gondolta Tanítónéni, és hátra küldte a kislányt az utolsó padba, ahol nem tudták dobálni. Putris, putris, sziszegték, míg odaért.

 

*

 

Zsiráf volt a legrosszabb tanuló az osztályban. Csendes, visszahúzódó kölyök ez – mondta Apa, és belökdöste az ajtón az első iskolai napon. Azóta mindig Dadus hozta, Dadus, aki körmöt lakkozott autóvezetés közben, és mindig volt egy-egy lehetetlen „szerelmi sztorija”, amit „muszáj elmesélni”. Apa és Anya sokat utazott, Dadus rengeteget telefonált és csevegett, Zsiráf pedig naphosszat a számítógép előtt ült. Nem érdekelték igazán a számítógépes játékok, azonban velük nem volt annyira egyedül. A kortársaitól félt, a szüleit alig látta, Dadusnak pedig mindig más dolga volt. Bár mindennel elhalmozták, örökké egyedül volt, így legtöbbször a képzelete szülte álomvilágban élt, ahol ő volt Zsiráf, a hős, az elesettek védelmezője, a legkedvesebb és legokosabb gyerek a világon, akiről Dadus órákig mesélt a barátnőinek, és akinek hőstettei hallatán Apa és Anya a legtávolabbi országból is rögtön hazasietett.

Az iskolában persze sokszor hallotta, hogy a többiek piszkálnak másokat, de sosem mert valódi védelmezővé válni. Sokszor bántották például azt a picinke lányt, aki úgy szeretett iskolába járni, és akinek a nagymamája földig érő virágos szoknyában és bársonykalapban járt, és aki „putriban” lakott. Nem ismerte a szó jelentését, de sokszor megirigyelte az ugrándzó, viccelődő nagymamát ettől a különös kislánytól, aki mindig verset szavalt, gyöngyöt fűzött, énekelt, vagy valami ütöttkopott meséskönyvet lapozgatott magányosan.

Szívesen megnézegette volna ő is azt a meséskönyvet, amire hatalmas betűkkel az volt írva: Grimm. Neki odahaza nem voltak meséskönyvei, Dadus véleménye szerint a tévé nemsokára úgyis kiszorítja a piacról a könyveket, így inkább bekapcslta neki az egyik mesecsatornát, és visszavonult „lebonyolítani egy fontos hívást”.

Ilyesmiken gondolkozott a leghátsó padban, mikor Tanítónéni hangja megütötte a fülét: a kislányt a hátsó padba küldte. Zsiráf zavartan húzodott össze a helyén, és inkább kibámult az ablakon. A pici leányzó zoknis lábával kalimpált mellette, és a könyvét lapozgatta. Zsiráf nem bírta tovább, mohón a színes lapokra pillantott.

-Szeretnéd megnézni? – kérdezte tőle a kislány. A kisfiú félénken, majd egyre nagyobb magabiztossággal bólogatni kezdett. És onnantól kezdve nem voltak többé magányosak.

English