Meghalt Hazai Éva

Kedves barátok, tisztelt gyászoló gyülekezet!

Ha elvesztünk valakit, tényleg mintha egy egész világ veszne el, és mi, a túlélők törvényszerűen rájövünk, hogy ez az elveszett világ tele volt örökre megfejtetlenül maradó titkokkal, túl kevés volt az idő rá, hogy megismerjük a valódi gazdagságát. A közösen töltött idő egyszerre megbocsáthatatlan, folyamatos  mulasztásnak látszik, helyrehozhatatlan hibákkal súlyosbítva, a hátrahagyottak, ha szerencsések, ilyenkor az örökkévalóság valamelyik tetszetős formájában, a mennyei viszontlátásban, egy új találkozásban reménykednek.

A mód, ahogyan itt és ma búcsúzunk tőle, tehát Hazai Éva végakarata nehezen értelmezhető másképpen, mint úgy, hogy nem hitt a Túlvilágban, ha azon valamilyen belakható Másvilágot kellene értenünk. Nem kérte égi hatalmak evilági képviselőinek közbenjárását. Szerintem nem hitt abban sem, hogy az én bármilyen formában átmenthető, hogy az úgynevezett lélek megszólíthatóan velünk, a túlélőkkel marad. 

Egyszerűbben is fogalmazhatnék, úgy gondolom, Hazai Éva nem hitt a zsidók, a keresztények és a muzulmánok büntető-jutalmazó Istenében.  

Minden oka megvolt erre, bármit is mondjanak a szabad akarattal érvelő teológiák. Úgy sejtem, hogy az, amit jobb kifejezés híján Gondviselésnek,  Sorsnak vagy Végzetnek nevezünk, túlságosan megpróbálta ahhoz, hogy ne ossza az ateisták gyengéd és tapintatos véleményét: a Jóisten még mindig azzal jár a legjobban, ha azt gondoljuk róla, hogy egyáltalán nincsen. 

Amint azt mindannyian tudjuk, akik ma eljöttünk ide, Évával a legrosszabb történt, ami egyáltalán történhet egy emberrel – férje, Hazai György elvesztése után néhány héttel a fia, Attila a „meghívott halált” választotta.  Bár logikus következtetésnek látszana, akivel megtörténik a legrosszabb,  többé nem hihet a Legfőbb Jóban. Azt mondja a józan ész, hogy akinek ezt kell megérnie, jogosítványt kap a világ gyűlöletére, az önpusztításra, a gyász legőrültebb formáira,  a magára maradt ego tombolására. Éva mégis a másik, s nehezebb utat választotta, mondhatnánk, éppen az ellenkező irányt.  Az egóról való lemondást. A halállal szemben az életét állította. Fogadott unokáját, Jakabot féltő szeretettel támogatta, barátságait meleg szívvel ápolta, és létrehozta a fia emlékét őrző, műveinek utóéletét gondozó alapítványt.

Itt találkoztam vele életemben először, ezen a helyen, tizenhárom évvel ezelőtt.

Szerintem azon a májusi napon az Attilát búcsúztatók közül többen is így lehettünk ezzel. Az ember bizonyos kor előtt nem kíváncsi a barátai szüleire, többnyire csak akkor „megy föl” hozzájuk, ha a feljebbvalók üdvösen elhúztak hazulról. Akkor, 2012 májusában, Éva egészen valószínűtlen tartással viselte el az elviselhetetlent, és bármilyen hihetetlennek tűnik így visszamenőleg, néha tündöklően elmosolyodott. Nem volt a mosolyában semmiféle blaszfémia, és az őrület jelének sem lehetett tartani. Úgy mosolygott, mintha felismert volna valamit, és ez a felismerés kikezdhetetlen nyugalommal töltötte volna el. 

Pár hét múlva létrehozta az Attila emlékét őrző díjat, és az életművét gondozó irodalmi alapítványt. Mindannyian, akik az azóta eltelt években részt vettünk a munkájában, emlékszünk a Rózsa utcai délutánokra, emlékszünk a surányi találkozókra,  Éva mosolyára,  vendégszeretetére, a csendes, visszahúzódó, támogató jelenlétére, emlékszünk a Nyitott Műhelyben rendezett díjátadókra. Ezeken az ünnepi alkalmakon virágcsokorral köszöntöttük, ezért fel kellett állnia a rejtekéből, előre jönnie a negyedik vagy ötödik sorból, ahová a nyilvánosság elől húzódott, az úgynevezett rivaldafénybe. Nem lehetett nem észrevenni, milyen nehezére esik, ha akár csak egy percre is, ráirányul a figyelem. Mintha legszívesebben láthatatlanná vált volna az év legfontosabb eseményén. Az idei alkalom kétszeresen is nehéz lehetett a számára, súlyos betegséggel küzdött hónapok óta, de mindent megtett, hogy a bajt leplezze, hogy észrevétlen maradjon. Ahogy feltűnt alakja az eseményre várakozók között, hirtelen úgy láttam, a lénye a díjazott személyéről döntő utolsó, Rózsa utcai találkozónk óta áttetszővé finomodott. Mintha csak közelebb került volna az áhított láthatatlansághoz.

Azt hiszem, valójában mi lettünk a túlvilága, Hazai Éva és Hazai Attila barátai, mindazok, akiknek dolgunk van ezzel az örökséggel. És most nem Attila emlékének megőrzésére, műveinek kiadására, nem a díjra, nem a progresszív fiatal magyar irodalom támogatására gondolok – hogy ezt a munkát bízta ránk, azt eddig is tudtuk. Hanem arra, ahogyan Hazai Éva élt. Bizalom, hűség, barátság, önzetlenség, lemondás, nagyvonalúság, bölcsesség és derű – ha lenne egyetlen szó, ami mindezeket magába foglalja, talán az volna alkalmas megnevezni,  mi is az igazi öröksége. 

Kertész Imre a Gályanaplóban azt írja: „Az nem kérdés, hogy van-e Isten vagy nincs. Az embernek mindenképpen úgy lehet csak élnie, mintha lenne.” Ha jól értelmezem, a kérdés tehát inkább az, vajon Isten hiányában, vagy tekintettel azokra a jelen lévő boldogokra, akik hisznek benne,  fogalmazzuk ezt árnyaltabbra, vajon  istenhit nélkül lehetséges-e „Istennek tetsző” életet élni. Hazai Éva mintha azzal a reménnyel ajándékozott volna meg minket, hogy a halhatatlanság távollétében a halandókba vetett hit is elég lehet a végső derűhöz, a méltósággal viselt élethez, és az ilyen élet zavarba ejtően hasonlatos ahhoz, amit a hívők kegyelemnek hívnak. Létezik vagy sem, elképzelni nem tudom, mivel lehetne ennél jobban a „mégiscsak Legjobb Kísértet” kedvében járni.

 Németh Gábor