Magdával a kertben

2018. július 6.

Bán Magda búcsúztatása 

2018. július 6. 14:00 / Fiumei úti sírkert

Halász Margit írása Bán Magda halálára

Szedem a málnát. Málnaszezon van. Június közepe. Süt a nap. Szinte éget. A hegy felől sötét felhők gomolyognak. Estére ígérték a frontot. Akkor csap össze a hideg a meleggel. És ahogy lenni szokott, mindig a hideg győz. Lenézek a földre, rózsabogarak másznak a málnatövek között virágzó margarétára. Neonzölden fénylik a hátuk. Képeslap. Nyúlok a fényképezőért, hogy lefotózzam és elküldjem Neked. Aztán megtorpanok. Elküldjem, de hova is?

Ebben az évben valósítottuk volna meg a nagy tervet, hogy eljössz ide málnát szedni. Meg csak úgy lenni. Nézni a hegyeket a tornácról. Ott majd végre jól kibeszélgethetjük magunkat, mondtam. Az nagyon jó lesz, mondtad. Mert szerettél beszélgetni. Beszélgetni szerettél a legjobban.

De egy kissé túl egyszerű a ház meg úgy minden, magyarázkodtam. Nem zavar az egyszerűség, mondtad.

Amikor először találkoztunk, ujjongva kiáltottam fel, de hát én téged régóta ismerlek! Tényleg?, kérdezted azon a bánmagdás hangon. Úgy értem, a hangodat ismerem. Nekem a hangod jelenti az irodalmat, a kultúrát, az intelligenciát, a figyelmet, a szeretetet, a tapintatot. Ugyan hagyd már, mondtad.

Pár nappal az előtt hívtalak, hogy elmentél tőlünk. Egy csendes, hűvös könyvtárba menekültem, befészkeltem magam a sarokba. Senki nem volt a teremben, csak a remegő világháló, a félelem meg én. Alig mertem megnyomni a gombot, alig mertem megérinteni az ujjam begyével a Magdabánt. Féltem, hogy csak úgy kicsöng, aztán belecsöng a kétségbeesésem a semmibe.

Kicsöngött. Felvetted. Háát, én nem tudom, mi lesz ennek a vége, mondtad, nekem ez most már nagyon nem tetszik. Panaszt nem éreztem a hangodban. De arról beszélj, hogy veled mi van, tetted hozzá. Legszívesebben kifakadtam volna: velem az van, hogy nem bírom felfogni ezt az egészet, ami veled történik, drága Magda! Miért nem sírsz? Miért nem ordítod, hogy ez nem igazság! Miért nem jajgatsz, hogy nagyon fáj! Igen, drága Magda, én ott a könyvtárban úgy éreztem, hogy ez az egész egy drámai hangjáték része, ahol véletlenül te lettél a főszereplő, beugrottál, mert be kellett ugranod. Azért vagy ilyen visszafogott, mert az van a forgatókönyvben. Te pedig tiszteletben tartod a rendezői instrukciót. Legszívesebben azt kiabáltam volna, csomagolj össze, Magda, indulunk málnát szedni. Siess! A hangjátékot add át másnak. A málna nem vár. Megérett. Muszáj leszedni, mert a rubinpirosból bordó lesz, aztán összeaszalódik, és hirtelen lehull. A hangjáték miatt pedig, légy szíves, ne aggódj. Jól szerkesztettél, mint mindig, beugrik majd valaki helyetted. Főszereplőt mindig könnyű találni, nem lesz vele gond. Magda, ha nem jössz, nekem akkor is mennem kell! Magda, nekem most rohannom kell málnát szedni! Magda, miért hallgatsz? Magda, én most inkább leteszem a telefont.

Szedem a málnát, és nagyon fáj. Málnaszezon van, ez is fáj. Június közepe van, süt a nap, szinte éget, és nagyon fáj. A hegy felől fekete felhők gomolyognak és dörmögnek. Megérkezik a front. Összecsapott a hideg a meleggel. Itt kő kövön nem marad. Jeget sír az ég szeme, könnyet sír az enyém. Mi lesz a málnával? Mi lesz a rózsabogarakkal? Mi lesz Magdánkkal?

De nini! Magdát látom a kertben. Szedi a málnát a jégverésben. És dalol. Magda, gyere be a házba! Magda, megázol. Magda, nem hallod? Ne hülyéskedj! Magda, nincs olyan ember rajtad kívül, aki ebben a cudar időben...

Ember nincs. De Magda van. Szedi a málnát. És dalol. Örökké dalol.