Kriterion-koszorú
2025. július 24.
Bodor Ádámnak
Szinte visszahőköltem a feladattól, látván a Bodor Ádám műveit elemző kritikák tömkelegét, attól, hogy Bodor immár érettségi tétel, doktori disszertációk tárgya, számtalan nyelvre lefordították írásait, filmek készültek novelláiból, Kossuth-díjas író, az Irodalmi Digitális Akadémia tagja, akit pletykás szájak olykor még Alfred Nobel-el is hírbe hoztak. Laudációnak ennyi talán elég is volna. Azonban egyszeri cipészként, indulok, kaptafámat megkeresni. Jó előre fölmentve érzem magam, minthogy a Bodor-szövegek olvasatainak lehetséges száma az ismert matematikai módszerekkel nem kiszámítható, vagy, ahogy Esterházy Péter, ellentmondást nem tűrően leszögezte: az életmű kimeríthetetlen. Szándékosan van ez így. Bodor, mint indián, hátrafele megy előre és közben beszórja a lábnyomait homokkal.
A Bodorról szóló kritikák, az írásaihoz kapcsolódó szövegek igazolják az értelmezések különbözőségét, mégis egy valamiben azonosak: mindegyikben nem csak lappang, hanem hangosan dübörög az életmű egységes értelmezhetetlenségének döbbenete. Egyetérthetünk Orbán Ottó értékelésével, amit a Részleg c. novelláról mond: ez maga a Koh-I-Noor gyémántja, tudván-tudva, hogy a gyémánt törhetetlen fenség. Bodor Ádam olyan, mint egy öltöztetőasszony, akit foglalkozásának egyetlen vonatkozása érdekel, mert neki a vetkőztetés a lételeme. Bodor addig vetkőztet, addig hántja le a valóságról a filozófiai és metafizikai rétegeket, míg ebbe, az elsődleges cselekvés állapotába szorítja be szereplőit és olvasóit egyaránt, csak azért, hogy nyomban megmutassa az ésszel fölfogható és racionális morális dilemmák kiúttalanságát. Képletesen és valóságosan is, csuha lehántva, amúgy is csak álca, morzsolhatjuk a kukoricát, azaz életünket.
Filozófusokat megszégyenítő következetességgel teremti meg az író a premorális, morálon kívüli állapotot, és erre csak erős romantikus hajlamokkal rendelkező, játékos elme képes. Rousseau vadembere nem ismeri a jót és a rosszat, nem ismeri a morális kategóriákat, viszont rendelkezik az emberi lényt egyedül meghatározó tulajdonsággal: képes az együttérzésre. Ez az ember végtelenül erős és erejét majd csak akkor veszíti el, amikor a civilizációba kényszerülve megismerkedik a morális kategóriákkal, amikor létének koordinátáit többé nem a túlélés, hanem a civilizáció mesterkélt keretei adják. Minél értelmesebben, mondhatni civilizáltabban fogalmazzuk majd meg morális dilemmáinkat, annál értelmetlenebb, mert csak egymást kölcsönösen kizáró megoldásokhoz, föloldhatatlan ellentmondásokhoz jutunk.
Hányaveti paradoxonnak tűnhet ez az állítás, további okfejtést igényelne, noha éppen ebben az önellentmondásban vélem megragadni Bodor Ádám művészetének lényegét. A premorális állapotban a valóság még egyben van; a morális elmélkedés örvén a ráció még nem szabdalta szerte-szét.
Bodor álláspontja mélységesen elutasító a filozofikus mélységek bonyolultnak tetsző általánosításaival és a metafizikai reménnyel szemben. Dióhéjban, a nyugati filozófia egész története voltaképpen a ráció finomra csiszolgatásának története – legalábbis eleddig annak tűnt -, melyet itt-ott megszakítanak olyanok, jeles példaként Nietzsche, akik elutasítják ezt a bélyeggyűjtői babramunkát, ám azonos metafizikai lendülettel a miszticizmus és az „ember fölötti ember” egyedül üdvözítő útját ajánlják figyelmünkbe. Bodornak sem ez, sem az nem kell, sem a ráció, sem a miszticizmus nem kell, mert neki az élet és halál kell, a pőre valóság, a magyarázat nélküli „ez van gyerekek”. Az már nem Bodor Ádám bűne, ha a hiperrealizmus abszurdba hajlik, ha az élet és halál vegyülékéből semmilyen értelmes dolgot nem lehet lepárolni. A világ értelmetlenségébe vetett hit rezignációt, belenyugvást jelent. Csitt!
Így aztán nincs mese, csak a mese van, pontosabban annak is csak a váza, a cselekvés törmelékei közötti botorkálás, kevés szóban, sok hallgatásban előadva. Ádám, szereplői példáján okulva mondja: "A terjedelem számomra erkölcsi kérdés is: egyetlen szóval sem többet a legszükségesebbnél." (Az értelmezés útvesztői, 9) Író és szereplők egyaránt tudják: a lét kurta szó.
Ugyanazt a logo-ökonómiát, a kifejezés hatékonyságát csodáltam annak idején Kafkánál, Camus-nél, amit Bodornál. Egzisztencialistákat mondanának a dölyfös kritikusok. Valahogy a teremtés bibliai szűkszavúsága, a Tízparancsolat és a Mózesi Törvények kegyetlen egyszerűsége jut eszembe. Minden bizonnyal van itt összefüggés az egzisztenciális dilemmák mellbevágó pőresége és a nyelv egyszerűsége között, amire egy számomra genetikailag melengető idézettel világíthatok rá: "Senki nem mondta ki pontosabban ezt az igazságot: a nyelv, az erkölcs és a szabadság nem konvenciók rendszere, hanem a cselekvésben közvetlenül kifejeződő állításé és tagadásé, és ezért az igen-ben és a nem-ben mindhárom egybeesik, egy és ugyanaz." - írta Bretter György, 1974-ben, éppen 50 évvel ezelőtt, Bodor Ádám első novelláskötetéről, a Plusz-mínusz egy nap-ról. Mi változott azóta? Semmi. A képlet azóta és mindörökké rettentően egyszerű. Aki cselekvése révén tud igen-t vagy nem-et mondani, embernek, morális lénynek nevezhető és Bodor minden alakja önazonos, a maga módján morális lény, cselekvő ember.
Ádám sok helyen, sokszor elmondta, mit köszönhet a börtönnek. Mindenekelőtt A börtön szaga” és egyéb interjúk meghatározó jelentőségűek az életmű értékelésének szempontjából. Egyértelműen kiderül, hogy a börtön nem a süllyedés eminens helyszíne, ahogy tévesen gondolnánk.
Jóllehet a börtön perspektívája nem éppen csalogató, Bodor Ádám mintha ilyen, önfelfedező kúrát ajánlana gyanútlan olvasóinak. „A börtönben, a legeslegfontosabb helyen egy dolgot mindenképpen megtanultam: azt, hogy az ember integritása a legnagyobb kincs, ha elveszíted, oda az önbecsülésed, oda mindened.” (Az értelmezés útvesztői, 188)
Marad, aminek föltétlenül maradnia kell, a cselekvés töredékeinek szorosra zárt meséje, ahol a közönyös tér és a lüktető, hol tömörülő, hol pedig nyálkás, olykor meg-megálló, de szigorúan időtlen idő nem szervezi a történeteket… a kutyabenge, a tárnics, hiúzok és mormoták, szeszek és szexek annál inkább. A hegyek és a zord természet metafizikailag üres, jóllehet lírai díszletei, a színek, szagok, formák, illatok, hangok, vijjogások és vinnyogások, a villanó benyomások között bolyonganak Bodor karakterei.
Ezzel belépőkártyát kaptunk az egzisztenciális rettegés komédiaklubjába, ahol a stand-up-os fickó majd mindig a halállal kezdi a kellemesnek ígérkező estét. Remekül szórakozunk.
Kitörölhetetlenül megmaradt emlékezetemben egy gondosan kivárt szép nyári alkonyat, amikor szokásos, gyimesi, Réce pataki, esti találkozónk egyik alkalmával váratlanul fölbukkant egy gyönyörű lány portréja a falon és Ádám drámai hangon, színes részletekkel mesélte el, hogy a képen látható egykori barátnőjét hogyan gyilkolta meg. Az előadás annyira hitelesnek tetszett, hogy kellett kis idő, míg fölocsúdva, nevetni kezdtünk. Ádám csak ekkor leplezte le írói önmagát és fedte föl a helyi boltban, az előadás céljaira vásárolt egészen különleges vetítő képességekkel rendelkező olcsó öngyújtó titkát, melyet tenyerében rejtett el.
Komor, morálfilozófiai hangvételünk azonban ne tévesszen meg senkit, mert Bodor világa vonzó, mintha a nagy élvezetre való tekintettel kétszer lépnénk szögesdrótra.
A szabadság korlátozásának közhelyszerű szimbólumaként emlegetett szögesdrót segít abban is, hogy hangulatában be lehessen azonosítani azt a virtuálisan elkerített, földrajzilag pontatlanul jelölt helyet, ami rögzített koncentrikus körökben mind messzebb terjed, hogy kijelölje az Erdélyi Birodalmat, melyben Bodor Ádám elhelyezi történeteit. Saját szavaival, melyeket A börtön szagából kölcsönzünk: „...a sorompók, a szögesdrótok szövevényes világa, ... ezernyi veszedelem, a bukás, a buta kaland lehetősége, ahol az emberrel bármi megtörténhetett.”
És miért is törnénk ki a szögesdrótok közül, miért vágynánk valamilyen ismeretlen, idegen szabadságra, hiszen mi magunk alkottuk törvényeinket. Elviselhetetlen körülményeink voltaképpen otthonosak, és azokat eszelős következetességgel újra-meg-újra megteremtjük önmagunknak. A szabadság olyan illúzió, mintha kiugranánk a 10. emeletről, és útközben kezdnénk mérlegelni tetteink értelmét. Ugyanakkor, egészen pontosan itt, amúgy az 5. és 4.emelet között, önti el az embert az a sajátos melegség, ami egy-egy kivételes pillanatra otthonossá teszi számunkra az egzisztenciát.
Minden kétséget kizáróan Bodor léthelye Köztes Európában van, melyhez őt teremtő szálak fűzik. Egykor – kúlönösen a Részleg-ben és nagyívűen a Sinistrá-ban - Bodor leplezte le a köztes-európai valóságot, igaz ezt oly magaslati irodalom formájában tette, hogy olykor a cenzorok sem láttak el az ormokig, ma pedig, kellő időbeli, de korántsem tartalmi távlatból szemlélve, az ismétlődő valóság leplezi le Bodort. A Verhovina madarai már arról szól, hogy mindig ma van, tegnap és holnap pompásan sűrűsödik össze az értelmetlenség rögzített pontjában. Itt olvashatjuk a sorokat: „Egy ilyen írnok, aki csendben körmöl, vagy éppen zajosan csapkodja az írógépet, sok mindenről tudhatott.”
Ebben az egyébként idegen világban, kizárólag a halál és szorongás, a felvillanó szeretet és együttérzés nyújtják számunkra az otthonosság érzetét. Amolyan véres, 18 karikás előadás, melynek sorai fölött a fólia zizegve lengedez.
Bodor Ádám, becsüljük kíméletlen őszinteségedet és köszöntünk abból az alkalomból, hogy ezt a szívednek minden bizonnyal oly’ kedves díjat most itt, a Gyimesekhez közeli Csíkban, erdélyi birodalmad gócpontjában átveszed!
Csíkszereda, 2025. július 24.
Bretter Zoltán
