Interjú Czinki Ferenccel

Változott a könyv és az író kapcsolata, általában viszonyunk az irodalmi szöveghez? Az MCC-ügy után számíthatunk arra, hogy az olvasó a kiadói háttér miatt elfordul a szerzőtől?

Egyelőre nagyon nehéz megjósolni, hogyan reagálnak majd az olvasók a megváltozott helyzetre. Ez nyilván sokban múlik azon is, hogy mi, a szakma, illetve a kedvenc szerzők mit lépnek majd. Látunk már példákat arra, hogy több író máris elhatárolódott a Libritől, és a következő kötetüket már nem itt tervezik kiadni. Összességében azonban egyelőre a döbbent kivárás a legjellemzőbb stratégia. Ami általánosságban illeti az író, a szöveg és a könyv viszonyát, úgy gondolom, hogy nagyon jelentős változás nincsen. Az új felületek, új hordozók nem vették el a figyelmet a nyomtatott könyvről, az továbbra is verhetetlen.

 

Nyilván ezért látta jó politikai-stratégiai döntésnek a kormány, hogy ha jól ismert áttételes módszerrel is, de azért bevásárolja magát a könyvpiacba. 

Ha megnézzük a könyvheti kínálatot vagy a boltok kirakatát, látszik, hogy továbbra is a legtöbben a nyomtatott könyv formátumában gondolkodnak. Szerintem inkább az a kérdés, hogy ki fogja ezeket megvenni. Az utóbbi évek jelentős áremelkedést hoztak a könyvpiacon, nagyon sokat beszélünk arról akár a kiadványok, akár az irodalmi műsorok, fesztiválok jegy­árai kapcsán, hogy meddig terhelhető a nem is olyan nagy közönségünk. Erre is nyilván valamilyen hatással lesz az, hogy a magyarországi könyv­piac fele éppen most gazdát cserélt.

 

Idén két kisebb adománygyűjtő estje is volt a Szépírók Társaságának. Mik voltak a tapasztalatok?

Mindkettő, a székesfehérvári és a szegedi is egy online adománygyűjtő kampányhoz kapcsolódott, kicsit nagyobb megmozdulásra számítottam. Nagyon szerencsétlen időpontban, télen, a rezsiválság idején tudtuk elindítani az adománygyűjtést. Ugyanakkor az olvasó nem terhelhető a végtelenségig. Nem tűnik soknak az a havi két-háromezer forint, de ha valaki egyszerre több független szervezetet is akar támogatni, az egy bizonyos szint fölött anyagilag is megterhelő lehet.

 

Mit tudnak adni cserébe?

Természetesen irodalmat. Úgy látom, hogy mi, a Litera, az Élet és Irodalom és mindenki más is hasonlóban gondolkodunk: klubközösség, exkluzív tartalmak, extra események. Ugyanakkor az a tapasztalatom, hogy ezeket a tartalmakat 90 százalékban nem veszi igénybe a közönség. Nem azért, mert nem érdekelné őket, hanem, mert egész egyszerűen nincs rá idejük. Úgy veszem észre, az emberek többségének az adományozás gesztusa számít, az, hogy fönnmaradjon az általa támogatott szervezet. Az idő egy nagyon fontos szempont, az embereknek egyre kevesebb idejük van. Külön megtiszteltetésként élem meg, amikor valaki a szabadidejét ránk áldozza, akár a kiadványaink olvasásával vagy azzal, hogy eljön egy irodalmi programra. Ez egyre kevésbé lesz természetes, hiszen a közönség egyre inkább túlterhelődik. Azt, hogy minket választott egy befogadó, nagyon meg kell becsülni. Másrészről tapasztalunk egy nagyon erős alulról szerveződést: spontán alakulnak kisebb olvasókörök, ezekről onnan tudok, hogy olykor megkeresnek minket író-olvasó találkozók kapcsán. Egyre több ilyen van hazánkban is, aminek nagyon örülök.

 

Az Akadémiák Európai Szövetségének eseményén a pályáztatási rendszer problémáiról beszélt: milyen lenne az ideális eljárás a mostani rendszerben?

A mostaniban fogalmam sincs, minden, amit mondanék, utópisztikusan hatna. Egy normális pályáztatási rendszer úgy néz ki, hogy megfelelő szakemberek ülnek a bizottságokban a teljes politikai életet és a legkülönbözőbb értékmintákat képviselve, szabályos keretek között, igazságosan döntenek. Ez nyilván szinte a fikció kategóriába tartozik, de külföldön, jobbára a nyugati országokban, de akár a szomszédainknál is, van erre törekvés. Magyarországon nincs. Tudtommal a kétharmados többség megjelenik minden államilag finanszírozott pályázatnál. Így ez nagyon nehéz. Az ideális rendszert ismerjük, csak most nem alkalmazzák.