Ferencváros József Attila-díj

A GÁT UTCAI CSATOLMÁNY

 

Ich bin ein Berliner, mondta 1963-ban John F. Kennedy, az USA akkori elnöke. Bostoni születésű washingtoni lakos volt, mégis azt mondta akkor és ott Nyugat-Berlinben, hogy berlini vagyok. Se a sármom, se a befolyásom, se a birodalmi ambícióim nem vetekednek az övével. Most mégis azt mondom: ferencvárosi vagyok. Szombathelyi születésű, író foglalkozású terézvárosi lakos, akit a hivatása hozott-vetett a IX. kerületbe. Magyar költő vagyok, aki egy valódi ferencvárosi, József Attila miatt lett költő. De akik magyar költők ma mifelénk, azok majdnem mind József Attila miatt lettek költők. Mindez szakmai közhely tehát. Belterjes szakmai közhelyekkel viszont nem untatnám Önöket.

 

Arról is szót kell ejtenem, hogy a ferencvárosi József Attila-díj esetemben, én legalábbis így ítélem meg, kevésbé elismerés, inkább biztatás. Köszönettel tartozom ezért a megelőlegezett bizalomért az előterjesztőnek és a döntéshozóknak, a kerület vezetésének és az önkormányzati testületeknek. Az én hátam mögött nincsen még életmű, még ha tizenöt éve is csinálom immár, amit csinálok. Úgyhogy a tavalyi díjazottra, Fodor Tamásra gondolok, és eszembe jut a régi vicc: az elefánt és az egérke mennek az úton, mire az egérke megszólal, “Elefánt koma, hallod, hogy dübörgünk?”. Fodor Tamás dübörög, én zavarodottságomban viccet mesélek. Nem tudok viccet mesélni.

 

Verset írni tudok valamelyest, esszét talán. Meg igyekszem nagy figyelemmel lenni a kollégák munkái iránt, és még nagyobb figyelemmel lenni azoknak a kollégáknak a munkái iránt, akik a pályájuk elején, a legelején járnak. Igyekszem erre költőként, szerkesztőként, és Ferencváros lehetőséget adott rá, hogy közművelődési dolgozóként is így tehessek. A kultúrát egyszeri ünnepi alkalomból hozzáférhető hétköznappá tenni, mindenkinek, sokaknak, minél többeknek. De a kultúra nem az, amit én már tudok. Kultúra az, hogy beszélgetünk. Elmondják, és én elolvasom, amit ők olvasnak. Aztán eszembe jut valami, amit én olvastam, és azt elmondom nekik. Kevés jobb dolog van, mint szomorú, zárkózott és magányos kamaszokat hallgatni például, amikor lelkesen és bőbeszédűen mesélnek arról, amit katarzisként éltek meg. Szomorú, zárkózott, magányos kamasz voltam én is – mint mindannyian. De ezt a közös vonást itt a Gát utcában nem kell hosszasan magyarázni.

 

Én dolgozni akarok, mondja a költő, aki itt született. Mondja a Dunának. Én meg a Dunánál, ha ha ha, a Petőfi híd pesti hídfőjénél dolgozom. Tessék, Petőfi, még egy költő, bicentenáriumi véletlen, ezt hozta az élet a nyelvemre, ezt csinálja a nyelv, tehát ezt csinálja az irodalom. Én dolgozni akarok, mondja tehát József Attila a Dunának, és én sem akarok ennél többet. Dolgozni Ferencváros, tehát a haza üdvére, a magyar irodalom, tehát az örökkévalóság üdvére. Fellengzősen beszélek, hallom, talán túl emelkedetten, hát istenem, költő vagyok. De itt lehetek közművelődési dolgozó is. Élnek dolgozók itt, költők is – ez meg egy ki nem kényszerített Radnóti-idézet, megint a véletlen, mint az előbb: nyelv, élet, irodalom. Szóval itt részese lehetek a közművelődés, a kultúra valóságának, nemcsak elméletben, nemcsak az íróasztalnál, nemcsak a verssorvégeken, hanem a gyakorlatban, működésben is. A működésben van a nyugalom. Azt hiszem, jobb költő vagyok ettől a valóságtól, ettől a gyakorlattól, ettől a működéstől. Ezért pedig a kollégáimat illeti a köszönet.

 

Mindenekelőtt a Mester Galéria és Közösségi Tér munkatársait, Nyerusay Viktóriát, G. Szabó Saroltát, Oleg Zubkovot, Vincze Angélát és Coates Ádámot, akikkel együtt, közösen tesszük fel ezt a kis Mester utcai pincét a térképre, a ferencvárosi kulturális élet, és – talán majd lassacskán – a budapesti kulturális élet térképére. Köszönet azoknak, akik közreműködnek a tevékenységünkben, és azoknak, akik kíváncsiak a programjainkra. Köszönet az FMK-s kollégák közösségének. Köszönet Papula Évának, akivel a Ferencvárosi József Attila Irodalmi Támogatás munkájában a kezdetektől osztozhatok.

 

József Attila azt mondja, hogy „Az irodalmat nemcsak az olvasók befolyásolják lényegesen, hanem azok is, akik nem olvasnak. Az olvasáshoz pénz kell és szabadidő.” A kultúra tehát nem zárvány, hiszen olvasók és nem olvasók közösen élünk ebben a hazában, társadalmi meghatározottságok és eltérő anyagi kitettségek között. Illúziónk, küzdelmünk és távoli reményünk szerint: egyenrangú polgártársakként. Ez a mi munkánk; és nem is kevés. Azok közé tartozom, akik – a Gát utca híres szülöttéhez hasonlóan – úgy gondolják, hogy egyéni jó cselekedetekkel, tüneti kezeléssel nem lehet érdemben változtatni a fennálló társadalmi-politikai rend kárvallottjainak helyzetén, hanem az csak rendszerszintű változás útján lehetséges. A ferencvárosi József Attila-díj most mégis lehetőséget jelent számomra, hogy általa felhívjam a figyelmet két fontos mikro- és mintaprogramra. Az egyik a Szikra Mozgalom energiahatékonysági támogatása, amely részben helyi érdekeltségű, hiszen józsef- és ferencvárosi polgárokat hivatott segíteni. A program célja, hogy kis költségű munkák támogatásával a választókerület rászoruló lakói gyorsan érjenek el megtakarítást, tehát energiát és pénzt spóroljanak. A másik kezdeményezés a Szépírók Társasága Szociális Alapja, szolidaritási alapja, krízisalapja, amelynek az a vállalása, hogy szociális támogatás formájában anyagi segítséget nyújtson nehéz élethelyzetbe jutott írók és családtagjaik számára, alkotómunkájuk folytatása, válsághelyzetük mérséklése érdekében. Mindkét kezdeményezés vezéreszméje a szolidaritás, alanyai pedig Ferencváros népe és a magyar írótársadalom, melyek – azt hiszem – József Attilának is fontos közösségei.

 

De az időm lassan elszivárog. A szeretteim azt mondják, hogy a szűkszavúság erény, amivel mélyen egyetértek. Ezt a szemléletet költőként a kezdetektől igyekszem is érvényesíteni. Eleget mondani a legnehezebb. Ennyi elég lesz? Talán igen. Talán. Köszönöm szépen!