A cigányság oly ritkán kap ennyire szép, tiszteletteljes gesztust, mint ami ma érte a parlamentbe meghívott, sükösdi gyerekekből álló zenekart: állva tapsolták meg őket az új képviselők. Ez a szimbolikus ölelő kar az ország legnagyobb kisebbségét érte. A meghatottságtól őszintén síró képviselőket is láttam, ennyi érzelmet, mint ami abban a teremben ma felkavarodott, ritkán látni. Azt is csoda volt látni, ahogy Oláh Ibolya énekelt a parlament előtt, az is szimbolikus volt számomra, ahogy Presser Gábor beszélni kezdett, volt abban valami méltóság, keresetlen egyszerűség is, ahogy kicsit belefojtódott a tömeg miatt valami. Ízlésem szerint a táncoló egészségügyi miniszter túl volt tolva, de vele mozdult a Kossuth tér, az embereké a kormány, volt tánc.

Számomra a legszebb pillanat mégis egy főhajtás volt. Ha egy miniszterelnök beiktatása napján József Attilánál kezd, jól teszi. A fotókon is jól mutat, hogy ki a nagyobb, s ki, kit fog "szolgálni". Ha a Dunánál c. nagyvers utolsó versszaka megfogan a kormányprogramjában, már nyert ügyünk lesz. 

 

"...Én dolgozik akarok. Elegendő

harc, hogy a multat be kell vallani.

A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,

egymást ölelik lágy hullámai.

A harcot, amelyet őseink vivtak,

békévé oldja az emlékezés

s rendezni végre közös dolgainkat,

ez a mi munkánk; és nem is kevés."

 

Hajrá Magyarország, várom a hétköznapok unalmas aprómunkáját, a szükséges elszámoltatás katarzisát éppúgy, mint a lényegi reformokat, odafigyelést az oktatásra, az egészségügyre, a környezetvédelemre, a gazdaságra és a kultúrára is, mert anélkül semmik leszünk, nem ország. És várom az apró eredményeket, s a lassan bekövetkező kijózanodást is, mert arra is szükség lenne, nem kiegyezésre, hanem érvelő vitákra, eszmecserékre várok, egymás véleményének tiszteletére. És várom azt, hogy végre unalmas legyen a politika. És unalmasak legyenek a politikusok is, mert igazából azok!