SZIKLÁIM

Közreműködnek: Triceps (hang), Falcsik Tigris (zene), Ürmös Attila (zenézés)

 

„Az én 21 sztorim igazában arról szól, hogy volt egyszer egy Magyarország, a XX. század második felében, ahol az emberek közül egyik-másik – fővárosi vagy vidéki, gyerek vagy felnőtt, nő vagy férfi, kamasz vagy öreg – hősiesen küzdött a mindenkori és aktuális, a helyi és országos esélytelenség lápvidékein. Az én szikláim többnyire generációs hősök, akiket így vagy úgy erodált, tragikus esetben egyenest ledöntött az élet viharos hullámzása. Fiatalok, akik meredélyeken küzdenek, amelyeket megmászva nem egyszer még nehezebb terepre jutnak, máskor meg valóban sikerül fölverekedniük magukat valamiféle magaslatra. Vagy gyerekek, akiknek meg kell tartaniuk apró önmagukat a maguk súlyos élethelyzete sodró árjában. Vagy már kevésbé ifjú felnőttek, akik a szerelem köré kiépített kisbirodalmaikban, ha épp nagyon nem mennek a dolgok, fújnának egyet, kissé roskadtan vetve a hátukat a nap heve átjárta sziklának, amely ott áll mögöttük, ám az hirtelen elmozdul, és nem ad támaszt többé.

Az volt az álmom ezzel a kötettel, hogy míg az olvasó a hőseimmel járja nehéz útjaikat, a választott 21 dal úgy magasodjék ki előtte ebből a mi egykori életünk mocsaras terepéből, mint huszonegy szép szál szilárd szikla.” F. M.

„És jön a zene. Összerándulunk az ismeretlen mélyből fölkorbácsolódó majdnem-kín szenvedélytől, izzadva, izgulva, zuhog végig bennünk a gyönyör – bár sokkal ártatlanabb fajta, mint az ősök gondolnák, ha most ránk nyitnának. Nem egymást izgatjuk föl ennyire: a Hang teszi. A síkos glisszandó. Az ilyen-még-nem-volt.

 

Falcsik Mari prózája a gyerek- és ifjúkori eszmélés, az első gyönyörök és csalódások idejébe visz vissza, s aztán tovább – az emlékezet hajszálcsövein. Nem annyira a nosztalgia borzongató-kéjes érzésének felszítását szolgálja ez, bár egyszerre gyönyör és fájdalom, a szavak gyönyöre és a lélek fájdalma, ahogy egy fiatal lány (már nő?) úgy érzi (érezte): a világ árvája lett, fölrobbant otthonáé, hiába-szerelméé…

De nem… nem nosztalgia ez, inkább az örök – „igazi” – idő ritmusa: az élet minden örömének és bánatának átélése még egyszer, irodalommá varázsolva: saját kis és nagy tragédiákkal és az élet során a tudat mélyére űzött sejtelmes történetek előhívásával: mintha csak film készült volna róluk. A történetek főhőse többnyire ő maga, a szerző, Mari, de lehet az apja is (aki széppé mitologizálja az életét), lehet egy gyerek, akit nem szeretnek (mert akit szerettek, meghalt), lehet Poncius Pilátus és Magdaléna, és lehet egy kisvárosi alkoholista apa elől menekülő fiú…

És minden történet közben szól egy dal – s talán mindegyik történet zene is egyúttal: a szó, a költő ezúttal prózai szava hol csitító, hol karcos, fölkavaró zenévé változik: hol dörzsös ritmus szól benne, hol fémes gitár, hol az a visító síkos glisszandó.”

M. Nagy Miklós