Márton László egyszemélyes

A Démosthenés avagy az athéni állam bukása című színjátékának  összes szerepét a szerző jeleníti meg, majd az esemény után Forgách Andrással beszélget.

"Márton László a régi drámaírók módszerét követte: a hozzáférhető antik források (főleg Plutarkhos életrajzai és Démosthenés, valamint Hypereidés fennmaradt szónoki beszédei) alapján ad korrajzot a „harminc zsarnok” rémuralma és a makedón elnyomás közötti – átmenetileg szabad – Athénról, a restaurált demokrácia rövid időszakáról. A hajmeresztő vagy vérlázító közügyekről (a makedón állampénztár elsikkasztásáról, Harpalos főpénztárnok szökéséről és meggyilkolásáról, Epikratés illatszerboltjának lenyúlásáról, a szavazatvásárlásokról és így tovább) az említett források tudósítanak. A jó szándékú, de egyre elszigeltebb politikus portréja is a régi szövegekből rajzolódik ki; hogy az életére törő szélsőségesek elől az öngyilkosságba menekült, az is történelmi tény. Márton kiélezi az eseménysorok és az emberi viszonyok groteszk mozzanatait, ezenkívül a döntő pillanatok előtt felgyorsítja a történéseket. Ezáltal a szomorú történelmi eseménynek – Athén bukásának és az önálló Hellas megszűnésének – abszurdba hajló komikus mellékzöngéket ad." (A Bátor csikó drámakötet szinopszisából)

"Márton László színdarabjainak visszatérő és sokakat megtévesztő jellegzetessége, hogy a nagyszabású forma, az archaikus, brutális és véres helyzetek egész sorát felvonultató tragédia olykor habkönnyű bohózatnak, filozófiai burleszknek álcázza magát, a fegyelmezett koncepció kócosnak és rögtönzöttnek tűnik, mert a szerző egyáltalán nem szemérmes és semmilyen teátrális eszköztől nem riad vissza a teatralitás érdekében, és komolyan veszi az iróniát, ám közben emberismerete kérlelhetetlen, történelemre vetett pillantása mélyre hatol, és a wagneri monumentalitást, a shakespeare-i szenvedélyt, a brechti észt, a pirandellói játékosságot (ahogyan a szemünk előtt szüntelen átalakulásban lévő karakterek a szüntelenül más síkra transzponálódó akció motorjává válnak, vagy ahogyan maga a nyelv teremti meg pillanatról pillanatra a cselekményt), és ugyancsak a nagy hozzáértéssel kivitelezett könyörtelen bernhardi embergyűlöletet és jeges goethei szómuzsikát, de mégis talán leginkább az ősi commedia dell’artét, a vásári bábszínházat írja meg újra meg újra, prezentálja gyermeki pillantásunk előtt, a háttérben a nevető filozófus messze visszhangzó kacajával. A színpadravitel kétségtelen nehézsége – mivel a színház nem kis részben az azonnali hatás művészete –, hogy ezek a művek legtöbbször ugyanilyen nagy tudású, hasonló vízióval rendelkező alkotótársakat követelnek, akik átlátják és átérzik a fönt leírt paradoxont, de sebaj, ezeken a műveken is ott a vízjel, mint gyermekkorom kristálycukros zacskóján a felirat: Minőségét korlátlan ideig megőrzi.” - Forgách András