Az utolsó hippi

Előadja: az Opál Színház

Többet senkit sem fogok meghívni a klubba, fellépni. Vagy jók, vagy rosszak, de a végén mindig megsértődnek. Fuck, virágok, fény. Lesz viszont egy sorozat az „ismerős ismeretlenekből”, ti. az exjugó avantgárd / undorgrund (szerb, horvát, szlovén, magyar) jeles képviselőiből. Vagy élnek, vagy haltak. Nem is fognak tudni róla. De, biztosan nem fognak megsértődni.

Robert nem festő, hanem költő; nem költő, hanem blues-énekes. Életútja követhetetlen, művészi tevékenysége áttekinthetetlen. Ő, akár a nagyvárosi Tom Waits, a dzsessz, irodalom, szesz és éjszaka boldogtalan szerelmeseinek énekel. Ő az életunt, lelassult keringésű vesztes prototípusa – számtalan gonddal és kevés optimizmussal megvert magányos farkas, kopott öltönyben, egzaltáltan, félrecsúszott nyakkendővel. Munkáit és lényét eltéphetetlen szálak fűzik a ’68-as ellenkultúra, különösen a beatek világszemléletéhez – ezek határozzák meg aktivitásának minden verbális, vokális, vizuális szféráját. „Elutasít mindent, amit a világ felkínál a szerkezetébe integrálódni hajlandónak: az egyezményes státusszal és anyagi csereértékkel jutalmazott munkát, a teljesítményt, a tulajdont, az intézményes értéklétrát, a létra sikeres megmászását, a részleges hatalmat, a teljhatalmat.” (Sükösd Mihály) 65 életéve alatt 30 foglalkozást és lakhelyet változtatott. Pillanatnyilag Szabadkán él/hal, angol nyelvet tanít kezdőknek és haladóknak, fehér pirulák regimentjét nyeli neurotikus depresszió ellen.

„na lássuk csak: maxime kumin, marinetti, cummings ezek voltak az emberek nem ez a röpülő féreghad ami nekem tuberkulózisos álmatlanságot hoz és rászáll a szememre és paplanomra és elviszi a perverz álmokat olvasom őket nem olvasom őket”

T. R. New York, 1980 szeptembere