Írás és szolidaritás -  diákmunkák

Szent Mór Katolikus Óvoda, Általános Iskola, Alapfokú Művészeti Iskola és Gimnázium - tanár: Szakács Emília

Bánkuti Csenge: Lejtős utca

Hazafelé mentem az iskolából. Az utcánk, ahol lakom, nem túl hosszú. A Főnix Pizzériától az árvaházig tart, ez a távolság nem lehet több kétszáz méternél. Mégis, rendkívül érdekes, hogy milyen sokféle ember lakik vagy jár-kel ebben a kis utcában.

Ezen persze magamtól sosem gondolkodtam volna el. Amikor hazafelé megyek, általában csak bámulok magam elé, az utam zavartalan, hacsak közbe nem jön egy hirtelen ajtócsapódás, egy nyitott ablakon kiszűrődő tévéműsor hangja, esetleg a szomszéd néni morgása, miközben kiviszi a szemetet.

De ezekre általában ügyet sem vetek. Sokszor észre sem veszem, mi történik körülöttem, csak bambulok ki a fejemből, és ha még egy fülhallgató is van nálam, akkor végképp ki tudok zárni mindenféle jelzést, amivel a külvilág magára vonná a figyelmemet. Ám ezen a napon valami mégis behatolt a tudatomba, szemfülessé tett.

Kivételesen másik irányt választottam, nem a Főnix Pizzéria felől indultam el, hanem az árvaháztól. (Tudom, gyereknevelő intézet, vagy valami ilyesmi hivatalosan, de mindenki csak árvaháznak mondja.) Ezt a környéket sosem szerettem, kifejezetten nem jó hely ez, ráadásul itt van a börtön is, pontosan az árvaházzal szemben. Általában néptelen itt minden, de most két, pontosabban három ember is tartózkodott a börtön előtt: egy nő meg egy férfi, a húszas éveikben járhattak, fiatalok, és egy négy-öt éves kisfiú, aki a nő hátán csimpaszkodott. Beszélgettek egy férfival, aki kihajolt a börtönablakon.

– Mióta vagy bent? – kérdezte a nő.

– Áh, … pár napja.

– Na! Hónap nekünk is lesz ítélet.

– Má’meg mit csinátál?!

A nő válaszát már nem hallottam, ahhoz meg kellett volna állnom vagy feltűnően lassítani, de bennem ragadt a jelenet. Szegény gyerek – gondoltam –, esélye sem lesz megtapasztalni, milyen egy normális, vagy legalábbis szerintem normális élet! Nem is tudom, miért, de most elkezdtem alaposabban szemügyre venni a környéket, ahol lakom. Pont az árvaház előtt haladtam el, rapzene szűrődött ki az ablakokon, a szöveg magyar, de nem ismertem, nem is tetszett, túlságosan erőltetettnek, közhelyesnek találtam, Két megtermett fiú lépett ki éppen az épületből, csak a túloldalra mentek, a kukákhoz, cigizni. Nap mint nap látom őket. Egyébként kedvesek. Amikor ideköltöztünk, segítettek behurcolkodni.

Kicsivel arrébb egy romos ház áll. Régebben az alagsorában egy nagyon szegény család lakott. Anya ismerte őket valahonnan, de lehet, hogy csak az anyát. Gyakran vittünk nekik ételt vagy kinőtt ruhákat, de azóta már elköltöztek egy közeli faluba. A szülők kaptak ott valami munkát is. Kíváncsi lennék, mi van most velük.

Ahogy továbbhaladtam, hirtelen észrevettem, hogy ez a ház, ez a halott ház mintha valamiféle választóvonal lenne. Utána rendezett, gondozott épületek következnek, családok otthonai, kicsi üzletek. Ott van például a Coco Szalon, szemben a romos házzal. Egy nő lép ki éppen az ajtaján, tökéletes, friss frizurával, csillogó hajjal, mellette egy idős hölgy, aki láthatóan bosszús, folyamatosan beszél, azt panaszolja, hogy elképzelni sem lehet, mennyi kellemetlenséget okozott a rövid vízszünet neki meg a szomszédjának.

Utána a Belvárosi Iskola, a kapun kilépő tízéves kissrác az apjával vitázik, új telefont szeretne, és úgy tűnik, az apa beadja a derekát, könnyen meggyőzhető. Ezer meg ezer érv, hogy ezt, ami van, igenis ki kell dobni, mert vacak, és persze már mindenkinek jobb van.

Mi a Belvárosi Iskolával szemben lakunk. Egyszerű sárga ház. Előkeresem a kulcsomat, kinyitom a kaput. Ismerős illat csapja meg az orromat, anya vár, süt valamit. Mielőtt belépnék, visszatekintek az utca tetejére. Az árvaház előtti kukáknál már csak az egyik fiú áll. Fázósan toporog, és elnyomja a csikket. 

Pécs, 2016. február 15.

Stauróczky Vica: Csak beszélgetés...

Múltkor egy egészen megdöbbentő beszélgetésnek lehettem részese, és eddig ebbe bele sem gondoltam. Csak most, ahogy leültem írni valamit a szolidaritás-projekthez. Elmondom.

A téren ültem egy padon, mert éppen volt szabad másfél órám, és az ilyen lehetőségeket kihasználom, mert ez a legjobb a D-vitamingyűjtés szempontjából. Élveztem az egyedüllétet – pedig nem vagyok egy antiszociális személy –, és közben azon méláztam, mennyire szerencsétlen minden. Kaptam egy egyest matekból, elvesztettem az új tollamat, a többit meg már annyira unom, hogy egyikkel sincs kedvem írni. Továbbá borzasztóan fáj a nyakam, mert elfeküdtem az éjjel, és hogy kezdek éhes is lenni.

Ahogy ezeken gondolkodtam, az arckifejezésem lassú világundorba ment át, és ha ez nem lett volna elég, még a fagylaltomból is elfogyott a fagyi, a tölcsért meg nem volt kedvem szétrágdosni, mert néhány helyen ráfolyt az édes, csokis lé, és csíkokban szétáztatta az ostyát. Még ahhoz is lusta voltam, hogy felálljak, lépjek kettőt a kukáig, de aztán egy hatalmas sóhajjal kísérve megemeltem elhízott hátsó felemet. Már dobni készültem a tölcsért, amikor valaki megérintette a hátam.

–Megkaphatom?

Megfordultam. Egy alacsony cigánylány volt, a kezét nyújtotta, várta a válaszomat. Kínos érzés fogott el, és hogy ezt enyhítsem, arra gondoltam, veszek neki fagyit. Meg arra, hogy az anyja, akit amúgy nem láttam, odajön, elkezd sipítozni… Láttam már ilyen cigányasszonyt. Végül szó nélkül odaadtam a tölcsért, a lány meg a padomra ült.

Nem az történt, amit vártam, amitől rosszul éreztem magam, nem harapott a tölcsérbe, hanem szerteszét morzsolta, és közben valami madárhangot adott ki. Most értettem meg, hogy a galambetetéshez kellett neki. Kicsit megnyugodtam, bár nyugtalanító volt a hang, amit kiadott. Nem nagyon jöttek a galambok, mert ezt biztosan nem etetésnek érezték, hanem tölcsértámadásnak. Aztán abbahagyta a lány a hiábavaló kísérletezést, fejét leszegte, és azt kérdezgette magától: Hol rontottam el? Odafordultam hozzá, és megkérdeztem, segíthetek-e, és mielőtt bármit válaszolt volna, elvettem tőle a tölcsércafatot, s a morzsákat szabályosan magam elé szórtam. A galambok felfigyeltek rá, és azonnal körénk sereglettek. A kislány arcán eláradt a mosoly, sikongani, tapsolni kezdett.

–Nyújtsd ki a karod! – mondtam neki.

Gondolkodás nélkül megtette, én meg szép óvatosan ráirányítottam egy galambot.

– Juj, ő az enyém!

– De nem viheted magaddal, ugye tudod?! – ezt már nem tudtam visszaszívni, kicsúszott a számon.

– Dehogy viszem, legalább ő legyen szabad!

– Hogy érted, hogy legalább ő?

– A Szent Terézben lakom, a nevelőintézetben, tudod. Most kimenőnk van.

– Nagyon rossz ott? – kérdeztem, de már megint későn kapcsoltam, mert hogy lehet ilyesmit mondani egy tízévesforma kislánynak!

– Nem, egyáltalán nem. Sok barátnőm van. Bár amúgy ma spenót volt, az rossz. Meg a gombaleves.

– Fúj, nálunk is. Én lenyelni sem tudom.

– Gyorsan kell megenni.

Összemosolyogtunk. Sokat beszélgettünk ezen a délutánon. Mesélt az intézetről, sok vidám dologról. Sugárzott az arca. Egy kicsit sem sajnáltatta magát, csupa vicces, kedves dologról mesélt. Nem fájt a nyakam, a tollam elvesztése, az egyes sem volt már annyira tragikus. Az fájt csak, hogy szégyellni kellett magam.

Elhatároztam, hogy tompítok mostantól a nyafogásaimon és az összes magamat sajnáltató dolgon. Még nem tudom, hogyan, de menni fog.

Tompos Gréta interjúja a Szent Mór Iskolaközpont tanárával,

Gáspárné Kiss Barbarával a roma tanulók esélyeiről

A cigánykérdés társadalmunk minden rétegét, korosztályát érinti, hiszen itt élnek közöttünk. Kapcsolatokat létesítünk velük, ki elfogadóan és megértően tekint rájuk, ki első látásra elítéli őket, hiszen ők mások! Más etnikum, más kultúra, más szokások.

Iskolám egyik tanárával beszélgettem a roma tanulók beilleszkedéséről, lehetőségeikről, továbbtanulási esélyeikről, a családi háttér szerepéről és arról, mit tud tenni az iskola.

Ön tanárként hogyan látja a roma tanulók helyzetét? Mennyivel nehezebb őket kezelni, tanítani, nevelni?

Nem tanárként, hanem emberként igyekszem figyelni a körülöttem levő diákokra. Az a célom, hogy mindenkiben megerősíthessem azt, amiben jól és örömmel működik. A mi iskolánkban kevés roma diák van, de az osztályomba most két roma diák is jár. Egyikük örökbefogadott fiú egy kétgyermekes családban, a másik egy hat gyermekét egyedül nevelő édesapával élő lány. Ők elkeseredetten próbálnak megkapaszkodni a polgári lét alján. Roma tanítványaimban nincs is más közös, csupán a származásuk. Működésüket, teljesítményüket nem a származásuk határozza meg, hanem a családjuk.

Semmiben nem különbözik fegyelmezésük és motiválásuk a többiekétől. A fiú egy harmonikus, támogatást adó családból jár be minden nap. Ő társaihoz hasonlóan működik.

A lány súlyos mentális problémákkal küzd. Elhagyta a családot az édesanya, a gyerekek és a munkanélküli édesapa vezetik a háztartást nagy nélkülözések közepette. Súlyos fájdalomként éli meg anyukája hiányát, nehéz így a tanulmányokra, a teljesítményre koncentrálnia.

A roma családokból származó diákoknál gyakran jelent nehézséget, hogy a magyar nyelvet hibásan használják. A beszédfejlődés során felhalmozódó nyelvhelyességi hibák és a szegényesebb szókincs, a kevésbé inspiráló környezet miatt hátránnyal indulnak. Sajnos ezt nagyon nehéz leküzdeni.

Hogyan tekint rájuk, máshogy kezeli őket, mint egy átlagos magyar diákot?

A nehéz helyzetben levő lányt máshogy kezelem, de nem azért, mert roma, hanem mert másra van szüksége. A segítő szolgálatok mozgósítása is az osztályfőnök feladata. Válsághelyzetben van, így a legfontosabb most az, hogy egy működőképes védőhálót, támogató rendszert szervezzek köré. Osztályfőnökként roma tanulószobát, önkéntes gyógypedagógust, anyagi támogatást igyekszem biztosítani neki. Amikor arra van szükség, akkor pedig fehérneműt veszek neki és befizetem a gázszámlájukat.

Logopédusként és magyartanárként kognitív képességeit fejlesztem, és a tanulását támogatom. Ugyanúgy, mint a többi, tanulási nehézséggel küzdő társát is.

Más, mint a társai. Nem csupán a származása miatt. Más a feladattudata, empátiája is: előtte jár társainak.

Tanárnő logopédusként is figyeli ezeket a gyerekeket. Van valami lemaradásuk, ami eleve hátrányt jelent? Nehezebb számukra a tanulás?

Roma tanítványaim gyenge intellektusúak.  (Egyikük SNI-s, a másik diák tanulási nehézségekkel küzd).

Nem lehet megállapítani, hogy genetikus-e ez vagy a magzati életben már hátrányuk volt. Szerintem ez nem is fontos. Az számít, hogy hova juthatnak el arról a képességstruktúráról, ahol most állnak. Hova lehet eljutni segítő háttérrel, és hova lehet eljutni támogató környezet és harmónia nélkül. Az a fontos, hogy az önértékelésük és az önbecsülésük hogyan fejlődik majd. Megtalálják-e majd azt a helyet az életben, ahol hasznosnak és eredményesnek érezhetik magukat.

Látszik rajtuk, hogy milyen családi közegből jönnek iskolába naponta?

Egy belvárosi iskolában mindenki törekszik ápolt és kulturált megjelenésre. Minden tanítványomra igaz ez. A különbség abban van, hogy valakinek ez egyszerűen megy, mások nagy energiákat mozgatnak meg ezért. Nagy tisztelet jár annak, aki pénz és gondoskodás nélkül is tiszta és igényes tud lenni.

A szülők, nevelőszülők teljesen átlagos emberek? Hogyan bánnak a gyerekeikkel?

Az osztályomba járó roma fiút nagyon szépen, elfogadással kíséri a családja, az iskolával való szoros együttműködésben.

A roma lány szüleit nem ismerem. Nem jön el az édesapa iskolai fórumra, nem fogadtak otthonukban. Egyrészt azért nem jön az iskolába, mert szégyelli a szülők, tanárok előtt megjelenését, származását, másrészt azért, mert egy hat kiskorú gyereket egyedül nevelő édesapának nincs ideje szülői értekezletre járni.

Osztályfőnökként sokkal több figyelmet és odafordulást igényel az a diák, aki mögött nem áll család.  Nehéz feladat, mert úgy lenne jó segíteni, hogy a saját határok megmaradhassanak, a szerepek ne keveredjenek.

Az iskolánkban nagyon kevés olyan diák van, aki halmozottan hátrányos helyzetű. Nincs jól működő, kialakult gyakorlat az ő segítésükre, így ez elsősorban az osztályfőnök feladata.

Ön hogy látja, ezek a gyerekek hogyan vannak jelen az osztályközösségben? Társaik elfogadóak? Tesznek különbséget, bármilyen téren is? Van-e valamiféle kiközösítés?

Évek óta járnak együtt a gyerekek az osztálytársaikkal. Megszokták, elfogadták őket. Az évfolyam többi osztályától kapnak lekicsinylő megjegyzéseket és beszólásokat. Ilyenkor társaik többnyire kiállnak mellettük.

Ezek a helyzetek alkalmasak arra, hogy az egész közösség növekedjen beleérzésben, korrekt véleménynyilvánításban.

Nagyon sok elfogadást segítő, a másságot tiszteletben tartó gyakorlat áll egy pedagógus rendelkezésére. Élek ezekkel a lehetőségekkel, nagyon hatékonyak, mély nyomokat hagynak.

A kreatív írásgyakorlatok tanúsága szerint az osztályom sokkal érettebben és nyitottabban áll a csonka család vagy a nevelőszülők témájához, mint kortársaik.

A roma társakkal való együttlét miatt mélyen megélik az elfogadást, érettebben gondolkodnak a témáról, mint a kívülálló diákok.

Továbbtanulás terén milyen esélyeik vannak? Valóban nagy hátrányt jelent származásuk, vagy mindezt inkább befolyásolja az anyagi háttér, a biztos család? Bekerülhetnek a gimnáziumba, vagy csak a szakmunkásképző iskolák között válogathatnak majd, vagy esetleg még az is nehéz lesz? Egyetem már szóba se jöhet?

Sajnos az iskolarendszer nem alkalmas a különbségek kiegyenlítésére. Sem intellektuális, sem a szociális téren. A diákok ma is a családjuk és a környezetük attitűdjeit, szokásai és mintáit viszik tovább. Az iskolában töltött hosszú napok ilyen szempontból nem lesznek dominánsak.

Egy jó képességű roma könnyebben tanulhat tovább segítő környezetben, egy gyenge képességű nem.

Legnagyobb különbség abban van, hogyan támogatja egy család. A középiskolai rendszer nagyon túlterheli a diákokat, így sokkal jobb esélyekkel indul az, akinek nincs más dolga, csak a tanulás.

Egy sokgyerekes, munkanélküliséggel terhelt roma családban az a cél, hogy szakmája legyen egy gyereknek. Abban tudok segíteni, hogy elvégezze az általános iskolát. Ha ez sikerül, akkor a megfelelő szakma kiválasztása lehet a feladat.

Talán az lenne a fontos, hogy jó és elérhető célokat tűzzünk ki minden diák számára. Lehet, hogy egy roma lány szakmunkásvizsgája mögött nagyobb munka, egyértelműbb fejlődés áll, mint egy értelmiségi család egyetimistájának a diplomája mögött.

 Lát – akár mint osztályfőnök, akár mint magyartanár vagy logopédus – ezekben a gyerekekben érdeklődést, vágyat, elköteleződét?

Egy nem roma családban élő ötödikes roma fiú ugyanazokkal a nehézségekkel küzd, mint az ötödikes fiúk többsége: számítógépezni szeretne, a barátaival lenni, tanulásban pedig a legkisebb erőbefektetést igyekszik alkalmazni. Ha halmozottan hátrányos körülmények között él egy önmagában is nehézségekkel terhelt gyerek, más a dolga: rendezni kell kisebb testvéreit, vacsorát főzni, takarítani… Csodálom a nehéz helyzetben levő roma diákomat, aki szeretne megmaradni az osztályban, szeretné a napjait jobb körülmények között (fűtött tér, meleg étel ) tölteni. Nagyon büszke vagyok rá azért, mert pontosan és differenciáltan látja a helyzetét, korlátait és lehetőségeit egyaránt. Ez már maga elköteleződés. Elköteleződés ez a polgári lét fel, elköteleződés az őt segítők felé. Sokkal nagyobb alázattal és tisztelettel fogadja az a segítséget, akinek ez otthon nem adatik meg. Elköteleződés az iskola felé, hisz minden nap felkel és eljön iskolába, bár senki nem küldi el otthonról. Ha sikerül majd szakmát szereznie, akkor az az egész család felemelkedését jelentheti. Mert felemelkedés az, ha valaki nagyobbat lép, mint addig azt a családja tette.

Bízom benne, hogy lesz elég energiám ahhoz, hogy jól támogassam a diákjaimat: kit az általános iskola elvégzésében, másokat a diploma megszerzéséhez vezető úton.

Igen, gyakorolnunk kell az elfogadást, az együttélést, ha mi magunk is elfogadásra várunk. Gyakorolnunk kellene az irgalmasság jócselekedeteit, és ezt nem csak a személyes életünkben, hanem közösségi, társadalmi szinten is. És elgondolkodhatnánk azon, hogy miért csak a buszon szoptató roma anya, a betörést elkövető roma származása sarkall ítélkezésre, és vajon miért nem inkább az önvizsgálat, a segítés lehetőségeinek megkeresése fontosabb. A tanárnő elköteleződése, példája és munkája sokunk számára mintaadó lehetne.