Írás és szolidaritás - diákmunkák

Kiskunhalasi Bibó István Gimnázium -  tanár: Kovács Erika

Gozdán Dóra: Bódis Kriszta és Móricz Zsigmond a cigánykérdésről

Alapvetően empatikus, a sztereotípiákat és a "csuklóból jövő” ellenszenvet elutasító valakinek tartom magam, ám Bódis Kriszta és Móricz Zsigmond gondolatait olvasva és hallva rá kellett döbbenem, hogy nem számít, miről mi a véleményem, mi a hozzáállásom egy adott témához, ha tenni nem teszek semmit ennek szellemében.

Ahogy az írónő is kiemeli, a legnagyobb döbbenetet az okozza a riport olvasása közben, hogy túlzottan is aktuális a mondanivalója. Számomra rémisztő és végtelenül szomorú, hogy itt volt, van egy probléma, ami jelen esetben a „cigánykérdés”, és évszázadok óta nem történt semmi ennek megoldása érdekében. A következőkben Móricz és Bódi Kriszta általam legfontosabbnak ítélt mondatai alapján szeretném elmondani a saját véleményemet a témát illetően.

„Engem sért, hogy cigánynak nevezi.” Úgy gondolom, mindannyian pontosan tudjuk, mit érezhetett Móricz ebben a helyzetben, mikor nem tudta, hogy mi is lenne a megfelelő magatartás egy kisebbségivel, romával/cigánnyal szemben, mi lenne a megfelelő megszólítás, amivel nem sérti meg a másikat, jelen esetben Dráfi urat. Őszintén, fogalmam sincs, hogy általánosságban mi lenne a jó megoldás. Mert végül is, miért is ne mondhatnám valakire, hogy cigány, ha egyszer az? Vagy ez sértés? De akkor miért lenne jobb azt mondani, hogy roma, ha egyszer a kettő ugyanaz? Nem látok, nem látunk bele igazán ebbe, mert ez egy tipikus tabu téma, amit nem illik felhozni még akkor sem, ha jó szándékból tesszük azt, így pedig nem tudhatjuk, melyik a helyes. Ide tartozik az a kérdés is, hogy most akkor ők magyarok vagy cigányok? Vagy egyszerre mindkettő is lehet? Elég összetett így már ez a kérdés, és úgy hiszem, erre már végképp nincs általános érvényű válasz. Én azt tartom magyarnak, aki magyarnak érzi magát, viseljen akár kalocsai mintás népviseletet, legyen akár afro haja vagy vágott szeme. De ebben sokan nem értenének egyet velem. Visszakanyarodva a cigány/roma kérdéshez, erre szerintem egyéntől függ a válasz. Az általános iskolámban a tanulók nagy része kisebbségi/roma/cigány volt (kinek hogy tetszik), és nagy részük határozottan utasította el a cigány megnevezést. De volt olyan is, aki azt mondta, hogy ő igenis nem roma, hanem cigány. Mindenesetre én a cigány szót fogom a következőkben használni a fogalmazásomhoz, ugyanis nem látok ebben a szóban semmi degradálót.

„Igazi cigánytelep, semmi kultúra, semmi higiénia.” Sztereotípiák. Ebben az egy szóban rejlik szerintem rengeteg társadalmi probléma, így a „cigánykérdés” méregfoga is.  És ha lehet, ne legyünk álszentek, ismerjük csak be, hogy bizony előfordult, hogy bennünk is megfogalmazódott ez a kijelentés. Ahogy a riportban és a videóban is benne volt, azokon a telepeken, ahol cigányok laknak, nem igazán lehet komfortról beszélni. Persze ez nem egyedül a cigányokat érinti, a nem cigányok között is rengeteg családnak kell a szegénység miatt akár a legalapvetőbb szükségletek nélkül megélniük. Márpedig, ha ekkora megélhetési, anyagi problémákkal küszködik valaki, akkor talán érthető, ha nem az lesz számára az első, hogy újrafesse a kerítést, mert lekopott a festék, vagy hogy a tisztálkodás sem mindig megoldható, ha egyszer nincs pénz a vízszámlára, vagy mert esetleg nincs is bevezetve a víz a házba. Ezekért a körülménykért pedig elég nehéz megnevezni, mi vagy ki a felelős. Az az ok, hogy nincs elég munka? De ott van a közmunka is, nem? Vagy nem megfelelő az oktatás, vagy nem is az oktatás, hanem a tanuláshoz való hozzáállás a baj? De ha egyszer rosszak a körülmények, miért nem tesznek ellene? Talán nem is tudnak tenni ellene? Meg amúgy is, mi az, hogy rossz körülmény? Bevallom, én sem igazán tudom, mire véljem, ha egy elvileg szerény anyagi háttérrel rendelkező akárki valamilyen okostelefont nyomogat, cigizik vagy bármi olyan "luxuscikkel” rendelkezik, amit elméletileg nem engedhet meg magának. Mert akkor inkább spórolnia kellene, hogy könnyebben megoldja a mindennapokat vagy mégsem? Fontosabb lenne az, hogy megfeleljen a társadalmi elvárásoknak, hogy a szürkeséget egy kicsit feldobja egy ilyen felesleges "luxuscikk”? Az én bűntudatom itt kezdődik. Mert nem vagyok biztos abban, hogy jogosan ítélek el valakit azért, mert a kilátástalan helyzetét egy kicsit figyelmen kívül hagyva képes némi örömet, elégtételt szerezni magának azzal, hogy képes venni egy doboz cigarettát. Azzal kapcsolatban pedig, hogy a cigányoknál „semmi kultúra”, azt gondolom, hogy igazán elkezdhetnénk már mások értékeit is megbecsülni a sajátjaink mellett.  Attól, hogy valaki értékrendje, gondolkodása nem azonos a másikéval, attól még egyiké sem lesz kevesebb vagy több a másikéhoz képest. Annyira hangoztatjuk, hogy legyünk önmagunk, egyediek, akkor talán ezzel párhuzamosan nem kellene valakit lenézni azért, mert nem ugyanolyan, mint mi.

 „Mikor én legény voltam és házasodni készültem, akkor három esztendő is eltelt, míg egy cigánylegény egy cigánylánynak a kezét megfoghatta. Nem kell most három óra se.” Nem tudhatom pontosan, hogy Móricz Zsigmond idejében ez a fajta erkölcsi lazulás mit takart, de az biztos, hogy mára az e téren való meglehetős lazaság nagyon is jellemzi a fiatalokat. Vannak persze ellenpéldák is, viszont tény, hogy megfogni valakinek a kezét, hogy Dráfi úr példájához nyúljak vissza, mostanra már teljesen jelentéktelen a legtöbb fiatalnak, már a kamaszoknak is. Ez viszont messze nem a „cigánykérdés” témája véleményem szerint, mivel hatalmas önámítás lenne azt állítani, hogy ez a nem cigányokra nem igaz ugyanolyan mértékben. Van azonban pár, a témához kapcsolódó állítás, amellyel rendszerint csak a cigányokat vádolják: közeli rokonnal házasodás, gyermekszülés pusztán az anyagi támogatásért. Ez megint nagyon kényes kérdés, és nem hiszem, hogy bárki, aki kívülálló, rendelkezik olyan rálátással, amivel jogosan foglalhat állást e téren. Ám felmerül bennem, hogy igazából van lehetőségük a cigány fiataloknak ismerkedni? Mármint akár már tényként is kezelhetjük, hogy el- és összezárva élnek, a társadalom nagy része nem is akar róluk tudomást venni. Egy ilyen közösségben pedig előbb-utóbb mindenki mindenkinek a valakije lesz, kitörni pedig nincs lehetőség, ahogy azt a Móricz-riport és Bódis Kriszta is megfogalmazta. A durvább állítás pedig, mi szerint azért szülnének több gyereket, mert akkor több támogatást kapnak, egyrészt alapvetően kiábrándító és én nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy általános érvényű lenne. Mindannyian, vallástól, nemtől, nemzetiségtől függetlenül emberek vagyunk, akik hibázhatnak. Valakiről csak a származása miatt feltételezni valamit, szintén hiba.

„Azt már megtanultam, hogy hiába iratok én folyamodványt akárkivel, az mind csak a szemétkosárba kerül” Ezt Dráfi úr mondta azzal kapcsolatban, hogy hiába is próbálna segítséget kérni helyzetük javításához mástól, mert nem foglalkoznának vele. Elszomorít, hogy ezzel nem igazán tudok vitatkozni. Azt pedig egyszerűen nem értem, hogy így mégis mit várnak tőlük?

Bódis Kriszta Carlo című regényében konkrétan szerepel, ahogy a 15 éves cigányfiút mekkora lenézésben, ellenszenvben részesítik a rendőrök, és nagyon is előttünk van a kép, ahogy ez a valóságban is lezajlik. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy minden rendőr ilyen lenne, és hogy ez lenne minden probléma forrása, ahogy a történet Carloját sem akarom az egekig magasztalni. Mert a tény, az tény: lopott. De nem kellene megfeledkezni ennek miértjéről sem, ami pedig maga a szükség és a szükség pedig törvényt bont.

„Mind a tudatlanság az oka kérem és a rossz nevelés.” Az írónő videójában hangzott el az, ami ennek a folyamatnak az eredménye, hogy egy már-már áthidalhatatlan szakadék alakult ki a társadalom nem cigány és cigány része között. Azt senki sem vitatja, hogy a családi háttér és a szülői minta nagyban meghatározza egy gyerek életét. Akkor pedig nem meglepő, hogy egy gyerek, akinek a környezetében élő felnőttek nagy része tanulatlan, maga sem akar vagy tud majd tanulni, hiszen nincs előtte ösztönző példa, nincs, aki segítsen neki, sőt, ezzel kívülálló lenne a saját közösségében. Vagy ott van Carlo és a hozzá hasonló helyzetben élő fiatalok, akiknek olyan szintű családi, megélhetési problémái vannak, hogy  könnyen előfordulhat az, hogy dolgozniuk kell tanulás helyett azért, hogy támogassák családjukat. Tehát adott a messze nem motiváló otthoni közeg, amihez  legtöbbször még egy elutasító külső környezet is párosul. Mindenki fél kiszakadni a megszokottból, fél az újtól, ha pedig ehhez még ellenszenves fogadtatás is kapcsolódik, akkor csoda, ha valaki inkább meg sem próbálkozik változtatni a helyzetén? Nem hiszem, hogy bármelyikünk is lenne annyira bátor, hogy támogatás nélkül megpróbáljon szakítani addigi életével. És mégis képesek vagyunk ezért hibáztatni őket, utána pedig az első kivételt, aki mégis megpróbál tenni valamit, segítés helyett ellenszenvesen lenézzük. Kissé groteszk számomra, hogy annyira műveltnek, okosnak, intelligensnek tartjuk magunkat, és közben úgy viselkedünk másokkal, mint a tudatlan, érzéketlen vademberek. Meg persze az is, hogy a riport alapján, már évszázadok óta fennáll a „cigánykérdés” problémája, és ahelyett, hogy végre megoldanánk, csak a struccpolitikát folytatva homokba dugjuk a fejünket, és nemhogy jót nem teszünk az ügy érdekében, hanem egyenesen hátráltatjuk azt. Az írónő mondta ki a vitathatatlan igazságot, hogy társas lények vagyunk, így pedig kutyakötelességünk törődni a másikkal. Ezt sajnos a többség szereti figyelmen kívül hagyni. Mert végül is tényleg sokkal egyszerűbb falakat állítani, mint egyenes háttal segítő kezet nyújtani, így többségünk rendszerint az előbbi opciót választja. Egyszerűbb ítélkezni, mint megértőnek lenni, hiszen ahhoz venni kellene a fáradságot, hogy valóban beleképzeljük magunkat más helyzetébe. Azonban innentől kezdve nem hiszem, hogy rendelkezünk bármivel, ami feljogosít bennünket arra, hogy másokat a tudatlan, neveletlen vagy civilizálatlan jelzővel illessünk. 

Kovács Viktória: A mai cigánykérdés
 

A mai cigánykérdés annyira mai, hogy évszázadok óta problémákat vet fel, a helyzet pedig több tíz éve nem változott semmit.

18 éves gimnazista tanuló vagyok, Kiskunhalason élek és a környékemen sok cigány család lakik. Amikor megkaptam ezt a feladatot, vegyes érzelmeim voltak. Szerettem volna egy olyan esszét írni, amit nem visznek el az érzelmek egyik irányba sem, objektíven mutatja be azt, amit én látok a cigányság helyzetéről. De mégis, hogy lehetne tényszerűen beszélni valamiről, aminek kapcsán mindenkiben más gondolatok merülnek fel? Ráadásul ezekben olykor túlcsordul az empátia, máskor meg szélsőjobboldali, radikális támadásokká fajulnak. A középút - ahol az ész érvek és a realitás a meghatározó- szinte nyomtalanul eltűnt (már ha egyáltalán valaha létezett). Kérdések tucatjával jönnek, válaszok már kevésbé.

Hogy tart-e a legtöbb magyar a cigányoktól? Igen.
Létező fogalom a cigánybűnözés? Az.
Kihasználják a segélyeket? Mondhatni.
Hogy kevesebb-e a diplomás cigány, mint a magyar értelmiségi? Igen.
Fajgyűlölet Magyarországon? Köszöni szépen, jól van.

Az örök kérdés olyan, mint a tyúk vagy a tojás dilemmája: Először alakult ki a bűnözés, melynek eredménye a magyarság ellenszenve, vagy mi kezdettől fogva ellenségesek voltunk, és erre reagáltak támadással a cigányok? Mert valljuk be, emiatt megy a vita folyamatosan. Mindkét fél a másikat szidja, valahogy magában senki nem talál hibát.

Nézzük sorjában: Szinte mindenki átmegy az út másik oldalára, ha egy csoport cigány férfi jön vele szembe éjszaka. Félünk tőlük. Az jut eszünkbe, hogy belénk kötnek, kirabolnak, megkéselnek vagy megerőszakolnak. Amikor pedig ilyen esetekről hallunk a híradóban, csak megerősödünk abban, hogy továbbra is távol kell tőlük maradnunk és biztos, ami biztos, még gyorsítunk is a lépteinken legközelebb. És ez így megy tovább és tovább. Közben a magyarok által elkövetett támadások már nem is olyan nagy hírértékűek, és mivel mindenkibe az égett bele, hogy márpedig a cigányoktól félni kell, lassan ők is kezdenek ebbe belenyugodni. Hisz valljuk be, ha valahonnan egyfolytában csak az ellenszenv jön felénk, az undor, a megvetés, nem bosszant fel ez minket annyira, hogy egy idő után már csak azért is bosszantani akarjuk a másikat? Ha már egyszer elkönyvelnek minket rossznak, ki akarna megfelelni, mikor szinte esély sincs rá, hogy változzon a véleményük? Ezen a ponton pedig kapcsolódhatunk a cigánybűnözéshez is, hiszen egy ilyen frusztrált helyzetnek, a bűncselekmények szinte elengedhetetlen kellékei. Statisztikák vannak rá, hogy a cigányok egyes bűntetteket nagyobb számban követnek el, mint más nemzetiségek. Ilyen például a lopás, a rongálás vagy az erőszak. Ezen adatok alapján indokoltnak vélhetnénk azt az ellenszenvet, ami hosszú évek óta övezi őket. Csakhogy ebben a légkörben, ami Magyarországon uralkodik a cigányságot illetően, ez szinte kódolva van. Erőszak erőszakot szül, és bár ez nem mentesít senkit, nem kellene mellette szó nélkül elmenni.

Számtalanszor szóba kerül, hogy a cigányok magukat rekesztik ki, nem tudnak civilizálódni és egy kicsit sem akarnak beolvadni a társadalomba. Ez a megállapítás nem alaptalan, sőt a legtöbb családra egyértelműen igaz. Mégis, akiknek az lenne a feladatuk, hogy ezt a folyamatot elősegítsék és támogassák, biztosan jól végzik a munkájukat? A cigányság már a XV-XVI. századtól jelen vagy Magyarországon, és nem is tömegesen kerültek ide egyszerre a semmiből. Hosszú évek folyamata, hogy ennyien betelepültek, és már a XVIII. században drasztikus módszerekkel próbálták őket asszimilálni (betiltották a nyelvüket, elvették a gyermekeket a szülőktől), és a legfőbb magyarázat az volt, hogy a vándorló életmódjuk nem illeszthető be a magyar mentalitásba. Arról valahogy megfeledkeztek, hogy sokáig a magyarokat csak a vándorlásaikról ismerték és komoly viták folytak, hogy folytassuk-e mi is azt az életformát. Az pedig, hogy ilyen agresszíven álltunk hozzájuk már akkor is, biztos vagyok benne, hogy nem hozott érdemi változásokat, mi a mai napig ugyanezt a tematikát folytatjuk, pedig tudhatnánk, milyen nehéz feladni egy életstílust, és teljesen új szemléletre váltani. Mi nem kértünk tőlük soha semmit, mi mindent csak akartunk. Amit pedig szerettünk volna elérni, nem rossz dolog, de a módszer az: elavult és - ahogy látjuk -eredménytelen.

Az állam munkalehetőségnek majdhogynem csak az utcaseprést tudja biztosítani. Nem hiszem, hogy olyan sok magyar ember menne el közmunkaprogramba x ezer forintért, mikor a semmittevésért szinte ugyanannyit kap. A cigányság nagy része nem is akar dolgozni, sokan már nem is ismerik a munka fogalmát, egyszerűen csak nevetnek rajta, ha feladatot bíznak rájuk. De őszintén, mi inspirálná őket? Azok a munkák, melyekhez kezdettől fogva értettek, kihaltak. Amit még szívvel-lélekkel tudtak csinálni, ma már szükségtelenek. Mondhatnánk, hogy miért nem nyitnak más felé, de megint csak oda lyukadunk ki, hogy nem ösztönzi őket semmi. Ez lenne a kormány feladata, hogy valamivel rávegye őket a „változtatni akarásra”. Tenni valamit, nem csak várni.

Nem hiszem, hogy a cigánygyerekekből genetikailag hiányzik a szorgalom és a tanulás szeretete. Egyszerűen csak nem látják értelmét és nincs előttük példa sem, mivel a szüleik is leginkább otthon ténferegnek, legtöbbször a már említett okok miatt. Nem biztosítja számukra senki a kellő feltételeket, hiszen általában az ember már akkor se tud rendesen tanulni, ha nincs nála internet vagy túl hangos a tévé. Tény, hogy ez őket nem zavarja, mivel sok esetben áram sincs a házukban. És bár vannak olyanok, akiknél van okos telefon, tévé és laptop, az esetek többségében ezek mind hatalmas lemondásokkal járnak. A szülők így próbálják segíteni a gyerekeket, hogy ne maradjanak le, vagy, hogy egyszerűen csak ne kapjanak kevesebbet, mint egy magyar gyerek. Ez természetesen hosszútávon nem megoldás, de ez jellemző is a szituációra: felületi sebeket kezel mindenki. Nincs egy konkrét megoldási javaslat és valójában egy látható cél sem.

Ameddig nem tudunk kompromisszumokat kötni, és nem ásunk le a probléma gyökeréig, addig nem fog változni semmi. Ez egy gyötrelmes és mocskos feladat, és valahogy senkinek nem akaródzik felbolygatni az állóvizet. De ez már lassan megszokott itt. A dolgok régóta változatlanok, pedig új, jobb dolgokat szeretnénk, csak senki nem tesz semmit.

Nagy-Tóth Zsuzsanna: Cigányság problémája
 

            A cigányság kérdése ma is megoldatlan probléma Magyarországon annak ellenére, hogy több évtizede próbálják megoldani. Ideiglenes, meggondolatlan tervek születtek csak, amelyek - valljuk be-, nem jártak sikerrel, sőt rosszabb lett a helyzet.

            Móricz Zsigmond A mai cigánykérdés című művét olvasva megdöbbentő hasonlóságot észlelhetünk a mai cigányok helyzetével. Nagyon sok városban, például Kiskunhalason is hasonló cigány negyedeket találhatunk a város peremterületein. Elég csak végig menni az Átlós úton vagy a Határ úton. Régi, huzatos, igénytelen házakat láthatunk, néhány házban 3-4 család is él együtt, van, ahol még ablakok sincsenek. Embertelen és egészségtelen környezetben kell felnőniük bizonyos embereknek, és hogy erre még nem született megoldás, az szégyen a magyar államra nézve. Sokan homokba dugják fejüket, és nem törődnek ezzel a témával, pedig egyértelmű, hogy a probléma megoldása vagy csak kezelése egyet jelent az ország jövőjével.

Pásztor Albert, az egykori miskolci polgármester jelölt többször is felhívta figyelmünket a probléma fontosságára. A Népszabadság című lapban 2014-ben egy interjúból kiderült, hogy éhséglázadás fenyegeti az országot, mivel sok-sok cigány nemzetiségű ember nem kap munkát több ok miatt.

A szakképzetlenség az egyik, de emellett a származás miatt sem akar senki sem cigány embernek munkát adni. Az előítéletek miatt pedig még jobban elzárkóztak a cigányok a magyar emberektől, társadalomtól. Néhány év múlva a cigányok száma olyan mértékben megnövekszik, hogy nagyobb arányban lesznek cigányok, mint magyar emberek az országban. Legfőbb ok pedig az, hogy különböző segélyekkel, járulékokkal próbálták „segíteni” a cigányokat, azonban ez csak ahhoz vezetett, hogy cigány asszonyok akár öt-hat gyereket is készek lesznek világra hozni, mert ez a legkönnyebb módja a pénzszerzésnek. A munkanélküli segély pedig tovább rontja a helyzetet, hiszen inkább ezt veszik fel, és nem csinálnak semmit, minthogy elmennének dolgozni hogy  megkeressék ugyanezt az összeget, amiből nem telik nekik rendes ételre, ruhákra, tisztálkodásra, tankönyvekre.

A probléma okozója azonban nemcsak a magyar állam, hanem a cigányok mai hozzáállása és viselkedése is. Nem tekinthetünk el attól, hogy van cigánybűnözés, hogy  a lopások, testi sértések nagy részét cigány nemzetiségű ember követi el. A helyzet tovább fokozódik, ha nem találunk rá megoldást. Az elmúlt évtizedben folyamatosan rosszabbodott a helyzet, de ezen nem is csodálkozhatunk. Évszázadok óta nem tudtak változtatni a helyzeten. A nyomor betegít, aki ilyen helyen nőtt fel, annak sokkal, de sokkal nehezebb megtalálnia a kiutat abból a helyzetből, amibe saját akaratán kívül belekerült. A cigány gyerekek rossz példát látnak otthon, hisz  arra lettek nevelve, hogy magyar emberre ne hallgassanak, hiszen csak rosszat akarnak neki. Iskolába nem járatják a gyereküket, és nem próbálják őket kimenekíteni abból a nyomorból, amiben élnek. A legfőbb problémának  azt látom, hogy magyar emberek próbálnak dönteni az ő helyzetükről anélkül, hogy tudnák, mi folyik egy-egy ilyen nyomortelepen. Fogalmuk sincsen, milyen reménytelen helyzetben van egy-egy cigány család, akik mégis próbálnak segíteni és megadni mindent gyermekeiknek, hogy jobb sorsuk legyen, mint nekik volt, de még ők sem kapnak elég segítséget. Társaik bűnöző életformájuk miatt esélyt sem kapnak egy jobb életre. És miért? Azért, mert cigánynak születtek. Nem meglepő, hogy néhány cigány asszony bemegy egy üzletbe, és mivel nincs miből megvennie az ételt, ezért ellopja. Nem kapnak munkát, segélyt is csak annyit kapnak, hogy ne fagyjanak halálra, és ezek után még csodálkozunk azon, hogy lopnak, mégpedig azért lopnak, hogy ne haljanak éhen.

Néhány cigány embernek nagy nehézségek árán mégis sikerült kitörni ebből a nyomorból. Őket lehetne és kellene büszkén felmutatni, hogy igenis sikerülhet egy cigány embernek diplomát szerezni vagy szakmát tanulni, és utána elhelyezkedni, és jól fizető állást találni. A cigány jobban ért a cigány nyelvén, egy cigány ember tisztában van azzal, miken megy keresztül saját fajtája és ezért őrá jobban is hallgatnak társai. Régen, a vajdarendszerben sokkal hatékonyabb volt a cigányokat „kordában tartani”, hiszen ők maguk választhatták meg vezetőjüket, akit tiszteltek és hallgattak rá. A cigány vajdára nem emeltek kezet és nem kérdőjelezték meg döntéseit. Egy olyan ember vezetése alatt, aki kikerült ebből a helyzetből és tanult ember lett, sokkal többet tudnának tenni a cigányok helyzetének javítása érdekében.

            A magyarok legfontosabb feladata lenne az, hogy nem zárkóznak el a problémától, nem előítéleteket kell gyártaniuk és mutogatni a cigányokra, hogy ők a hibásak mindenért, és fogadják el sorsukat, hanem több együttérzéssel és segítségnyújtással törekedni arra, hogy magyar és cigány ember egy közösségként éljen együtt.