2024. április 27., szombat

ÍRÁS ÉS SZOLIDARITÁS – DIÁKMUNKÁK

 


Nyíregyházi Arany János Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium - tanár: Császári Viktória

 

Gyüre Dávid: Városban vagy falun szebb az élet?

 

Bizonyára mindannyiunkban felmerült már a kérdés élete során, hogy hol lenne a legideálisabb lakni, élni az életet, és szervezni a különféle dolgokat magunk körül. Jómagam is ezzel a dilemmával találtam szemben magam, így hát eldöntöttem, hogy utánajárok a kérdésnek, és ezért felkeresem két, egymástól teljesen különböző nézeteket valló, különböző mentalitású barátomat, hogy segítsenek pontot tenni az ügy végére.

Először családunk egyik régi jó barátjával, Rónaszegi Pali bácsival beszéltem meg egy találkozót, mivel őt tartottam a legalkalmasabbnak arra, hogy bemutassa nekem, pontosan milyen is a falusi élet, mivel egész életét egy majd’ 300 lelket számláló, Zalkod nevű kis szabolcsi faluban töltötte.

Pali bácsival a falu központjának számító egyetlen kis kocsmában volt szerencsém találkozni. Miután betértem a kocsmába, Pali bácsi köszöntött, majd kihúzott számomra egyet a bárpult közeli székek közül, és kérte, hogy foglaljak helyet. Ezután régi jó szokása szerint rendelt egy kört a legjobb szabolcsi almapálinkából (szerinte minden jó beszélgetésnek ez az alapja), és kérte, hogy meséljek arról, mi is történt velünk amióta nem találkoztunk. Amikor már éreztem hogy a pálinka kezdi megtenni jótékony hatását, rátértem beszélgetésünk igazi témájára. Egy kérdést intéztem az öreghez ami így hangzott: Pali bácsi, mit szeret a legjobban ebben a kis faluban?

Az öreg kényelmesen elhelyezkedett, és mint egy jó mesemondó elkezdte monológját. -- Drága fiam, 69éves vagyok és életem során sohasem laktam másutt ezen a kis falun kívül. Fiatalkoromban felmerült bennem hogy elhagyom, de aztán visszagondoltam, mi mindent köszönhetek neki és végül itt maradtam. Földműves család vagyunk, ehhez értünk, generációk óta ezzel foglalkozunk, városon nem igazán tudnánk semmit kezdeni magunkkal. Akármilyen meglepő, a falusi létnek is vannak szépségei: nagy ház, hatalmas, gyönyörű telekkel ami tele van lehetőségekkel, állatok a ház körül, jó levegő, rendes, becsületes szomszédok, akik segítenek mindenben ami csak kell. Csend és nyugalom van egész nap, amit az utcákon elhaladó 5-10 autó sem zavar jelentősen. Igaz, hogy vannak nehézségek is, mint például a viszonylag kevés munkalehetőség, a szűkös megélhetés(a falu nagy része a hónap végén már csak kenyérért és 10 deka parizerért ugrik le az Irénke boltjába), de ennek ellenére az emberek boldogok, nem érzik, hogy hiányozna az életükből bármi is, beérik annyival, amennyit a Jóisten megád nékik. Ha esetleg gondolkodnál azon, hogy faluba költözz, mi szívesen várunk, van egy eladó ház az utca végében, segítünk megteremteni mindent, ami a boldogságodhoz szükséges lehet. A falu határában vannak a polgármesternek földjei, szívesen alkalmaz ilyen talpraesett fiatalembereket, munkaerőre ugyebár mindig szükség van. Pali bácsi még órákig képes lett volna beszélni a falusi élet szépségeiről, de indulnom kellett, már így is tovább maradtam a kelleténél! Elköszöntem az öregtől, aki minden jót kívánt, és adott egy üveggel a legfrissebb főzésből.

Autóba ültem és elindultam következő beszélgetőpartneremhez, Sanyához, aki gyerekkori jó barátom, és aki a városi életre esküszik. Közös szülővárosunk, Nyíregyháza volt az úti cél, ahol Sanyával belvárosi lakásán volt szerencsém találkozni. Már a lépcsőházban összefutottam vele, mivel pont akkor tért haza a szokásos napi bevásárlásából. Segítettem neki felvinni a rengeteg bevásárlószatyrot, majd csinált egy jó erős kávét, és a konyhaasztalhoz vezetett. Mivel Sanyával napi szinten találkozom, csak az elmúlt héten történtekről esett szó, mielőtt neki is feltettem a már megszokott kérdést: barátom, te hol laknál szívesebben, faluban vagy városban? Erre ő csak elmosolyodott, szürcsölt egy rövidet a kávéjából és ő is elkezdett mesélni.

-- Drága barátom, egész gyerekkorunkat együtt töltöttük a játszótéren a panelházak között, rajtunk kívül kevesen tudják jobban átérezni, milyen is pontosan a városi élet. Nekem  mindenem ez a város, megad számomra mindent, amire szükségem lehet: intézmények, szolgáltatások, a legnagyobb bulik, karrierépítési lehetőségek. Te egy vérbeli városi gyerek vagy, hidd el nekem, egy hét után megunnád a falusi létet. Te  (és én is ) tipikusan olyan emberek vagyunk, akik keresik a folyamatos pörgést, a bulikat, a lehetőségeket, és valljuk be, ebből faluhelyen sokkal kevesebbet kapnál meg! Szóval, ha engem kérdezel, ennél kisebb településre biztosan nem költözöl, de a világ minden kincséért sem akarlak befolyásolni, ha vidékre költözöl, a te döntésed, de szerintem megfosztanád magad tengernyi kínálkozó lehetőségtől.

Megköszöntem a beszélgetést, kezet fogtunk, elbúcsúztam, és elindultam haza. Egész úton és egész este azok a gondolatok keringtek a fejemben, amiket a nap folyamán a két barátomtól kaptam, hallottam. Mindkét oldalnak megvan a saját maga pozitív és negatív oldala, és mindkét vélemény nagyon hasznos volt számomra. Személy szerint én valószínűleg maradok a jól bevált városi életformánál, amit az évek során annyira megszerettem. Ha esetleg adhatok egy jó tanácsot mindenkinek, aki hasonló dilemmával küszködik, akkor az az lenne, hogy mindenképpen készítsen legalább egy hasonló összehasonlítást és a saját személyiségének és lehetőségének megfelelő döntést hozzon ebben a kérdésben.

 

 

Haraszti Kámea: A háziasszony és a titkárnő

 

Háziasszony

 

(Falun, ha egy idegen kocsi száguld el a házak előtt, mindenki rögtön az ablakban terem. Nem sok idegen járt abban a kis községben sem, ahol Marika lakott. Takaros kis ház volt az övé, Morzsi kutyával és csirkékkel, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Az asztalon szabálytalan szabályossággal ülnek a házi pogácsák a tálcán. Gőzölögnek, még frissek. A konyha falán körben családi fotók sorakoznak.)

-     A családja hol van?

-     Nóra a kertben játszik, Marci néhány óra múlva megy vissza a kollégiumba. Tudja, kollégista, jövőre érettségizik. A férjem bement a faluba kenyérért.

-     De hiszen vasárnap van. Nincs minden zárva?

-     Falun nincsen. Józsi bácsi, az öreg kocsmáros nemrég úgy döntött kisboltot nyit. Persze, a kocsma mellé. Mert hát hova máshova is járnának az emberek?

-     Kertészkedik?

-     Ha muszáj. Nem szeretem a virágokat, a földdel meg a férjem foglalkozik.

-     Mivel foglalkozik?

-     Eladó vagyok a helyi boltban. Másodállásban varrónő. Az anyaságról nem is beszélve…

-     Állataik vannak?

-     Csak a Blöki, meg az a pár csirke. Félek a nagyobb állatoktól.

-     Szabadidejében mit csinál?

-     Havonta egyszer bejárok a városba és jógára járok minden szerdán. (A jóga szón nevet.) Vagyis majdnem minden szerdán. Vagyis talán nem is annyira sűrűn. (Elneveti magát és eszik még egy pogácsát)

-     Miért? Talán nincs ideje?

-     Időm az éppen lenne, de kinek van már ahhoz kedve, hogy munka után és az itthoni teendők elvégeztével akár a lábujját is megmozdítsa?!

-     Nem szeretne a városban élni?

-     Nem. Jó nekem itt. (Mutat körbe az otthonos kis konyhában.)

-     Nem hiányzik kicsit sem a nagyvárosi élet?

-     Maga szerint milyen itt az élet? Kapálás és disznóvágás szüntelen? Nem másabb itt sem, mint a városban. Lehet kenyeret kapni és bort egy helyen, a jó társaságról nem is beszélve.(Elmosolyodik.)

(Talán ennek a kis háziasszonynak igaza van. Nem másabbak itt sem az emberek. Ugyanúgy esznek, isznak, alszanak. Egyetlen különbség, melyet fel tudtam fedezni ebben a csendes kis faluban itt létem alatt, hogy mindenki mosolyogva köszön az utcán. )

 

Titkárnő

 

(Természetellenes virág szag csapott meg, ahogy beléptem az irodába. A recepciós üveges tekintettel nézett rám, amikor elmondtam neki, hogy én tulajdonképpen nem ügyfél vagyok, csupán Kovács Rékához jöttem interjúzni. Felengedett, hogy keressem csak nyugodtan, de ő ilyet nem ismer. Végül, csak odataláltam. Kiszőkített hajú, átlagosnak mondható titkárnő ült velem szemben, átlagon felüli testtartással. Háta olyan egyenes, hogy a szék támlája is megirigyelné. az irodában minden tökéletesen rendben volt, a szoba makulátlan rendezettséget árasztott. Réka hamar észrevett, a közeli asztalhoz kísért, amin egy csokor rózsa volt és megkínált kávéval.)

-        Ezek művirágok?

-        Mi más? Hiszen itt más virág már régen elpusztult volna.

-        Házas?

-        Házam az ugyan akad, de egyedül élek benne.

-        Hát családja az csak van!

-        Van egy kutyám. Hűséges állat, mindig várja, hogy hazaérjek. Próbálok nem arra gondolni, hogy csak azért, mert éhes. ( Elmosolyodom az őszinteségén.)

-        Talán macskája is van?

-        Nem vagyok alkalmas a tipikus macskás nő szerepre.

-        Szabadidejében mit csinál?

-        Nekem nincs olyanom. (Szinte azonnal megszólal telefonja, de gondterhelt arccal kinyomja.)

-        Mióta dolgozik itt?

-        Három éve. Takarítóként kezdtem, majd portás voltam másfél évig.

-        Mi szeretne lenni?

-        Igazgató helyettes.

-        Félre értette. Mi szeretne valójában lenni?

-        Vezérigazgató.

-        Megkérdezem másképpen. Kiskorában mi szeretett volna lenni?

-        Én… én azt hiszem, színésznő. Mindig a tükör előtt próbáltam. (Elneveti magát.)

-        Miért nem lett színésznő?

-        Nem élnék meg belőle. Tudja, manapság a pénz befolyásolja az életünket.

-        Szerelem, családalapítás?

-        Majd! Férfi ugyan akad egy ekkora nagyvárosban, de egy se teljesen kedvemre való. Nem mintha annyira válogathatnék!

-        Nem nehéz… (Nem fejeztem be a kérdést, rögtön a szavamba vág.)

-        De igen.

-        Még nem is kérdeztem meg, hogy mi.

-        Nem is kell. Manapság egy nőnek minden nehéz. Nem lehet összeegyeztetni a családot és a karriert. Ha valaki azt állítja, neki sikerült az hazudik. Nehéz, minden nehéz.

 

(Természetellenesen egyenes testtartását felváltotta a kényelem. Megrogyott vállára egy kósza hajtincs esik. Már nincs előttem az a tökéletesség, nincs harmóniában az asztali dísz a rózsákkal. Művirággal már amúgy sem az igazi az összhatás. Egy egyszerű ember ül előttem, aki saját helyzetén is képes olyan természetesen és jóízűen nevetni, hogy az ember szabályosan elhiszi, hogy itt az égvilágon minden tökéletes.)

 

 

Tóth Gabriella: Egy „elrontott” női élet

 

Egy életet sem lehet véglegesen „sikeresnek” vagy elrontottnak nevezni, hisz az élet hullámzás. Hullámvölgyek és magaslatok folytonos váltakozása. Persze nem tagadom, vannak nehezebb és könnyebb sorsok. Mindenki hordja a maga keresztjét. De Isten mindenkire csak akkora terhet szab ki, amekkorát elbír. Én is megkaptam a magamét. Más egy pillanat alatt elkönyvelte volna egy apró epizóddá az emlékezetében. Nekem rá ment az egész eddigi életem.

A csengős ajtó unottan hívta fel a figyelmet egy újabb vevő érkeztére. Morcosan néztem fel akkori kedvenc olvasmányomból, a Nyomorultakból, hogy megnézzem ki merészelt (újból) kiszakítani álomvilágomból. Abban az évben fejeztem be az iskolát, de nem akartam rögtön belevágni a ruhaipar rejtelmeibe, ahová a (nem kívánt) végzettségem szólt. Így komprumisszum-megoldásként a nagybátyám felvett eladónak a műszaki boltjába. Tudom, nem túl fényes kezdete ez egy karriernek!

Behajtottam a könyvet, jól eszembe vésve az oldalszámot és már épp felállni készültem, mikor felpillantottam az érkezőre. Tudom, hogy közhelyes, de akkor hirtelen tényleg úgy éreztem magam, mint Hamupipőke, akire végre rátalált a szőke herceg. Valóban szőke volt, a szeme zöld, a tekintete akár egy oroszláné. Akkor még szelíd oroszláné. Kérdezett tőlem valamit, de jó időbe telt mire egyáltalán felfogtam, hogy hozzám szólt. Mint később kiderült, a nagybátyám egyik munkatársa volt akkoriban, a találkozásunkkor is épp őt kereste. Hat évvel volt idősebb nálam, látszott is az alkatán, beszédén, kisugárzásán. Teljesen megsemmisültem mellette. Váltottunk pár szót, utána szerencsémre belépett nagybátyám, így mosolyogva elváltunk egymástól. Mindig is úgy tekintettem magamra, mint lezser, szókimondó és polgárpukkasztó lázadóra. Abban az időben valóban az voltam. Így nem értettem, miért hagyott ekkora nyomot bennem ez a találkozás, miért dobogott a szívem egy félóra után is hevesen. De végül elkönyveltem az esetet egy eltévelyedett pillanatnak és nem is gondoltam rá jó darabig.

Egy nap, talán rá két héttel aztán ismét feltűnt a férfi, kezében egy csokor rózsával. Egy csokor nekem szánt rózsával.  A visszafogott, gáláns stílusa teljesen elfeledtette velem az egész világot. Egy hónapig minden nap bejött hozzám, már épp a kétségbeesés határán voltam, aztán végre elhívott az egyik fellépésére, hogy énekeljek vele. Mindketten zenészek voltunk, később sokszor ebből tartottuk fent magunkat. A zene pedig elválaszthatatlanul összekötött minket. Minden este ugyanaz a jelenet: ő leült velem szemben, kezében a gitárral, én elővettem a mikrofont és lehettek százan, ezren körülöttünk, egymásnak énekeltünk. Ő nekem, én pedig neki. Így kezdődött ez a lángoló, mindent felperzselő szerelem, ami magával ragadott egy örvénybe, amiből lehetetlen volt szabadulni.

T. egy igazi álom volt számomra. De én… én egy senki voltam. Ő művelt, elismert és népszerű, én szürke, jelentéktelen és kisiklott életű voltam. Az (egyébként kitűnő) tanulmányaim elhanyagoltam, ott álltam egy másodállással és egy kiaknázatlan zenei tehetséggel, de másom nem volt. Persze ő mindent megtett azért, hogy elfeledkezzem ezekről. A kapcsolatunk első két éve életem egyik, ha nem a leggyönyörűbb időszaka volt. Nagyon szerettük egymást. Valóban a legtisztább szerelem volt a miénk, teljes szívvel, teljes lélekkel. Aztán… teherbe estem. Nem terveztük, bár ő már nagyon szeretett volna családot alapítani. Én kevésbé. Gyorsan megtartottuk az esküvőt, be is költöztünk az első közös lakásunkba, idilli élet lehetett volna. Ám amint ráhúzta a karikagyűrűt az ujjamra, elhúzta a rózsaszín leplet is a szemem elől. Apró dolgokkal kezdődött: ne járjak dolgozni (hisz a gyerek az első), ne fessem ki magam (mert kinek akarok tetszeni?), ne menjek nagyon sehová napközben, amíg ő nincs otthon (nehogy bajom essen…). Utána jöttek a kisebb veszekedések. Utálta a barátaimat, szerinte nem illettek bele egy érett, felnőtt életbe, így lassan megszakítottam velük a kapcsolatot. De ahogy távolodtam a külvilágtól, úgy ismertem meg őt egyre jobban. Lassan jöttek az indokolatlan vádaskodások, miszerint meg akarom őt csalni vagy épp elhagyni, én pedig olyan elvakultan szerettem, hogy a lelkemet odaadva esküdöztem e vádak alaptalanságáról. Aztán jöttek az igazi veszekedések. Akkor láttam meg a szemében a benne lévő oroszlánt teljes, borzasztó valójában. Iszonytató szempár volt. Szinte menekültem ettől a tekintettől, mely később sok évig állandó társammá vált.

A szüleim is kezdtek felfigyelni a változásokra, halkan figyelmeztettek, hogy valami nincs rendben. Tőlük akkor vágta el magát teljesen, mikor nyolc hónapos terhesen kirakott a házuk előtt, és elhajtott. De a baba jött, akinek család, szerető anya és apa kellett. Nem mellesleg munkanélküli voltam, akkor már lassan egy éve. Talán akkor kellett volna elhagynom és megkímélnem mindnyájunkat rengeteg szenvedéstől! De visszamentem.

A lányunk születése után egy újabb szép időszak következett. Mindkettőnk gyönyörködött a csodában, amit létrehoztunk. Szinte imádta azt a gyereket, éjjel-nappal mellette ült, bármit megtett egy apró mosolyáért. Az akkori idill azzal zárult le, hogy szerettem volna letenni az elhalasztott érettségim, így beiratkoztam esti iskolába. Látszólag elfogadta a döntésemet, már épp kezdtem örülni, hogy a sok változásról szóló ígéret be is teljesül. Csak aztán valahogy mindig úgy alakult, hogy ő akkor pont nem tudott a babára vigyázni, így pedig én sem tudtam órára járni. Végül sikerült leérettségiznem 23 évesen. Ám a veszekedések tovább folytatódtak, és egyre durvábbak lettek. Először csak a cselekedeteim, majd a jellemem, később már a testem is ócsárolta. Lassan lerombolt bennem minden önértékelést. Egyik percben a férfi volt, akibe beleszerettem, a másikban a férjem, akit megismertem. Nem tudtam elképzelni, hogy válhat egyik pillanatról a másikra szörnyeteggé. A hangja, a szavai, az arca olyan mértékű gyűlöletet és haragot tükröztek, hogy lassan félni kezdtem. Azt mondják, egy kapcsolat onnantól válik bántalmazóvá, amint fizikai erőszak is fellép. Ez hazugság. A lelket puszta szavakkal lehet összetörni a legjobban. Apró mondatokkal, amik tőrként szúrják az embert belülről. Ez a fajta fájdalom ezerszer maradandóbb, mint egy pofon. De az a bizonyos pofon is elcsattant, amikor már a szívem alatt hordtam a második gyermekünket.

Mint már mondtam, az élet hullámzás, én pedig akkor a hullámvölgy legmélyén ragadtam. Ekkor már nem voltam ostoba, próbáltam menekülni. Viszont a gyerekeket nem tudtam volna eltartani, ő pedig minden alkalommal, amikor érezte, hogy kicsúszhatok a kezei közül addig ígért, könyörgött és sírt, míg meg nem bocsátottam.

 A harmadik és egyben utolsó gyermekünk születésével építkezésbe kezdtünk. Az építkezésből adósság lett, az adósságból szerencsejáték, a szerencsejátékból függőség. Igazi függőség. A férjem akkor már nem volt önmaga. Abból a férfiból, akihez valaha hozzámentem az anyagi csőddel együtt eltűnt minden, ami bármilyen boldogságot adhatott volna még. Elkeseredetten próbálta kikotorni a családunkat a gödörből, de ez az elkeseredés megmérgezte őt és minket is. Ekkor süllyedt emberileg is a legmélyebbre. Én is már csak árnyéka voltam önmagamnak. A veszekedéseink ebben az időben már annyira mértéktelenek és megfékezhetetlenek voltak, hogy mindenki eltávolodott tőlünk. Vissza sem akarok gondolni erre az időszakra!

Talán mégis a gyerekeket sajnálom a legjobban. Hogy mindent láttak. Mindent hallottak. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy át kellett ezt élniük. A mélypont végül elhozta a felemelkedést is: a pénzhiány miatt elkezdtem dolgozni, leadtam az évek alatt felhalmozott súlyfelesleget, új barátokat szereztem. A férjem külföldi állásai miatt végre szabadon irányíthattam az életemet. Kezdtem visszatérni. Az, hogy többé nem függtem anyagilag a férjemtől bátorságot adott és így lassan átvettem a családfő szerepét. Épp emiatt kezdtem viszont kiábrándulni belőle. Akkor láttam meg először, mennyire lehúzó tényező ő az életemben.

Végül két fontos esemény járult hozzá az utolsó lépéshez: a legjobb barátnőm és sorstársam elvált a férjétől és megmutatta, hogy van fény az alagút végén. A másik a közös vállalkozásom kezdete volt anyukámmal, amikoris megnyitottuk az első ruhaüzletünket. Megláttam, hogy nekem is van lehetőségem a boldogságra.

Az elválásunk hosszú és fájdalmas folyamat volt, hisz mégis majdnem húsz évet éltünk le egymás mellett. Bármennyire egyértelmű volt, hogy romboljuk egymást, nehezen engedtük el a másikat. Lehetett ez megszokás, szeretet, félelem... talán mindezek egyszerre. De bármennyire fájt, a szívem mélyén tudtam, hogy végre a helyes úton járok.

A válásunkat nemrég zártuk le hivatalosan is. Elég időm volt gondolkodni. T. nem rossz ember. Én sem vagyok az. Elvakultan kerestük a boldogságot mindketten, miközben egyre csak távolodtunk tőle. Valóban boldogok voltunk egy álomvilágban, ahol én vagyok Hamupipőke, ő pedig a szőke herceg, de a való élet ridegsége összetört minket, mi pedig egymást. Hosszú idő után először tudom harag nélkül azt kívánni, hogy találja meg a boldogságot. Megérdemli. Tényleg tűzzel-vassal harcolt a családunkért, ám ő sem tudta legyőzni a keresztünket.

Most itt állok 40 évesen, és mindent az alapoktól kezdek. Otthont, családot és biztonságot teremtek magamnak és a gyerekeimnek… önerőmből. Igen, volt, amit elrontottam az életben. Rengeteg sok mindent. De az életem nincs elrontva. Az, csak most kezdődik.

 

 

English