2024. április 25., csütörtök

ÍRÁS ÉS SZOLIDARITÁS – DIÁKMUNKÁK

 

Soproni Széchenyi István Gimnázium - tanár: Bella Irén 

 

Balogh Mirjana: Színfoltok

Reggel. Apró ablakomon csiklandozva bújik be a hajnali napfény. Reggel, mindig ugyanaz az egyhangú, szürke reggel. Szürke. Mintha mondana ez bármit is.

Szememből elszáll az álom, marad a sötétség. Az a végtelenbe nyúló, szűnni nem akaró sötétség. Cölöpöt vert bennem a Fekete már régen, s azóta is csak ott áll és áll.

Egy kenyércsücsköt majszolok, s közben hallom, dohos szobámban halkan fészket rak a magány. Kenyér. Vajon milyen színű a kenyér? Kék, narancs, olíva vagy karmazsin? Rozsdabarna, narancs, vagy esetleg ibolya? Sosem tudom meg.

Fél hét. Lassan indulnom kellene.

Hangok, szagok, illatok ezrei rohamoznak meg az utcára kilépve, de annyi, hogy szinte összeroppant. Pocsolyákba csattanó cipőtalpak, kerekek éles csikorgása, sínek tompa nyikorgása. Merre is menjek ma? Jobbra? Balra? Esetleg előre? Balra, úgyis olyan ritkán járok arra. Kócos hajam simára fésüli a szél, sapkaként telepszik rám a szitáló köd, meg is érkeztem. Egy félreeső, de nyüzsgő kapualjra vágyom csupán. Meg is találom, kezdődhet is a munka. Alig érinti a földet kalapom, s már csörren is benne a fém. Örömömben megköszönni is majd elfelejtem, nem is emlékszem, történt-e valaha velem ilyen. Hirtelen sárgában úszik a feketeség, hatalmas boldogság látogat meg engem. Sárga igen, érzem, ez a Sárga. A mosoly lágy íze önti el egész testem, kalapom egyre csak csörren és csörren, egyre sárgább minden. Ma talán igazi ételhez juthatok. Sóvárgóan idézem fel a hús puha ízét, s a sárga egyszer csak Zöldbe csap át.

Csakhogy egyre fogy minden. Fogynak az emberek, s fogynak a csörrenések is, rég nem hallatszik már a napfény dala sem. Nem marad más csak a felhők, meg én. Alig „látom” már a Sárgát, a Zöld is csak a sarokban lappang, megint fekete minden. Telnek az órák, percek, sűrű árnyék mászik keresztül testemen, egy felhő ölel át. Komoran ácsorgunk ketten: az idő meg én, nem hallunk mást csak a magány zörejét, és még valamit.

Nebulók közelednek felém vadult zajjal, majd megállnak, Előttem. Érces csörrenések, szabadjára engedett pénzérmék, harsány kacagás, majd mindennek vége. Ők elmentek, a pénz elgurult, reménységem felölelte a kozmosz. Vörös a szemem világa. Vörösen izzik bennem a harag, vörös most minden. De hamar átvált ibolya-búra, vissza vörösre, zöldre, majd ismét ibolyára. Egyre csak szivárognak a színek, beleroppanok szinte, nem bírom egyedül. Az érzelmek szemétdombján kapirgálok.

Ám akkor meghallom őt, a Fehéret. Halk, bolyhos léptek szaladnak felém, érmék tompa csobbanása kalapomban, egy apró test ölelése és már szalad is tovább. Megszűnik körülöttem minden, kicsordul könnyem. Fehér, fehéren világít minden.

 

 

Fajkusz Levente: Zakatol

Megyek. Visznek. Nem tudom hova. Nem értem miért. Csak megyek, mert visznek. Annyi mindenen tudnék gondolkodni, hogy semmi nem jut eszembe. Az életünket mi írjuk, de ők diktálják. Már egy ideje csak állatok vagyunk a szemükben, és szenvedünk. Már ha azt hagyják. Félek, mint mindenki más. Ha körbenézek, látom. Tanácstalan tekintetek tömkelegével találom szembe magam. Innen tudom, hogy tényleg baj van, nem hiába félek. Ráadásul nagyon rázódik bennem az a kevés vacsora, amit még tegnap együtt ettünk. Ehetnék. De minek? Az éhségem elmúlna, de nem mentene meg. Tudom, hogy pesszimizmusnak tűnhet, de én csak reálisan gondolkodom. Csönd kell. Nagyon hangos. Mivel senki nem szólal meg, így még fülsiketítőbb. Egy rossz gondolatom nem lenne, ha csöndben tudnám végigülni. Tudnék a jó dolgokra emlékezni, de nem megy. Beszakad a dobhártyám, mert fékezünk. A szívem úgy ver, mintha sietne valahova. Sietne is. El innen, minél messzebb. Megálltunk, de nem történik semmi. Mindenki ugyanúgy ül, ahogy eddig. Szótlanul, tanácstalanul bambulva. Különböző hangokra leszek figyelmes: kiabálás, csikorgás, dobogás. Még egy-két fegyver is eldördül. De lehet, hogy csak képzelődöm, nem tudom. Mindenesetre újra elindulunk nagy hangzavarral, tehát még nem értük el úti célunkat. Mármint az övükét. Nekünk valószínűleg nem célunk. Ismét zakatol. Ebbe-abba jó lenne belegondolni; mikor tettem jót, mikor tévedtem, meg hasonlók. De zakatol. Hirtelen a mosolyra gondolok. Mennyire rég láttam olyat. Egy mosoly esne most a legjobban. Mindegy, hogy magamon, vagy máson. Megint eltelt néhány óra. Komor és sivár óra. Ismét felnézek, de semmi. Senki nem mozdult el a helyéről mióta elindultunk, csak annyit, amennyi a zötyögésnek köszönhető.

Fék. Csikorgás. Megállás. Sokféle zajt hallottam az út során, de a leghangosabbnak az ajtók nyílódását hallom. Látom a fényt, de ez nem az alagút vége.

A vidám lezárás elmarad, ez nem mese… Auschwitz.

 

 

Jánoska Dóra: Angyalként

Sokat beszéltünk erről a családban, milyen jó lenne fiatal anyának lenni, de ahányszor ez komolyabban megfogalmazódott bennem, belegondoltam abba is, hogy mi mindennel járna: elesnék a munkahelyi bónuszoktól, a közelgő kinevezéstől. Felfordult a gyomrom, ha felidéztem, hogyan bánnak a GYES után visszajött munkaerővel, ha egyáltalán visszajöhetett. Akkor, amikor még lehetőségem lett volna a munka világából kilépni, nem volt se lakásom, se elégséges pénzem. Hamar elhessegettem tehát a gondolatot, és kizárólag csak a munkámra koncentráltam, hogy elegendő pénzt teremtsek, hogy később egy biztonságos környezetet tudjak adni gyermekem számára. Szerencsére a férjem támogatott, neki is kényelmesebb volt így a munka, ugyanis nagyon sokat utazott külföldre.

Egy évvel ezelőtt azonban úgy döntöttünk, itt az idő, nem lehet már halasztani, bizony hangosan ketyegett már az a sokat emlegetett biológiai órám. Lázasan belekezdtünk a babaprojektbe. Nagy nehezen sikerült csak kivennem pár nap szabadságot, hogy igazán összpontosítani tudjak a közös kis tervünkre. Izgatott voltam, ugyanakkor nagyon aggódtam, hisz közeledtem a 40 felé. Számolgattunk, vártunk, közben dolgoztunk, sportoltunk. Tudtuk, nem sikerülhet mindenkinek rögtön.

34 héttel ezelőtt azonban boldog mosollyal az arcomon léptem ki a mosdónkból, duplacsíkos teszttel a kezemben ugrottam szerelmem nyakába. Bejelentkeztünk tehát a doktor úrhoz, hamar kaptunk is időpontot. Másnap egymás kezét szorongatva vártuk, hogy sorra kerüljünk. Minden rendben ment, az orvos megerősítette: Várandós vagyok! Felvették az adatokat, kitűzték a következő vizsgálat időpontját.

Telt-múlt az idő,és néha félve ugyan, de vártam minden ellenőrzést, ultrahangot, hogy megpillanthatom aprócska, fejlődő magzatomat. Az idő előrehaladtával éreztem a mocorgását, ahogy kinyomja kicsiny lábacskáját, és szinte bújik az édesapjához. Tudtam, egyre jobban kötődünk egymáshoz. Minden egyes rúgással és mocorgással egyre jobban szerettem.

A munkám miatt sokat voltam úton, olykor-olykor jöttek rosszabb, stresszes napok, de nem írathattam még ki magam. Több, igazán felelősségteljes projekt futott még a kezeim alatt… Erős támaszom volt azonban a kedvesem, mindent együtt éltünk meg.

Egy hónappal ezelőtt, szívem alatt örökmozgó kislányommal, határtalanul boldogan vártam az újabb kontrollt. Derűs jókedvvel szálltam be kedvenc sofőröm mellé, és egész úton találgattuk, milyen nagyszerű érzés lesz újra látni a kis pocaklakót. Odaértünk a kórházba, kisvártatva be is hívtak bennünket. Vizsgálat, ultrahang,a szokásos rutin. Felfeküdtem az ágyra. Fejem alatt a párna, a férjem mellettem, figyeltük a monitort. Az orvos rákente a hideg zselét a hasamra, de ezzel már nem is foglalkoztam, mert akkor ismét megláttuk Őt. Kicsiny fej, gerinc, csigolyák, minden jól kivehető, az pindurka kezei, és lábai. Valami azonban nincs rendben. A máskor mindig segítőkészen magyarázó orvosunk most csendben volt, nem szólt semmit. Harmadszorra húzza át a kis testen az ultrahangot. Elöntött a félelem és nem volt erőm megszólalni, borzasztó érzésem támadt. Az egyébként higgadt, kiegyensúlyozott férjem zavartan tette fel mindkettőnk fejében világosan megfogalmazódó rövid kérdést:

-Valami baj van, doktor úr?

Ekkor elhangzott életem legborzasztóbb mondata.

-Nagyon sajnálom, de… A magzatnak nincs keringése, nincs szívverése.

Előtörtek a könnyeim, arcomon lefolyva szinte égettek. Menekülni szerettem volna, éreztem, ahogy szerelmem mellettem összeroppant, meggyengült kézszorítása és lerogyott a székre. Nem tudtam mi történik körülöttünk és azt sem, hogy ilyenkor mi a teendő. A világ megszűnt létezni körülöttem. A gondolatok csak cikáztak a fejemben. Nincs többé Ő, akit úgy vártunk, mint még senkit, akinek kiságyat és ruhácskákat vettünk. Akinek mondókáztunk volna, aki az édesapjával együtt szundikált volna délutánonként a kanapén, aki minden éjjel az ujjamat szorongatva merült volna álomba…

Túl voltam a műtéten, a férjem elintézte az iratokat. Megkaptam a zárójelentést. Ürességet éreztem. Elveszítettük a csöppségünket.

A kórház üres folyosóján összefonódva, egymásba kapaszkodva álltunk, ketten.

Az elveszített gyerekek… Nincs szó, nincs kifejezés arra, amit reménybeli szülők ekkor éreznek. A várt kisbabánk elvesztésébe nagyon sok fájdalom és sok-sok újabb dilemma sűrűsödött: hogyan kezdjük elölről? Honnan lesz erőnk egy újabb hosszadalmas várakozásra, sok-sok kudarcos próbálkozásra.

Hetekig keringtek a megválaszolatlan kérdések a fejemben: Miért? Miért mi? Miért nem kezdtünk bele előbb, amikor még elenyésző kockázata és nehézsége lett volna ennek az egésznek? Miért gondoltam, hogy a munka fontosabb? Miért hagytam magam befolyásolni?

Nem, nincs erőnk ismét belevágni, mert mi lesz ha… Úgy döntöttünk, kettesben próbálunk boldogok lenni. Kislányunk emlékeinkben és álmainkban örökké élni fog. Ő, a kicsi lélek, a mi angyalunk.

English