Írás és szolidaritás - diákmunkák

Kecskeméti Szakképzési Centrum Szent-Györgyi Albert Szakközépiskolája és Szakiskolája - tanár: Zórity Adrienn

Holl Bettina: A mosoly hatalma

Egyszer az egyik délután, úgy január közepe lehetett, kinéztem a poros utcára. Láttam a többieket játszani. A lányok puha, drága selyemszoknyában voltak, a fiúk élére vasalt nadrágban. Boldogan ugrándoztak, élvezték a napsütést. De én akárhogy próbáltam mosolyogni, nem bírtam. Nem tudtam még csak elképzelni sem, hogy ők mit érezhetnek. Én szegény voltam. Nagyon szegény. A bőröm színe olyan volt, mint az éjszaka. Senki sem barátkozott velem. Piszkosbőrűnek neveztek, és mutogattak rám. Szégyelltem magam. Se családom, se szüleim nem voltak. Egy jómódú családnál voltam kertgondozó, és a koszos pincében aludtam.

Ahogy az ablakot törölgettem, hogy legalább a többiek boldogságát láthassam, egy szőke hajú, zöld szemű kislányt pillantottam meg. Úgy mosolygott, akár egy angyal. Sok barátja volt, de ő mégis csak egyedül szeretett lenni. Ahogy ámulva bámultam őt, a többiek észrevették. Csúnya dolgokat kezdtek rám mondani. A tenyerem ökölbe szorítottam. Aztán elengedtem, és egy könnycsepp csordult végig az arcomon. Leültem. Hallottam, ahogy a lány vitatkozik a többiekkel, majd elszalad.

Később félve kukucskáltam ki. A lány ott állt az ablakomnál. A szemembe nézett, és én elvesztem a tekintetében. Megkérdezte, hogy van-e kedvem játszani. Lehajtottam a fejem és mondtam, hogy én nem mehetek, én nem olyan vagyok, mint a többiek. A nadrágom ki van szakadva, a pólóm kopott, a cipőm talpa levált. Így nem mertem kimenni. A lány azt mondta, hogy őt nem érdekli. Én azonban elszaladtam az ablaktól.

Másnap arra lettem figyelmes, hogy mindenki hangosan kacag. Odaszaladtam a kerítéshez, a bokrok mögül figyeltem. Egy kócos hajú, rongyos lánykát láttam, aki büszkén felemelt fejjel sétált felém. Bejött a kiskapun, és belenézett a szemembe. Én tudtam, hogy ő az a lány, akivel tegnap beszéltem. Azt mondta, hogy most már egyformák vagyunk. Én megráztam a fejem, és azt mondtam neki, hogy az én bőröm nem olyan, mint az övé. Ő elmosolyodott és megfogta a kezem. Azt mondta, hogy tegyem a bal kezem a saját szívemre, a másikat tegyem az övére. Ugyanúgy vert. Azt mondta, bárhogy nézek ki, belülről ugyanolyanok vagyunk. Megölelt. Én lehunytam a szemem és elmosolyodtam. Megkönnyebbültem. Olyan hihetetlenül boldog voltam. Boldogabb, mint a gazdasszonyom, amikor megkapta az új szőrmebundáját. Hétszer boldogabbnak éreztem magam, mint a világ legboldogabb emberei. Úgy hiszem, beleszerettem. A lányka minden nap eljött játszani, eleinte cserebogarakra vadásztunk. Ahogy egyre idősebbek lettünk, a játék helyett már gyakran beszélgettünk. Órákig csak beszélgettünk.

Egy éjjel azonban rosszat álmodtam. Felébredtem. Forró volt a testem, ziháltam. Azt álmodtam, hogy a lány meghalt. Ahogy megvirradt, átsiettem hozzá, de ő nem volt otthon. A lány szülei azt mondták, hogy elutazott egy neves iskolába. Hazamentem. Csak rá tudtam gondolni éjjel-nappal.

Betöltöttem a 16. évemet. Ezúttal a lány nem adott üdvözlőkártyát. Elültettem egy rózsabokrot. Szúrta a kezem, nagyon fájt, de szerettem a rózsákat, hiszen olyan gyönyörűek. A bokor tündökölt. Sokat tanultam a természetről, a gazdám így elküldött egyetemre. Találkoztam sok lánnyal, szépek voltak, okosak, de mosolyt egyik sem tudott az arcomra csalni. Végeztem az iskolával, biológus lettem. Dolgoztam és meggazdagodtam.

A remény azonban nem hagyott nyugodni, újra látni akartam őt, így visszatértem a poros kis ablakomhoz. A kislány ott sétált, egy gyönyörű nő lett belőle. A haja lágyan omlott a vállára, a cipője halkan kopogott. Amikor meglátott, a lépései felgyorsultak, szaladni kezdett felém. Széttártam a karjaim, és szorosan átöleltem. Ott, abban a pillanatban tudtam, hogy többé nem engedhetem el. Rám nézett, arca csillogott a fényben, de a tekintete szomorú maradt.  A szánk egyszerre kezdett görbülni, de lefelé. A férje állt mögötte három kisfiával. Ők értetlenül álltak és néztek. A lány lehajtotta a fejét, de megállítottam a kezemmel. Láttam rajta, hogy fáj neki is, szenved. De azt is tudtam, hogy a gyerekeinek szüksége van az édesanyjukra, aki sokszor vitatkozik velük, de mosolyt csal minden nap az arcukra. És valljuk be, az ő édesanyjuknak van a legcsodásabb mosolya a világon. Végül elengedtem a lányt. Ők továbbsétáltak, én még időztem egy kicsit az utcán.

Mielőtt a család az autóba szállt, elfordítottam a fejem. Ekkor egy kisfiút láttam az utca másik felé pityeregni. Odasiettem, megkérdeztem, mit keres itt egyedül, és mondta, hogy meghaltak a szülei, egyedül van. A karjaimba vettem. Gyenge volt és remegett. Hazavittem. Egy hét múltán jobban lett. Mondtam, hogy élhet nálam. Azt mondta, hogy nem ért a takarításhoz vagy kerti munkához. A karomba szorítottam. Rám nézett és mosolygott. Ezt a mosolyt már láttam valahol. De a szeme nem ragyogott. Utánajártam, hogy mégis kik lehetnek a szülei. Adtak egy címet a hivatalban. Abban az utcában volt, ahol szolgáltam. A lány címe. Odasiettem a lányhoz, aki azt mondta: „Fiatalok voltunk, nem tehettem mást. Ezért mentem el. Anyám nem engedte, hogy megtartsam. El akartam mindent felejteni, ezért megházasodtam. Minden nap gondolok rád és a fiunkra.” Boldog voltam, de egyben mérges és felzaklatott is. Azt mondta a lány utoljára: „Tudtam, hogy megtalálod őt.”. A szemem felcsillant. Rájöttem, hogy mekkora ajándék ez nekem.

Most az egyetlen fiam itt van nekem, és én újra őszintén tudok mosolyogni. Másoknak egy mosoly hétköznapi, mindennapos dolog. De ne feledd!  Talán valaki beleszeret a mosolyodba. Talán neked semmit sem ér, semmit sem jelent, de próbáld meg érezni a mosoly varázsát!

Mosolyogj, és ne ítélkezz soha, mert lehet, hogy ezzel más mosolyát teszed tönkre!

Szakál Ákos: A való élet

Megszületetett a család kincse, édesanyja szeme fénye, a Fiú, akit már nagyon vártak. Az évek gyorsan elrepültek, a fiú elég idős lett ahhoz, hogy iskolába járjon. Az anyja tudta, milyen a világ, hogy a fiának a származása miatt nagyon nehéz dolga lesz.

Az évnyitón, amikor az anya és a fia belépett az osztályterembe, megvető, lenéző tekintetek fogadták őket. Az anyának hirtelen eszébe jutott a gyerekkora. Visszaemlékezett, milyen bántó, sértő, megalázó megjegyzéseket kapott, amikor elkezdett iskolába járni. Másnap reggel, amikor indultak az iskolába, a fiú kérlelte az anyját, hogy ne kelljen mennie, mert látta, hogy tegnap valamiért máshogyan néztek rájuk. Az anyja könnyes szemmel nyugtatta a fiát, hogy minden rendben lesz, hogy minden jó lesz, sok barátot fog szerezni. De sajnos nem így lett!

Az első két évben nem történt semmi említésre méltó. De az elkövetkező időben a gyerekek egyre több dolgot hallottak innen-onnan a másmilyen származású emberekről, és egyre jobban kezdték kirekeszteni a fiút. Keveset beszéltek vele, a játékokból általában kihagyták, csoportos feladatoknál senki sem akart vele dolgozni. Szünetekben csak álldogált. Próbált odamenni a többiekhez, hogy beszálljon a játékba, de mindig azt mondták, hogy épp elegen vannak, majd máskor. Az anyja minden nap megkérdezte a fiát, hogy milyen volt a napja, jól érezte-e magát, de a fiú általában elég szűkszavúan válaszolt. Mindig csak annyit mondott: „Jó volt! Átlagos volt. Nem történt semmi.” Az anyuka hitt a fiának, és örülni kezdett, hogy nem válik valóra, amitől ő félt, a gyereke nem fogja átélni azt, amit neki kellett. De megint tévedett, sőt a helyzet még rosszabb lett. Már egyáltalán nem szóltak a fiúhoz, és amikor próbált beszállni valamilyen játékba, azt mondták a többiek, hogy ő nem játszhat. Amikor elment egy-egy társaság mellett, halk, de bántó, sértő szavakkal illették. Ahogy telt az idő, a halk szavakból egyre hangosabb szavak lettek.

Az egyik nap az anya ment a fia elé az iskolába, és olyat látott, amit semelyik anya sem szeretne. A fiára jól hallhatóan sértő megjegyzéseket tettek, és látszólag viccnek szánt, de valójában durva ütéseket adtak neki. Az anya vetett véget ennek. Odament az osztályfőnökhöz, és idegesen kérdezte:

-          Nem látta, hogy mi történt?

-          Láttam! Ez ellen nem tudunk mit tenni! – válaszolt az osztályfőnök lekezelően. - Majd beszélek az osztállyal.

Az osztályfőnök végül beszélt az osztállyal, és a helyzet javulni látszott. Még mindig elő-előfordult egy-egy bántó megjegyzés, de a fiú vállat rántott, nem foglalkozott vele.

Az idő múlásával a fiú az osztály legjobb tanulója lett. E miatt is többen megszólták. Amikor hozzászólt az órákhoz, az osztálytársai mindig összesúgtak, hogy milyen kis stréber, de a tanárok kiálltak mellette és azt mondták, hogy ő legalább tanul, példát lehetne venni róla. Páran ezt rossz néven vették, és még jobban rászálltak. A fiú az évek során több versenyen is részt vett, és mindig kimagasló eredményt ért el. A legtöbb osztálytársa belátta, hogy nincs semmi megkülönböztetni való a fiúban, de mindig maradt pár gyerek, aki folytatta a piszkálást. Az osztály azonban kiállt a fiúért, szembeszálltak a sértegetőkkel.

A tanév eltelt, eljött az évzáró napja. Az évzárón az anya nem tudott ott lenni, mert dolgoznia kellett, ezért a fiú egyedül ment. Kapott egy oklevelet a szorgalmáért meg a versenyeken elért eredményeiért. Mindenki gratulált neki, de páran nagyon nem örültek a sikerének. A fiú nagyon izgatott volt, sietett haza, hogy meg tudja mutatni otthon az oklevelet, amit kapott, és édesanyja büszke lehessen rá. De a hazafelé úton egy rosszakarókból álló társaság megverte, és összetépték az oklevelet. A fiún pár osztálytársa segített. Összeszedték a szétszórt papírmaradványokat, majd hazakísérték a fiút. Amikor a fiú anyja hazaért, majdnem rosszul lett, amikor meglátta a fiát ilyen állapotban. A gyerek elmondta, hogy mi történt, és megmutatta az összetépett oklevelet, amit a szorgalmáért kapott. Az anyja könnyes szemmel mesélte el, hogy vele ugyanezt csinálták.

A fiú rájött, hogy őt mindenhol másként fogják kezelni, nem azt fogják látni, amilyen ő valójában, és így bárhova megy, bármelyik iskolában fog továbbmenni, bárhol fog dolgozni, mindig MÁS lesz. 

Tóth Gabriella: Egy elvesztegetett élet

Egy utcaszéli dohos kocsmában ülök magányosan az utolsó whiskymre várva, és azon gondolkozom, hogyan jutottam el idáig. Tulajdonképpen úgy képzeltem az egész életem, hogy a gyerekkoromtól kezdve a saját sorsom kovácsa leszek, de nem így történt.

Eredendően rendes családban életem, de egyszer anyám úgy gondolta, hogy jobb élete lesz, ha hátrahagyja az eddigi életét, és lelép a főnökével. Így hát elhagyott minket. Örökre. Minden ezzel kezdődött. Édesapám ezt sosem tudta kiheverni, ezért az alkoholba fojtotta a bánatát. A bátyám próbált neki segíteni mindenben, amiben tudott, próbálta leszoktatni, de nem sikerült. Egy idő után már a bátyám nevelt engem. Apánk mindez idő alatt csak ivott. Később kirúgták apát. Minket hibáztatott minden kudarcáért. Olyan gyorsan és kiszámíthatatlanul történt akkor minden, az alkohol átvette az életünk irányítását. Ennek hamarosan meg is lett az eredménye. Apánk elkezdett minket verni.

Nemsokára az iskolában is rájöttek, hogy mi történt velünk. Jöttek a szociális munkások, és elvittek mindkettőnket az otthonunkból. Bedugtak bennünket valamilyen fiúintézetbe, ott pedig szétszakítottak minket a bátyámmal. Soha többé nem láttam őt. Akkor nem tudtam elhinni, hogy ez pont velünk történt. Mindig is nagyot álmodtunk a testvéremmel, elterveztük, hogy majd ketten leszünk a világ ellen, és senki sem állíthat meg bennünket. De sajnos nem ez történt. A valóság és az élet ismét közbeszólt.

Hiányzott a bátyám, de sejtettem, hogy el kell engednem az emlékét, mert ha nem teszem, az fel fog emészteni engem belülről. Intézetből intézetbe mentem. Rosszabbnál rosszabb társaságokba keveredtem. A történtek után már csak sodródtam az árral. Nem én irányítottam az életem. Ezek után már minden balhéban benne voltam, amit az akkori haverjaim kitaláltak. Kisebb lopásokkal kezdtük, utána már betörések lettek belőle, egy ideig nem kaptak el minket. De volt egy nap, amikor a betörés nem csak a lopásról szólt. Az egyik barátom bosszút akart állni azon, aki folyamatosan bántalmazta őt. De túlságosan messzire mentünk. Igaz a férfi pár töréssel megúszta - teljesen megérdemelt mindent -, de akkor is a következő nap már a börtönben találtuk magunkat. Jöttek a tárgyalások, majd az ítélethozatal.  Súlyos testi sértés és betörés vádja miatt bűntársként kaptam 8 évet. Kész, elrepültek a fiatal éveim.

Miután kikerültem, már teljesen más ember voltam, mint akkor régen, amikor még semmi probléma nem volt az életemmel. Nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Lehetőségem se volt semmire, hiszen amikor megtudták, hogy büntetett előéletem van, senki sem akart szóba állni velem. Se álláslehetőség, se barátok, se család, se ház, semmilyen biztos pontom nem volt az életben. Az egyetlen vigaszt az alkoholban találtam meg.

Hihetetlen, hogy egy-két rossz dolog mennyire meg tudja változtatni az életünk eseményeit. Egy ideig irányítás alatt tudjuk tartani a dolgokat, de egy rossz pillanat, és minden kicsúszik a kezeink közül. Akkor már késő jóvátenni a hibáinkat, mert az előítéletekkel szinte lehetetlen megküzdeni. Elkéstünk.