2024. december 21., szombat

Írás és szolidaritás - diákmunkák

 

Szent István Közgazdasági Szakközépiskola - tanár: Benkő Ildikó

 

Lipták Viktória: Nagyvilágban (II. díj)

 

Saját tapasztalatomat osztom meg veled, kedves olvasó. Ma sok az előítélet a gyermekotthonban nevelkedő gyerekekkel kapcsolatban, pedig legtöbben nem tehetnek róla, hogy az élet ezt a lapot osztotta nekik.

A történetem 14 éves koromban kezdődött. Egy nap arra értem haza az iskolából, hogy anyukám sírt, féltem megkérdezni, miért, valahogy éreztem, hogy valami komoly dolog történt. Így lett, életem egyik fordulópontjához értem.

Van egy nővérem, két és fél évvel idősebb nálam, nem voltunk igazi testvérek, mindig ütött, ő volt a nagyobb és erősebb, féltékeny is volt rám, hogy engem jobban szeret édesanyánk, de ez nem így volt, ugyanannyira szeretett minket. Neki akkoriban volt egy barátja, akivel nagyon szerették egymást, apánk ellenezte ezt a kapcsolatot, mert a fiú más származású volt, mint mi. Volt, hogy nem jött haza suli után, mert a fiúhoz ment aludni. Most sem volt itthon. Apám sem, dolgozott, késő este ért haza. Vele sose volt túl jó a kapcsolatom, csak rossz emlékek kötnek hozzá. Nagyon sok olyan család van, ahol a férj bántalmazza a feleségét vagy gyerekét, vagy mindkettőt. Nálunk is ez történt. Fiatalon házasodtak össze, csak a gyerek miatt.

Végül megkérdeztem anyukámtól, miért sír, és elmondta félve, zokogva, hogy össze kell pakolni a cuccaimat, mert holnap suli után már nem haza jövök, hanem egy átmeneti gyermekotthonba. Fehér Hollónak hívják az intézményt. Nagyon megijedtem, hirtelen azt se tudtam, hogy mi történik körülöttem, kérdeztem, hogy miért, miért pont velünk történik ez? Apád miatt, válaszolt. Már értettem, mi is történt. Nagyon sokszor voltunk fül- és szemtanúi, hogy apánk megverte édesanyánkat. Sírtunk, és mondtuk apánknak, hogy ne csinálja, de mintha meg se hallotta volna. Volt, hogy inkább az utcára kiszaladtunk, csak hogy ne halljuk, ne lássuk. Gyakran történt ilyen. A szomszédok is hallották, látták, több feljelentés volt ellene, gyakran jártak ki hozzánk a rendőrök, de nem csináltak semmit, szóban figyelmeztették apánkat, de mondták anyukánknak, hogy ameddig vér nem folyik, addig, sajnos, nem tudnak mit csinálni. És ezt ki is használta apánk.  Anyukánk 18 hetes terhes volt, amikor úgy megverte, hogy elvetélt. A 9. kerületi gyermekjóléti szolgálathoz eljutott a hír, és ekkor ők léptek, elrendelték, hogy a gyerekek kerüljenek ki a családból.

Így lett. Mivel a nővéremnek volt barátja, ezért a barátja anyukája a nevére vette, nem kellett velem jönnie az ideiglenes gyermekotthonba. Engem senki nem vett a nevére, egy családtagom se, se a papám, se a mamám, papáéknál nem volt hely számomra,  a mamám meg közölte, hogy ő nem akar gyereket, így ennyivel letudta dolgot. Ezért kellett nekem gyermekotthonban felnőni. Egész éjjel sírtam, anyukám félt, hogy belázasodok, befeküdt mellém az ágyba, úgy tudtunk elaludni utoljára.

Reggel, mikor felkeltünk, minden megváltozott, anyukám azt mondta, ne aggódjak, mindig velem lesz, és segíteni fog mindenben. Ezt be is tartotta, mindig segítettük egymást, ő volt a szívemhez a legközelebb. Anyukám, sajnos, nem tudott elköltözni otthonról, nem tudott hová menni, sok alapítványt megkeresett segítségért, hogy ki tudjon venni engem, és együtt éljünk, de mindenhol volt valami „hiba”, vagy pénz kellett hozzá, ami nem volt neki, szegénynek, mert alkalmi munkái voltak. Betegeskedett már akkor is, és ez csak súlyosbodott. A sok stressz, a verés, a megaláztatás mind ráment a gyomrára, és gyomorfekélye lett. Nővérem végül terhes lett, és mikor betöltötte a 18. életévét, feleségül ment a barátjához, azóta nem is tartjuk a kapcsolatot, pedig sokszor megkerestem... Apánk pedig volt börtönben is édesanyánk megverése miatt, amikor elvetélt… Kikötözte és gyomron rúgta többször is… ezért, 1 év 3 hónapig. Abban az időben minden rendben volt anyukámmal, boldog volt, tudott mosolyogni, kezdte rendbe hozni az életét, de sajnos apánkat kiengedték, és kezdődött minden elölről. Anyukámnak voltak barátai, de féltek apánktól, többször is megfenyegette őket, hogy megöli őket, ha mernek segíteni anyukánknak, anyu egyedül maradt, már csak pár ember volt, akikre számíthatott, akár anyagi segítségre, akár abban, hogy ott aludhatott, ha veszekedés volt.

Amikor a határozat végérvényes lett, átkerültem egy másik, végleges gyermekotthonba. Anyukám kísért el, félve mentem be az épületbe. Kívül felújított, szép kétemeletes ház. Plusz az alagsor, ahol az utógondozottak laknak. Hárman voltunk szobatársak. Mivel gyermekotthonból jöttem, nem volt gond összeszokni. Mindketten nálam idősebbek, iskolába jártak, ápoltak voltak, és segítettek, hogy be tudjak illeszkedni. Úgy éreztem, szerencsém van, hogy ebbe a szobába kerültem, mivel voltak „nehezen” kezelhető lányok is, akik nem jártak iskolába fiatal koruk ellenére, és illegális tevékenységeket folytattak. Az elején nagyon rossz volt, anyut már csak iskola előtt láttam, mindig találkoztunk, amikor iskolába mentem, és suli után is volt, hogy találkoztunk, és csak azután mentem be az otthonba. Jó érzés volt vele lenni, olyan, mintha nem is élnénk külön. Programokat csináltunk, hétvégére sokszor jött be hozzám látogatási időben, de volt, hogy kint találkoztunk. Szerencsére, mivel jól tanultam, és jártam iskolába, és nem voltak velem gondok, a nevelők is engedékenyebbek voltak velem szemben, megengedték pl., hogy kint is találkozzak vele. Apámmal nem tartottam akkor se a kapcsolatot, egyszer se jött be hozzám a gyermekotthonba, de valahogy nem is hiányzott, mindig anyut vártam.

Teltek a napok, hónapok, az első karácsonyt külön kellet töltenem anyukámtól, nem mehettem haza aludni, mert apám otthon volt, így csak napközben tudtunk együtt lenni. Alig-alig volt bent gyerek, akinek voltak hozzátartozói és határozat arról, hogy kint alhat, mind kimentek karácsonykor, nekem akkor még nem volt sajnos, nem tudtuk megoldani.  Szenteste a vacsora igen kevéske volt, ráadásul hideg ételt adtak elénk, pár darab felvágottat és egy-két szelet kenyeret, sírva aludtam el, előtte könyörögtem a nevelőnek, hogy hadd mehessek ki anyukámhoz,  de hát ő nem tudott mit csinálni, nem ő szabja a szabályokat, nagyon aranyos volt és kedves, Andrea néninek hívják, még ma is itt dolgozik, szereti a gyerekeket, látszik rajta, hogy ő ezt szereti csinálni, nem csak bejön dolgozni, és felveszi a fizetését, mert legtöbb nevelő és gyerekfelügyelő ezt teszi, és nem foglalkozik a gyerekekkel. Vele állok legszorosabb kapcsolatban, meg tudtam neki nyílni, pótanyukámmá vált. Édesanyám tavaly halt meg külső sérülés okozta gyomorrákban.

Sokszor volt konfliktusom a benti gyerekekkel, nevelőkkel és gyerekfelügyelőkkel. Bent a gyerekek hatalmi harcot vívnak, aki gyenge, azt megalázzák, kihasználják és meglopják.  Nekem is volt, hogy verekednem kellett, meg kellett magamat védenem, mert másra nem számíthattam. Volt, hogy megloptak, és addig, amíg tettlegességig nem ment a dolog, ez nem változott. Idővel kiharcoltam magamnak a tiszteletet, és ez a mai napig is tart, amikor jön egy új gyerkőc, én mindig próbálok segíteni neki, akár fiatal, akár kicsit idősebb nálam, ha fiú, ha lány, magamat látom benne. Sajnos nem mindig sikerül, mert van, hogy nem kér segítséget, van, hogy már úgy kerül be, hogy van egy előző élete, ami neki fekszik, és nem akar változtatni, vagy fél a változástól, vagy annyira makacs és szűk a látásmódja, hogy azt hiszi, neki nincs más választása, ez a jó út számára. Pedig NEM! Sokan kerülnek be úgy, hogy kéjelgéssel szerzik a zsebpénzüket, vagy tiltott hallucinogénekhez nyúlnak, és ez által lecsúsznak a lejtőn. Ők azok leginkább, akik a kicsiket is beleviszik a rossz dolgokba. Ez megállíthatatlan, sajnos, a nevelők és gyerekfelügyelők nem tudnak mindenhol ott lenni, de még ha tudomásukra jut is, nem tudnak mit csinálni. Első alkalommal szóbeli figyelmeztetést kap, több alkalommal írásos papírt, és még azután is csinálja ezeket az illegális dolgokat, vagy akár többszörösen visszaeső bűnöző, akkor két lehetőség van, vagy zárt intézetbe viszik, vagy fiatalkorúak börtönébe kerül. De néha ez se riasztja vissza.

Szerencsére vannak olyan kisgyerekek, 10-13 éves korig, akiknek még az iskolába járás a fontos, és remélem, ez így is fog maradni. A tinédzserekkel már nem egyszerű, ők azok, akiket nem tudnak visszafogni, lázadó korszakukban még családban is nehéz kezelni az indulatokat, de mivel a nevelők és a gyerekfelügyelők nem a szüleik, így olyan, mintha vadidegenek beszélnének hozzájuk, egyik fülükön be, a másikon ki. Pedig a felnőttek jót akarnak nekik, csak ezt még nem látják be. Nehéz őket megfékezni, hogy a környezetükben lévő többi gyereket ne veszélyeztessék. Egy este az első emeleti folyóson kigyulladt egy ruhásszekrény, egy 15 éves lány volt, este kimenőre akart menni, de nem engedte az éjszakás gyerekfelügyelő, erre bosszúból az égő csikket a szekrénybe rakta. Szerencsére senki nem sérült meg, a gyerekfelügyelő tudta, mit kell csinálni, mi nagyobbak segítettünk neki, a kicsiket hamar kivittük az utcára. A lányt zárt intézetbe vitték. Azóta nem tudunk róla semmit. Valószínűleg folytatta tovább esti tevékenységét.

De ne csak rosszat mondjak: vannak jók is. Ilyenek pl. a nyári, őszi, téli táborok, amik 3 naptól akár 14 napig is tarthatnak. Különböző helyekre visznek minket, a Mátrától a Balatonig. Nagyon sok cég, alapítvány támogatja az otthont, amiből el tudunk menni táborozni. Ha nem lennének támogatóink, akkor ezek nem valósulhatnának meg, mivel az állam leginkább csökkenti az intézetre fordított kiadásokat. Régebben, mikor kaptunk kenukat, kenutábort szerveztek nekünk, életem egyik legemlékezetesebb tábora volt, nagyon jól éreztem magam, minden este máshol aludtunk, a Tiszán eveztünk 10 napig. Sajnos egyszer Által-éren annyira köves, sziklás volt a folyó, hogy az összes kenu széttört, megrepedt, ez több százezer forintos költséget jelent, amire viszont nincsen pénzünk. Rengeteg élelmiszer-adományt kapunk, ami nélkül elképzelni se tudnánk a napi étkezésünket. Bár a konyhánk nem az igazi, mert anya főztje mindig jobb, legtöbbször örülünk, hogy legalább valami meleget ehetünk. Minden hónap első szombatján házi főzést rendezünk, ez azt jelenti, hogy a gyerekek a felnőttekkel együtt közösen főznek, ez jó mulatság. Sok jó és hasznos programot szerveznek nekünk, hogy ne csak a számítógép és a tévé előtt üljünk. Ilyen pl. színház, koncertek látogatása, persze, ezt is tiszteletjegyekkel tudják megvalósítani. 

Utógondozott lettem mára én is, mivel betöltöttem a 18. életévemet, járok iskolába, nincs velem magatartási probléma, betartom a házirendet, így meghosszabbították a határozatomat, ami azt jelenti, hogy 24. életévem betöltéséig ott tudok maradni, ha továbbtanulok. Egy szobában már csak ketten vagyunk, ami még jobb, és külön kis garzonlakásunk van, egy szoba + fürdőszoba, sokkal barátságosabb, sokkal önállóbbak lettünk, mivel az életre való felkészülést kell elsajátítanunk, ami sokszor nem egyszerű. Számomra nem probléma, hiszen korán megtapasztalhattam az önállóságot. Soha senkitől nem vártam el, hogy segítsen, mindig megpróbáltam önállóan megoldani a problémákat. Az utógondozottak összeszokottabbak, érettebbek, mint a többi gyerek. Meg kell érni arra, hogy valaki lekerülhessen az utóba. Itt már magunkra főzünk, takarítunk, sokkal több teret engednek nekünk a felnőttek. Jó, hogy lehetőség nyílik maradni, hiszen kevesen érnek el olyan értelmi és tapasztalati szintet, hogy 18. születésnapjukat követően egyedül talpon tudjanak maradni a nagyvilágban.

Egy szó mint száz, örülök annak, hogy olyan gyermekotthonba kerültem, ahol még van olyan felnőtt, aki szeretettel dolgozik, ezáltal átadja a gyerekeknek azt a szeretetet, az önbecsülést és, hogy „soha nem szabad feladni”, vagy éppen azt, hogy „minden rossz után jön valami jó”. Az ilyen mondatok az embert továbblépésre sarkallják.  Kerülhettem volna rosszabb gyermekotthonba is, de úgy gondolom, hogy eleget láttam a rosszból, és most már jöhet valami új, valami jó.

 

Dobos Daniella: Burok

azt mondod,

nem látsz, nem veszel észre

de mintha felém pillantanál egy röpke másodpercre,

mikor épp két sor közt

az ékezetekben botladozok

nem vallod be

nem teszed, mert félsz

azt mondod,

az engem körbelengő felhőben már valahogy túl sok az ész

valamivel több annál,

mint mit tőled elvárnak,

vagy amennyit akarnál

 

saját magam által épített burok

a szó rengeteg, de a bokor csak rím

kevesebbet mondok, mint amennyit tudok

mint egy fogak nélküli íny

üresen, félve, s csendben

de nyugi velem

minden teljesen rendben

kinek kell a tudomány s az ész

ha a versből összeáll egy egész

a pontokból két szemem,

a vesszőkből meg a szám és a kezem

a címet meg majd valahova

magam fölé teszem,

hisz ugyanaz van a végén,

mint amennyit számít a létem

legalább ez az amit te mondasz

de tudod,

magadnak bármikor hazudhatsz,

én meg mondhatom, hogy elhittem

de ugyanannyira látok beléd,

mint amennyire itt szeretnél ülni mellettem

 

és még engem sajnálnak

mert ebből az egészből

a könyvborítón kívül

semmi mást nem látnak.

 

Sallói Anna: Kanyar

 

1.

 

Szerinted miből, honnan ered az, hogy meleg-ellenes vagy?

-Apukámtól valószínűleg, ő hangoztatta sokat kiskoromban.

Konkrét indokot tudnál mondani, milyen külső-belső problémád van velük?

-A feltűnő öltözködés zavar, például amikor a férfiak túl stílusosak vagy a nők túl férfiasak. Belső problémám nincs velük, addig, amíg nem hangoztatják, hogy melegek, és ezzel feltűnést nem akarnak kelteni.

Van meleg ismerősöd?

-Van, a munkatársam. Egy 23 éves srác, és semmi bajom vele, mert rajta nem látszik, és nem is hangoztatja.

Mit szólnál, ha a gyereked bejelenté neked, hogy homoszexuális?

-Mélyen érintene, nem tagadnám ki, de nehéz lenne elfogadni.

Szerinted betegség?

-Nem betegség, a megszokás miatt fura.

Mi az eredete? Szerinted tudnának rajta változtatni?

 -Nem tudnának változtatni, biológiai oka van. Erről, úgy tudom, hogy nem tehetnek.

Szerinted egyáltalán bűn?

-Nem, elvi hiba.

De milyen elvet sért?

-A saját elveimet, mert úgy van elrendelve, hogy a férfi egy nővel legyen.

De honnan származik ez?

-Hát, mindenhol ezt hallani.

De milyen konkrét műben?

-Hát, a népmesékben is például.

Például a Biblia is ezt mondja. Ebből kifolyólag szerinted lehet valaki vallásos, ha meleg?

-Szerintem lehet.

Szerinted célravezető az utálat?

-Hát, sok haszna nincs, de valamit mindig kell az embernek utálnia.

Miért?

-Az ember féltékeny típus, hiába van meg mindene.

Örülünk, ha más sem tökéletes, így nem érezzük magunkat annyira szánalmasnak.

Miért nem saját magunkkal foglalkozunk?

-Mert sokkal egyszerűbb belekötni másba, mint felismerni és elfogadni a saját hibáinkat.

Mit gondolsz, az a szülő helyesen dönt, aki elküldi a gyerekét otthonról, mert meleg?

-Nem, én először próbálnék változtatni, lehet, hogy csak egy fellángolás.

Hogy állsz a meleg-felvonuláshoz?

-Az nagyon kiakaszt. Miért kell erre felvonulás, ez nem ünnep!

Te nem ünnepelnéd, ha te nagy küszködés, önutálat, depresszió után elérnéd azt, hogy elfogadjanak?

-Nem ünnepelném, miért kéne ünnepelni azt, ami személyes?

De ez miért bánt?

-Csak nem szeretném látni.

Mi a véleményed azokról, akik kővel dobálták a felvonulókat?

-Az primitív dolog, hiába nem tetszik, akkor sem ez a megoldás. Nem kell nézni, én sem nézem a tévét akkor.

Téged melyik zavar jobban, lány lánnyal vagy fiú fiúval?

-Fiú fiúval.

Miért?

-Mert két lány együtt vonzó.

Próbáltak már veled kikezdeni?

-Nem.

Van-e ilyen félelmed?

-Nincs. Leráznám a tagot.

És attól, hogy esetleg azzá válhatsz?

-Nem, nincs, mert tudom, hogy nem vagyok az.

Mit gondolsz a meleg házasságról?

-A házasság szent dolog, arra inkább egy másik dolgot kéne kitálalni, mert az férfi és nő köteléke.

A meleg párok örökbefogadásairól mit gondolsz?

-Azzal nincs gond, mert nyilván olyanok fogadnak örökbe, akik felkészültek rá, és érettnek érzik magukat egy gyerek felnevelésére.

És szerinted nem zavarják össze a gyereket?

-Nem gondolom, attól még, hogy melegek a szülei, Ő nem biztos, hogy az lesz.

 

2.

 

Petra, hogyan jöttél rá, hogy meleg vagy?

 

- Körülbelül  5. óta ott volt, így a tudatom peremén, mert volt egy nyolcadikos meleg lány, aki nyíltan rá volt kattanva az ofőmre (folyamatosan bámulta, meg próbált vele barátkozni, és folyton nekünk mesélt róla), nekünk meg ez nagyon új meg izgalmas volt, és sokat foglalkoztunk a dologgal, aztán a lány elballagott, és már senki nem pattogott az ofő körül... csak én. Akkor egy idő után elkezdtem rajta gondolkodni, hogy hogyan is van ez... hogy "én biztos nem lehetek meleg, miért pont én lennék az az egy a tízből, nekem nem is tetszenek a lányok, csak azt szeretném, hogy a barátaim, anyám, testvérem, akármim legyenek, mert szimpatikusak", meg voltak fiúk, akik bejöttek. Az iskolám elég konzervatív volt, úgyhogy ilyesmi szóba sem jöhetett, konkrétan a tanárok nyomattak homofób vicceket. Aztán gimibe mentem, elég kis régi vágású barátaim lettek, akik társaságában egy idő után nagyon feszélyezve éreztem magam. Az első félév után elmentünk egy táborba, ahol összevesztem az akkori legjobb barátnőmmel, mert nagyon úgy éreztem, hogy ez hosszútávon nem fog működni. Majd beszélgettem egy másik barátnőmmel a témáról (soha nem beszéltem róla korábban), és jól megbeszéltük, hogy ááá, egyikünk sem  (ő tényleg nem) leszbikus. Amikor átdumáltuk a témát, és kitaláltuk, hogy alszunk, akkor nagyon meg akartam ölelni. Erre azt kérdezte, hogy "nem azt mondtad, hogy nem vagy leszbi?". Szerintem akkor jöttem rá, mert így szégyelltem magam, és úgy éreztem, hogy teljesen jogos a kérdése. Aztán kb. egy évre rá elmondtam neki, hogy meleg vagyok, és hogy tetszik.

 

Mennyi idő volt elfogadni? És ez mennyire volt nehéz?

 

- Hát, hogy úgy gondoltam/azt hittem/lehet, hogy tényleg, de nem hiszem, hogy tetszettek/szerelmes voltam fiúkba. Nagyon nehéz volt és sok idő. Mondjuk ötödiktől (kezdtem ezen gondolkodni, de nagyon tagadtam) nulladikig. Szóval kb. 4 év volt, mire rájöttem rendesen, +1 év, mire ki is mertem mondani.

 

Mi volt benne a legnehezebb?

 

- Hát, saját magam elfogadása szerintem nem volt olyan nehéz, inkább azzal volt gond, hogy olyan társaságot találjak magamnak, akikkel lehetek önmagam. Utána már könnyű volt, de addig nem ment.

 

Hogyan, hol találtál ilyen társaságot?

 

- A mostani gimimben (teljesen véletlen mentem oda, ha rajtam múlik, sokkal konzervatívabb helyre megyek), plusz elkezdtem amnesty-zni (egy emberi jogi szervezet, aktivisták kiállnak mindenféle kisebbség mellett, és abban hisznek, hogy mindenkinek vannak alapvető emberi jogai, vagyis, hogy mindenkit emberként, egyenlőként kéne kezelni), és az osztályomban elkezdtem puhatolózni, hogy ki hogyan gondolkodik. Szereztem új, elfogadóbb barátokat, lett amnesty-s kapcsolatom, plusz tanultam tőlük egy csomót.

 

Szerinted mi az oka annak, hogy a társadalmunk nagy része kiközösíti a melegeket?

 

- Régen, ugye, azért voltak elutasítóak, mert a homoszexualitás az alapvető életösztönnel szembemegy, hiszen minden fajnak a célja az utódnemzés, a fajfenntartás. A vallások, ugye, azért alakultak ki, hogy mögöttes tartalmat adjanak azoknak a dolgoknak, amik ahhoz szükségesek, hogy túléljen az adott nép... (Pl. a zsidóknál a hús és a tejtermékek szétválasztása, állat kivéreztetése. Így nem mentek tönkre olyan gyorsan az ételek.) Nyilván a homoszexualitást is tiltották, mert "nem volt praktikus", ez szépen beépült a köztudatba, és annyira gyökeres része lett, hogy máig sem sikerült eltüntetni. De szerintem erre a kérdésre rengeteg válasz létezik. Mivel nem tudjuk, hogy ez az egész szexualitás dolog hogyan működik, nem tudunk korrekt választ adni, az is lehet, hogy valakiben ösztönös az undor.

 

Szerinted lehet-e vallásos, aki meleg?

 

- Persze. Csak nehéz. Olyan gyülekezetet kell keresned, ahol elfogadnak. A vallás vagy homoszexualitás szerintem nem kéne, hogy vagy legyen. Mindenki máshogy hisz Istenben, ha a saját hited szerint oké, akkor oké, csak nehéz lehet feldolgozni, meg sok negatív tapasztalatod lehet. Magát a "meleg hitet" teljesen értem.  Én például szerintem nem vagyok keresztény, vagy nincs olyan vallás, egyház, amivel 100%-ig azonosulni tudnék, de hiszek egy istenben, ha nem is a szakállasban, és úgy képzelem, hogy ő teljesen oké velem, meg a többi meleg néppel. Szóval az akadály nem az, hogy Isten nem fogad el, hanem az, hogy a „követői”(?) nem.

 

Mit gondolsz arról a sztereotípiáról, hogy a melegeknél csak a testiség a fontos?

 

- Szerintem minden sztereotípiának van valamennyi alapja, csak a végén iszonyatosan eltorzul, sarkított lesz. Valószínűleg ez eredetileg a férfi melegekkel kapcsolatban merülhetett fel. Két elképzelhető okot látok. 1. a férfiaknak teljesen mást jelent a testiség (nem mintha lenne tapasztalatom, de azt hiszem, ezt mondják az okosok), úgyhogy amikor egy nő és egy férfi helyett két férfi között alakul ki kapcsolat, akkor az átlagnál "gyorsabb, eseménydúsabb" lehet, mert egyszerűen máshogy élik meg. Alkalmi együttléteknél valószínűleg nem jelent annyit (érzelmek szintjén), plusz én azt is el tudom képzelni, hogy néha el tudják választani a kettőt (fizikai vonzalom-szerelem, fizikai igények-lelki kötődés). A másik, hogy szerintem korábban (és talán még most is) a homoszexuális férfiaknak (és ez az érv már szerintem a nőkre is igaz) könnyebb volt alkalmi partnerekkel kielégíteni a szükségleteiket, mint tartós kapcsolatban élni (annak ellenére, hogy erre valószínűleg nagyobb igényük volt), mert a társadalom nem tette/teszi lehetővé. Ettől függetlenül a homoszexualitás nem egyenlő a nimfomániával.

 

És mit gondolsz arról a kliséről, hogy minden leszbikus férfias vagy kívülről, vagy belülről?

 

- Hülyeség. A nemi identitás teljesen független a szexuális orientációtól. A szexualitásod csak egy része a személyiségednek. Plusz ez végtelenül heteronormatív, mert azt feltételezi, hogy kell benned legyen srácos, hogy nőkhöz vonzódhass.

 

Szerinted miért jó a pride (melegfelvonulás)? Mit gondolsz azokról, akik undorítónak találják, és azt mondják, hogy ezt lehetne diszkréten csinálni?

 

- Egyrészt a stonewalli mozgalomra emlékezve vonulunk minden évben utcára, ami szerintem teljesen érthető és tiszteletben tartható. Másrészt a magamutogatást ott már cáfolnám, hogy csókolózni láttam egy párt pride-on és kézen fogva a többit. Nem hiszem, hogy az magamutogatás, hogy nekem egy napom van egy évben, hogy a párom kezét fogjam, és megcsókoljam mások előtt, amíg a heterók ezt az év mind a 365 napján megtehetik. Egyszerűbben: a pride-ra addig szükség van, amíg a melegek nem lehetnek önmaguk az idő legnagyobb részében. Nem tartom igazságosnak, hogy kihívónak számít az a melegeknél, ami a heteróknál mindennapos. Emellett közösségformáló ereje van.

 

Hogyan mondtad el a szüleidnek, hogy meleg vagy, és ez már biztos? Hogyan reagáltak?

 

- Hát, már ideje volt, mert elég közvetlen a viszonyunk, és szükségét éreztem, mert kicsit olyan volt, mintha hazudnék nekik. És menni akartam pride-ra, amit így közöltem, és reméltem, hogy ez így jó is coming outnak, de nem, az én szüleim vannak annyira liberálisak, hogy ebben semmi furát nem tálaltak (ami egyébként baromira jó). Szóval el kellett mondanom még egyszer. Először a húgomnak, mert az ő reakciójától nem féltem. Az annyi volt, hogy mondtam neki …, ő kérdezte, hogy mi? Mondtam, hogy khm meleg. Erre megkérdezte, hogy igen? Mondtam, hogy …, és erre csak annyit mondott, hogy jó. Aztán anyának akartam, de ha ideges vagyok, akkor képtelen vagyok normálisan fogalmazni. Azt mondtam, hogy pride-ra akarok menni, de nem mint támogató ..., utána ezt is meg kellett magyarázni. Ő nem örült annyira, és azt mondta, hogy mondjam el apának. Az nem volt jó. Ő azt mondta, hogy ne határozzam ezt még el (ezt nem is értettem), de szeret, és a lényeg, hogy boldog legyek. Utána anyával voltam sokat (szerintem kb. 4 napig folyton sírtunk és veszekedtünk, meg szép pillanatokról beszéltünk, lelkiztünk...). Utána kb. egy hétre a coming outra elmentem anyával és a barátnőivel a pride-ra. Szóval az elején rengeteg szokványos kérdést tettek fel, és megzuhantak, de utána nagyon rendesek voltak.

 

És végül: Ha tehetnéd lennél-e inkább heteró?

 

- Nem. Egyrészt, mert lányok. Extra érdekesek és gyönyörűek. Másrészt azért nem, mert rohadt érdekes melegnek lenni, és nagy kihívás. Harmadszor pedig azért, mert rengeteg dolgot tapasztalok meg ezen keresztül, és nem lennék e nélkül Én.

 

Simon Adrienn: Munkát, kenyeret, fedelet!

Milyen is az, amikor valaki elveszíti a lakását, és nincs hová mennie? Amikor nincs már senkije, csak magára számíthat? Magyarországon ma rengeteg hajléktalan él. Milyen lehet így élni? Erről kérdeztem a Szükség Szerint (hajléktalanokkal és rászorulókkal foglalkozó) program egyik vezetőjét, hogy megismerhessük, milyen az utcán élő emberek sorsa.

Egy 2013-ban készült felmérés szerint (forrás: www.menhely.hu) Magyarországon 11 187 a regisztrált hajléktalanok száma. A fedél nélküliek 75%-a vidéki településeken él. Mindössze 8%-uk rendelkezik rendszeres munkával, 30%-uk gyűjtögetésből él.

Mi a leggyakoribb oka annak, hogy valaki hajléktalan lesz?

Az elsődleges ok a felelősségvállalás hiánya. Leginkább a munkához való hozzá nem állás, nem akarnak dolgozni. Ha valaki 5 évnél régebben él kint az utcán, már nem akar visszakerülni a társadalomba. Sokan közülük megjegyzik, hogy „így is megvan a kukában minden”. Magyarországon nem mindig az válik hajléktalanná, aki nem tud lakásköltséget fizetni, mert az adott intézmény (pl. bank,) mindent megtesz azért, hogy a segítségükre legyen ezeknek az embereknek, családoknak. Két példa:

Egy ötgyerekes anyuka nem tudott egy évig lakbért fizetni, és nem tették ki őket az utcára. Megkereste az adott intézmény a segítségnyújtás lehetőségét, mivel látta a munkára, együttműködésre való hajlandóságot.

Egy srác feleségül vett egy kismamát (az állam költségein lehetett házasodni), a fiú elment dolgozni, hogy eltartsa a családot. Mindenük megvolt, jól éltek, a gyermeket mégis gondozásba adták. Miért? Mert nem akartak dolgozni, felelősséget vállalni. Ők is visszakerültek az utcára.

Jellemzően melyik korosztály tagjai képviseltetik magukat a hajléktalanok között?

40-től felfelé. A maximum átlagéletkor 60-65 év. Az alkohol és egyéb más függőséget okozó szerek hatása miatt.

Hogyan tudnád leírni a hajléktalan otthonokat?

Az általam ismert szállón, két - három ágyas szobák vannak, fürdési, mosási, főzési lehetőséggel. Minden adott ahhoz, hogy ne kelljen a „híd alatt” élni. Vannak az itt élők között dolgozó emberek, akik gyűjtik a pénzt, hogy újra saját albérlethez juthassanak. Vannak, akik azért vannak a szállón kívül, mert – szerintük – egymás életére törnek. Ellopják egymás cipőjét, ruháját. Akik nem szállón laknak, romos épületekbe, pincékbe, elhagyatott házakba költöznek be estére. Akik „útban vannak”, azokat elteszik láb alól, és senki nem jön rá. Hiszen még személyi igazolványuk sincs.

Vannak olyan hajléktalanok, akiknek családjuk, gyerekeik vannak. Mit csinálnak a gyerekkel?

Van egy úgynevezett „Hajléktalan Óvoda”. Ide csak olyan gyerekeket vesznek fel, akik szükségben vannak, nagy szegénységben. Délután 4-kor elmegy a gyerek, ekkor eszik utoljára, és reggel 7-re jön. Az a hátrányuk ezeknek az óvodáknak, hogy csak olyan gyerekek  tartózkodhatnak itt, akik már több mint egy éve rendelkeznek érvényes lakcímkártyával.

Mi történik azokkal a gyerekekkel, akik nem mennek ilyen „óvodába”?

Családokhoz kerülnek. A 18 év alatti gyereket ideiglenesen nevelőotthonba teszik, és csak akkor mehet vissza a szüleihez, ha igazolni tudják a szülők az állandó lakhelyet. Ha nem tudják igazolni, x idő után, akkor családokhoz kerülnek. Utcára egy gyermek sem kerül hivatalosan.

Tényleg létezik hajléktalan maffia?

Igen. A láthatatlan kiállításról jöttünk hazafelé este 7 órakor a lányommal. Az utcán egy hölgy félig illuminált állapotban egyik pillanatról a másikra összeesett. Odarohantunk és megkérdeztük tőle, hogy hívjunk-e mentőt. Alig volt ereje, csak bólogatni tudott. Elővettem a telefonom, egyszer csak odalépett egy ember, és azt mondta, hogy meg ne próbáljuk hívni a mentősöket, és majdnem kiverte a telefont a kezemből. Persze én telefonáltam, és a mentő 10 perc alatt a helyszínen is volt, de addigra ez az ember felvette a nőt, és elvitte a helyszínről.  A másik eset, amikor a nyugatinál, nyáron, körülbelül 38 fokban ételt osztottunk. Egy hölgy ült a lépcsőn csizmában, bunda kabátban, és remegett. Odaléptem hozzá, és adtam neki egy szendvicset. A hölgy a szemével intett. Megkérdeztem, hogy tudnom kell-e valamit. Elfordította a fejét, és egy nagydarab kopasz emberre nézett. Visszafordult, és megmutatta a táskáját... Tele volt étellel, amit már aznap más emberektől kapott. Nem engedték, hogy megegye az ételt. Észrevettem, hogy már többen figyelnek, amikor egy férfi odalépett hozzám, és az arcomba kiabálta: „Mit tudsz te a maffiáról?” Én higgadtan válaszoltam, hogy „gyalázatos, ami itt folyik. Nem tudod, hogy ki vagyok, miért ordítasz, először mutatkozz be!” Kezet fogtunk, és bemutatkozott. Ez a férfi jó módú, értelmes ember volt. Elkezdtünk beszélgetni, és egyszer csak megfordult, és a nyakára mutatott... Egy hatalmas vágás volt rajta. Elmesélte, hogy ki akart szállni régebben, de hátulról elvágták a nyakát. Mindenki valaki alá tartozik. Szerinte nem érdemes a maffia ellen harcolni.

Mi a megoldás?

Egyszer négy hajléktalan férfinak munkát ajánlottunk. Kisebb festéseket, kertrendezést stb... Már az első nap a  négy férfiból csak ketten jöttek el, ők is csak fél napot dolgoztak, munkaidejük felén követelték a fizetésüket. Volt egy másik férfi, akit a kert rendezésével bíztunk meg, ő rendesen elvégezte a munkát, ezért a házunkban biztosítottunk egy szobát neki. Néhány hónapig rendesen dolgozott, de egyszer váratlanul betört a házba.

Nemrég voltunk kint Ukrajnában, ott láttam egy olyan körbekerített erdőt, ahol hajléktalanok laknak. Ebben az erdőben faházak vannak, ahol tudnak aludni, közös a konyha, fürdőszoba és tanulási lehetőség is van. 4-5 tanár áll az ott lakók rendelkezésére. Több területről jönnek, és oktatják őket. Ezeknek az embereknek alá kell írniuk egy papírt, hogy önszántukból addig nem mennek ki erről a helyről, amíg helyre nem áll az életük. Úgymond, erre az időre lemondanak a saját döntéseikről. Van olyan, aki az alkoholtól és a drogtól megszabadult, fejlesztették őt, és annyira sikerült helyrehozni az életét, hogy miniszteri munkakörbe került. Azok az intézmények, melyek manapság vannak, azért nem olyan hatásosak, mert jobb esetben kapnak egy szobát vagy egy ágyat, és gyógyszerekkel próbálják meggyógyítani őket. Ezek az emberek nem tudják magukat fenntartani. Ebben a körbekerített erdőben dolgozniuk kell. Minden ételt ők főznek meg, tüzelőt kell gyűjteniük, fát vágniuk, ha nem akarnak megfagyni. Kihozni őket a nyomorból úgy, hogy adományokat adnak, adunk nekik, NEM lehet. Éppen az adott, pillanatnyi szükségletet betölti, de nem ez a megoldás. Persze vannak olyan emberek, csoportok, mint például a Hajléktalan Gyülekezet, akik minden szerdán ételcsomagokat adnak, és van olyan is, aki reggel 4 órakor kel, hogy ki tudja hordani az ételt és a ruhákat a hajléktalanoknak.

A legfontosabb segítség az, ha szeretjük őket. Azt megérzik. A szeretet változtatja meg a szívüket, gondolkozásukat. Hiába adunk bármit, ha azt csak más emberek előtti megfelelési kényszerből tesszük. Ezt is megérzik.

Sokan megkérdezik: „De hát miért kell adakoznunk olyan embereknek, akik nem is értékelik?” Van ennek értelme?

Nem kell, hanem önként lehet. A rendszeres adakozás nevel: egyrészt arra, hogy ne a pénztől függjön az életünk, mint ahogy azt ma sokan gondolják; másrészt józanságra int, vagyis mindenki annyit adakozzon, amennyit nélkülözni tud.

A földműves, amikor elveti a magot a földbe, nem látja még, mi fog abból kinőni. Csak reméli, hogy lesz termés. Ilyen az adakozás is: amikor az ember bármit ad, először csak azt látja, hogy ürül a tárca. De lesz termés. Legközelebb több vetőmag adatik. Rendszeres adakozók tapasztalata, hogy minél többet adsz, annál több lesz neked is.

Fontos, hogy légy nagylelkű az időddel, a pénzeddel, a tapasztalataiddal és a szíveddel. Ha elkezded gyakorolni a nagylelkűséget, túlcsordulsz örömmel.

Meg tudnád tömören fogalmazni, mi a célja az adakozásnak?

Az adakozás célja valamilyen szükség betöltése. Azért adakozunk, mert van szükség. Nekünk is rájuk.

 

 

 

 

English