Erotika, nemiség és obszcenitás

 

mint posztmodern identitásjáték

 

I. posztmodern irodalom és szövegformálás

Az 1970-es évek óta zajló irodalmi folyamatok egyik lényeges szépirodalmi/irodalomtörténeti eseménye a posztmodern szövegformálás és identitásjáték megjelenése volt. A posztmodernséget ennek kapcsán olyan általános keretként értelmezhetjük, amely nem homogenizálja, hanem újraszituálja a felvetődő irodalmi és társadalmi kérdéseket. Mivel a posztmodern irodalom fogalma több, egymással kevéssé érintkező kontextusban is jelentésessé vált, szükségesnek tartom egy saját értelmezői keret felvázolását, amelyben ellenőrizhetőek lesznek állításaim.  

Eszerint a posztmodern szövegformálás szubverzív potenciállal bír, amelynek kiterjesztése kapcsán lehetséges a posztmodern politikájáról beszélni. Olyan szövegpolitikáról van szó, amely átértékeli hatalom és tudás, élmény és esztétikai tapasztalat, identitás és reprezentáció modernitásból örökölt formáit. Az identitás multiplikálhatósága, vagyis a személyiség játékos felcserélhetősége, a detotalizált történelem, tehát a marginális nézőpontból elmesélt múlt egyként a linearitás megtörése, illetve a történet elbeszélhetetlensége felé vezeti a posztmodern szövegeket. Mindez szoros kapcsolatban áll a teleologikus és okszerű narráció installációjának és szubverziójának tapasztalatával, azaz a posztmodern történetek lezárhatatlanságával, befejezhetetlenségével. A plurális és megszakított történelem, az egymásnak ellentmondó „igaz” történetek egymást nem kizáró megjelenése a manipulált valóság megjelenését vonja maga után. Ez a tapasztalat úgy is értelmezhető, mint episztemológiai bizalmatlanság a hitelességet illetően. A posztmodern szövegformálás és értelmezés terepe tehát a fikció és a történet lezárhatatlanságának (az olvasó meséli tovább, zárja le a lezárhatatlan szöveget), múlt és jelen, fiktív és tényszerű határainak fellazításának és transzgressziójának (illetőleg a folytonos bizonytalanság, bizonytalanságban tartás eszményi állapota), a múltnak a jelen felől, illetve a szövegek felől való feltételezettségének (saját nyelvünk és kulturális jelen időnk felől vagyunk képesek értelmezni a történelmet és más szövegeket, egyszóval az idegent) ad játékteret. Mindez a szöveg önreflexiója (a szöveg reagál saját megszületésére, az írás körülményeire), a paródia szubverzív és dekonstruktív potenciáljának kihasználása (a paródia mint a múlttal való párbeszéd lehetősége, mint újrafelhasználás), az irónia differenciáló műveleteinek életbe léptetése (az irónia retorikai mechanizmusai kettészakítják a szöveget, s ezáltal a dialogikus funkciót teremtik meg), az eredetiség kétségbe vonása (vagyis az intertextualitás: az eredetiség helyébe az újrafelhasználás, újraírás, a múlt szövegdarabkáiból barkácsolt bricolage-szöveg lép), a reprezentációk denaturalizálása (eltűnnek a természetes viszonyok, pontosabban technikaként, médiumként szembesülünk a jelentéssel) felől értelmezhető. Eltűnnek a populáris és magas művészeti formák közti határok, vagy legalábbis erre törekednek az irodalmi alkotások. A nemi szerepek felnyitása, az autoritás krízise (a szerző helyébe a szöveg, a nyelv lép), a differenciák negációjának új lehetőségei (az európai kultúra ellentétpárainak felforgatása), a decentrálás műveleteinek és a marginális nézőpontoknak a felértékelődése, a valóságnak textuális konstrukcióként való felfogása, a detotalizálás műveleteinek totalizálása: mind posztmodern relációk mentén értelmezhető folyamatok.[1]

A posztmodern irodalom és értelmezés általános kerete azonban nem ment fel bennünket a temporalitás felől érkező kihívásoktól: ennek nyomán a posztmodern irodalom nem-egységes természete mellett lehetne inkább érvelnünk. Hiszen magán a posztmodern irodalmon belül is lényeges változások történtek az elmúlt évtizedekben. Az alábbiakban olyan kategorizálásra teszek kísérletet, amely csupán általános értelmezési keretként tartható fenn, és amely nem szűkítheti a műalkotás értelmezési lehetőségeit a korszak retorikájának felemlegetésével.

 

II. háromféle posztmodernség

A történetiség tapasztalatának érvényesítése során, úgy vélem, a fogalom értelmezése háromféle posztmodernfelfogást tesz lehetővé. Ez a háromféle posztmodern természetesen nem élesen elváló szövegalakítási eljárásra utal, ezt az „egyidejű egyidejűtlenségek” koncepciója nem is tenné lehetővé: arról van szó inkább, hogy egyetlen narratíva részeiként válnak értelmezhetővé az egymástól eltérő, egymással vitában álló posztmodernfelfogások. Emellett megpróbálom összhangba hozni – igaz, csak vázlatszerűen – a lírai és prózai, valamint az irodalomelméleti posztmodern egymást feltételező nyelvjátékait. Annál inkább lényegesnek tűnik egy ilyen kísérlet, mert az olyan állítások, amelyek minden irodalmi műfajban, megszólalásmódban más, egymástól eltérő posztmodernfelfogásokat érvényesítenek, tulajdonképpen a fogalom használhatóságát veszélyeztetik.

Az ún. korai posztmodern kapcsán olyan értelmezési kiszögelléspontok jelölhetők ki, mint a hangsúlyozott önreflexió és az önmagát író szöveg megjelenése, az irónia többértelműsítő használata, az egzisztenciális kérdések felvetése, a szerzőség elrejtése, a maszkokkal és az identitással folytatott játék/küzdelem, vagyis a fiktív szerző maszkjának problémája, a „nagy elbeszélések vége”-koncepció, valamint az ún. valóságnak, a realista írásmódnak és a szubjektivitásnak a mély krízise, amely az ellenszegülés, lázadás motívumait használja fel. Az irodalomelméletben az egzisztenciálfilozófia és a heideggeri-gadameri hermeneutika feleltethető meg ennek a felfogásnak. A szépirodalomban az egzisztencializmusra adott válaszként[2] is értelmezhető korai posztmodern művek nem-romantikus nonkonformitás-koncepcióval jellemezhetők, illetve az identitáskérdések polifóniájának felfogása felől olvashatók. Többek között John Barth első regényeit, a nouveau romant, a korai latin-amerikai mágikus realista regényt, Charles Olson és a Black Mountain School, illetve a San Francisco Renaissance költészetét, Mészöly Miklós regényeit, Ottlik Gézától az Iskola a határont, Nádas Péter Emlékiratok könyve című regényét, Weöres Sándor Psychéjét sorolnám ide, Parti Nagy Lajos Angyalstop és Csuklógyakorlat című köteteit. A romantikus és neoavantgárd lázadásmotívum helyébe a hetvenes-nyolvanas évek magyar költészetében az ironikus versbeszéd lép, eltűnik az avantgárdra jellemző eredetiségkoncepció. A prózában megjelenik a nouveau romanra jellemző leíráskultusz, a filmszerűség, mozaikszerű vágástechnika.

Míg a korai posztmodernt az egzisztencializmusra adott posztmodern válaszként értelmezem, addig az ún. második posztmodern[3] a neoavantgárd felől érkező kihívásokra reagál a szépirodalomban. Poétikailag itt, a posztmodern második hullámának képviselőinél az „areferenciális szövegalkotási modell”[4], a deretorizálás és depoetizálás, „a tébolyultan szerteágazó cselekmények, a szétrobbantott jellemkép, a túlartikulált formák”, a „defamilizáció”, „derealizáció”, „antimimetikus alapállás”, az „önreflexivitás” és „metafikcionálás”[5] érhető tetten. Ide sorolható a New York-i iskola, a Frank O’Hara szövegeire jellemző versszerűtlenség, túlhajtott mimetizmus, Ashbery és Koch költészete, Bob Perelman, Charles Bernstein, Bruce Andrews, Lyn Hejinian, Ron Silliman, azaz a Language-költők, Ronald Sukenick, Raymond Federman, illetve Italo Calvino kései prózája. A magyar irodalomból Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba című könyve, Garaczi László Nincs alvás! című kispróza-kötete, Kukorelly Endre versei, Parti Nagy Lajos Szódalovaglás, Tandori Dezső Egy talált tárgy megtisztítása, Oravecz Imre A hopik könyve című kötetei, a dráma területéről a Győrei – Schlachtovszky szerzőpáros szövegei sorolhatók ide. Az irodalomelméletben a posztstrukturalizmus, a dekonstrukció és a recepcióesztétika felel meg a posztmodernizmus második hullámának.

A harmadik posztmodern az irodalomelmélet „kulturális fordulat”-ához köthető egyrészt[6], másrészt a hatalom kérdésköre izgatja, a „másik”, illetve a másság természete, a marginális nézőpontok megjelenítése, felszínre hozása, a politikai természetű kérdésfelvetések, a mainstream-ellenes attitűd. Mindez a fikció és a referencialitás határán, mindkét elem felhasználásával történik. A harmadik posztmodern élesen hatalomellenes, nyíltan politikaiként viselkedik, a patriarchális, totalizáló, asszimilacionista, homogenizáló és globalizáló tendenciák ellen emel szót a sokszínűség és az eltérő tradíciók megőrzése céljából. Az irodalomelméletben a kulturális antropológia, az újhistorizmus, a fekete esztétika, a neokolonializmus és az ún. posztmodern feminizmus kapcsolható ide, azok az irodalomelméleti iskolák, amelyek a nyelven keresztül az azt létrehozó identitást, médiumokat, társadalmi erőket és hatalomgyakorlási technikákat olvassák. A szépirodalomban[7] ide sorolható a feminista és posztkoloniális irodalom, az amerikai identitásköltészet, Salman Rushdie, Toni Morrison regényei, Elisabeth Bishop kései költészete, a magyar irodalomból Esterházy Harmonia caelestise, illetve a Javított kiadás, Garaczi László Pompásan buszozunk! és Mintha élnél című regényei, az ún. posztmodern történelmi regények többsége, Tasnádi István Kokainfutár és Titanic vízirevü című drámái, Parti Nagy Lajos Se dobok, se trombiták című tárcakötete, Mauzóleum című drámája, A hullámzó Balaton legtöbb elbeszélése és a grafitnesz némely verse.

Ez a hármas felosztás nem a posztmodern szövegformálás kizárólagossá tételében és homogén minőségként való meghatározásában érdekelt, hiszen irodalomi és szociológiai kontextusok függvényében értelmeződik. Így az első posztmodernnel párhuzamosan az egzisztencialista szöveg- és világfelfogás, a második posztmodern mellett a neoavantgárd szövegformálás, a harmadik posztmodern kapcsán pedig a minimalizmus redukált világszemlélete válik egy dialogikus és dinamikus posztmodernfelfogás értelmezési keretévé. Az, hogy a posztmodern képes volt folyton megújítani önmagát a vele párhuzamosan jelentkező irányzatok hatására, egyúttal azt is jelenti, hogy posztmodernitásról, vagyis posztmodern korról beszélhessünk az utóbbi évtizedek kapcsán, amely a posztmodern irodalmat, képzőművészetet, zenét, architektúrát, szociológiát, filozófiát, történettudományt stb. egyaránt magába foglaja. Ennek kapcsán beszélhetünk a posztmodern kor identitáslehetőségeiről, pontosabban annak irodalmi vetületeiről is.

 

III. posztmodern identitás

A posztmodern kor irodalmi szövegeiben az identitásvesztést nem megfosztásként éli meg az irodalmi hős, hanem szabadságként, olyan lehetőségként, amely által az identitás fiktív, a szociális tapasztalat által kontrolláhatatlan területekre terjeszthető ki. Nemcsak arról van szó, amit a modern és posztmodern narratív metaelméletek állítanak, hogy „az identitás lényegében nem más, mint folyamatosan újraszerkesztett élettörténet”[8], s így az elbeszélés metaforájára esik a hangsúly, hanem arról is, hogy az identitás mint szöveg áll elénk, s ezáltal képes megjeleníteni, reprezentálni önmagát. Az identitás textualizálódása a posztmodern társadalomnak azzal az állapotával vonható párhuzamba, amely szerint a posztmodern kor a „totális kommunikáció” kora, amelyben már a 70-es években az ún. posztkognitív művészek „számára nem az a fontos, hogy többszörös (összetett), hanem hogy többértékű (polivalens) identitásuk legyen”.[9] Ezt a véleményt erősíti Bauman, aki Baudrillard-ra hivatkozva jelenti ki azt, hogy „ebből a szempontból a művészet osztozik a posztmodern kultúra sorsában, az pedig Baudrillard meghatározása szerint a szimuláció, nem pedig a reprezentáció kultúrája. A művészet a számos alternatív világ egyike, ezek mindegyike hallgatólagosan elfogadott előfeltevések halmazával, valamint az ezek „igazolását” és újratermelését szolgáló procedúrákkal és mechanizmusokkal rendelkezik. Értelmetlenné válik az a kérdés, hogy melyik valóság „valóságosabb”, melyik ősi és melyik újabb keletű, melyikhez igazodjon a másik, melyiken mérheti le korrektségét; de még ha szokásához híven föl is tesz ilyen kérdéseket az ember, akkor sem világos, hol keresendő a válasz (a szimuláció, mondja Baudrillard, nem színlelés; ha betegséget, pszichoszomatikus fájdalmat szimulál a páciens, megválaszolhatatlan az a kérdés, hogy „tényleg” szenved-e).”[10] A 90-es évekre ezt a helyzetképet tovább módosítja a multikulturalitás, illetve a multikulturális hibrididentitás evidenciaként való elfogadása, a különféle virtuális- (Lara Craft) és médiaidentitások kitermelése, valamint  a komputerkultúra elterjedése. Sherry Turkle Life on the Screen című könyvében a számítógépet a posztmodern identitás metaforájaként, a számítógép képernyőjét pedig mint az identitás tükrét tárgyalja, és a Claude Levi-Strauss, majd Spivak által használt bricolage kifejezést is beépíti gondolatmenetébe.[11] Az utóbbi évtized globalizált társadalmában az említett polivalens kulturális és textuális identitások lehetőségét a különféle komputeridentitások terjeszthetik ki további irányok felé. Gondolhatunk a chat-, e-mail- és más netidentitásokra, amelyekhez eltitkolják a testre, névre, nemre, fajra, életkorra és szociális helyzetre utaló külső jegyeket, és feltehető a kérdés, vajon a neten megjelenített egyéniség azonos-e a való világban (real life, RL) megjelenített identitással. A különféle textuális és cyberidentitások kreatúrái radikálisan kiterjesztik a multi- vagy hypermediatizált világban létrejövő identitások lehetőségeit, s az irodalomnak így szinte feladatává válik az, hogy folyton új identitások után nézzen, hogy új identitásokat kreáljon magának.[12]

Az identitásokkal és identitáskreatúrákkal űzött posztmodern játék során jön létre a már említett bricolage-identitás a szépirodalomban. Ez olyan narratív identitásként viselkedik, hogy folyton változó léte a régi és új szövegelemekből barkácsol folyton változó identitást önmagának. Weöres Sándor Psychéje, Esterházy Péter Csokonai Lilije, Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánja, Virágos Mihálya (Virágh Rudolph), Hizsnyai Zoltán Tsúszó Sándora, Kovács András Ferenc Jack Cole-ja, Csehy Zoltán Pacificus Maximusa ennek a játéknak a névvel ellátott, nyilvánossá tett eseményei, miközben hasonló, csak éppen nem nevesített identitásjátékok több irodalmi műben tetten érhetők. Itt lehetne idézni Tulcsinszkijnak a véleményét arról, hogy a posztmodern irodalomban „A szóval való játékot felváltja a testtel való játék, amely test lehet idegen vagy saját, vagy olyan ábrázolás, amely a testiségre összpontosít. A testtel való játék a mindennapi gyakorlatban és a művészetben egészen addig megy el, hogy minden megengedhető, beleértve mind a férfi, mind a női homoszexualitást is. Ez mutatkozik meg a nem megváltoztatásának sebészeti beavatkozással elérhető transzszexuális gyakorlatában s a virtuális valóságban, ahol más személyiséggel és másféle élettel való játék formájában működik mindez. A test valamiféle szkafanderré alakul, az öltözékhez hasonló, amelyet le lehet cserélni.”[13]

 

IV. obszcén irodalom a modernizmusban

Az erotika és a szexuális aktus nyelvbe vonása kapcsán olyan fogalmak jelennek meg a befogadói tudatban, amelyek vulgárissal, frivollal, laszcívval, obszcénnal, perverzzel, pornográffal kapcsolatosak.[14] Ez utóbbi kapcsán Jiří Vaněk Susan Sontagra hivatkozik, aki szerint a pornográf fantázia világa abszolút világ, amelyben minden az erotikus imperatívusz érvényességére redukálódik. [15] Vaněk ebből azt a következtetést vonja le, hogy a művészi pornográfia kapcsán meg kell különböztetni először is a feldolgozás esztétikai oldalát (a mű felépítésének módját), másodszor pedig a test esztétikájának megjelenését, amely irányába a befogadó csak a szexuális vágy formáján keresztül képes kapcsolatba lépni a befogadó.[16]

Ezzel az alapvetően esztéticista megközelítéssel szemben hasznosabb lehet egy olyan álláspontot képviselni, amely szerint az obszcén irodalom a befogadás során azzal az alapvető problematikával szembesül, hogy a feléje irányuló olvasás milyen mértékben képes azt szubverzív jelentéssel felruházni. Az obszcén irodalom ledönti a modernitás esztétikai tisztaságának konvencióját, hiszen az olvasás során szöveg és test folytonos interakciójával szembesülhetünk, vagyis az érdek nélküli látszat és játék helyébe a társadalmi hierarchiával és hatalommal való szembeszegülés lehetősége lép. Így aztán nem a tiszta szex, a steril obszcén irodalom, az obszcenitásnak az üzlet és ipar által kihasznált formái állnak vizsgálódásunk középpontjában, hanem azok a kapcsolódási pontok, amelyek által az obszcén, a perverz, az erotikus szubverzív világértelmezésre lesz képes.

A huszadik századi erotikus magyar irodalom ugyan nem bővelkedik obszcén, perverz műalkotásokban, a posztmodern obszcenitás előzményeiként azonban nem tekinthetünk el értelmezésüktől. Csáth Géza Naplójának (1912-1913) leírásai olyan hiperrealista szövegteret konstrulnak meg, amelyen a test igézete uralkodik. A naplóforma kínos pontossága, a szöveget folyton felülvizsgáló, ellenőrző tényjelek (időpontok, dátumok, helyszínek, személyek, koituszok) a Másik vágyának pontosításában játszanak szerepet. A pontosítások végtelen permutációja azonban sosem jut nyugvópontra. A szöveg folyton megfeledkezik „megbízójáról”, az olvasóról, kizárólag saját teste érdekli: az ejakuláció mámora és a morfium gyönyöre. Mindkét esemény sorozatszerű, lineáris, tautologikus: önmagukba zárt tapasztalatok sora, a fenséges és rettenetes, díszletek nélküli testek és a vágy, amely nem szorul megértésre. A steril és céltalan modernista obszcenitás úgy taszítja el olvasóját, hogy meg is igézi: a vágy végső jelentése, a halál tárul fel aktusról aktusra.

Czóbel Minka Virrasztó című versében is a steril és céltalan obszcenitással szembesülhetünk. A szöveg többszörös regresszión keresztül fejti ki hatását: a vágy olyan perverziókig nyúl vissza saját legitimitásának igazolásához, amelyek a végső kiszolgáltatottság, a teljes önmegsemmisítés lehetőségének fényében értelmezhetők. Czóbel Minkának ez a verse újfent azzal a tapasztalattal szembesíti olvasóját, hogy „a művészet elválaszthatatlan a szexualitástól, és azért tartják veszélyesnek a status quóra nézve, mert azzal a kellemetlen tulajdonsággal bír, hogy akkor is deszublimál, amikor elfojtja legmélyebb szexuális késztetéseinket.”[17] A Virrasztó retorikai felépítése a libidó fixációjának és kielégülésének narratívájába illeszthető:

Meghalt az ifjú apáca –

Egy lázbeteg majom

Bejő a halottas szobába

Az ablakon.

A vágyat mint állati természetű szubsztanciát távolítja el magától a lírai alany, miközben a libidónak ellenszegülő, annak ellenpólusát képező „tiszta”, „romlatlan”, „vágytalan” pozíciójába a halál, a halott apáca válik. A kezdőjelenet fokozatosan a kriminalitás felé tolódik el, a vágy egyre merészebben követeli jussát, miközben a szöveg az olvasót a voyeur pozíciójába helyezi:

A majom vékony hosszu ujja

Lázforróságban ég,

Fogdossa félve a halott szűz

Jeges kezét.

A szexuális anarchia ebben a fordított vámpírjelenetben írja bele a vágy útját a két testbe: a halott apáca és a csábító majom testébe. A vágy azonban kerülőúton kapja meg a jussát, a két test egyesülése a perverzió narratívájában lehetséges:

Most hajlik hozzá hosszu-hosszu csókra,

Átöleli nyakát,

Csókolja lassan, embermódra,

Kék ajakát.

Csókolja hosszan, önfeledten,

Míg mind belesiklanak,

Halott leány kék ajakába,

A fehér fényű, hegyes élű

Állatfogak.

A passzív szodómia, pontosabban a nekrofília és a zoofília együttes hatása sem tudja elfeledtetni a halott apáca alakjában önmagát megsemmisítő, vágyra keltő frigiditást. A szimbolikus jelenet blaszfemitása a vágy valóságának jelenetei által írja felül a fikciót.

Ady Endre A fehér csönd című verse a Virrasztó ellentétpárja. A szadisztikus szerelem itt a nő bepiszkítására, feldarabolására, elpusztítására irányul, miközben láthatóvá teszi mazochista jellegzetességeit is. Erosz ellenfelévé a halálösztön válik, a gyönyör feltételévé pedig a kegyetlenség.

Sikoltva, marva bukjék rám fejed

S én tépem durván bársony-testedet.

Nagyon is síma illatos hajad,

Zilálva, tépve verje arcomat.

Fehér nyakad most nagyon is fehér,

Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.

A szadomazochistikus szerelmi orgiában megjelenő férfi és nő aktusának intenzitásáról a két test által elszenvedett jelek, nyomok árulkodnak. Az arisztofanészi szerelemfelfogás negációja jelenik meg itt: az egymást tépő testek nem az egylényegűség, egység harmóniájában oldódnak fel, hanem szadomazochista dühvel keresik a határátlépés lehetőségét: a vers azt sugallja, hogy átlépni a másikba, a másik testbe, megismerni a másikat egyedül az obszcén, véres, halálra maró szerelmi aktus során lehetséges.

A test üres jeleinek szövegbe vésését figyelhetjük meg József Attila Szabad ötletek jegyzéke két ülésben című művében. A szöveget mint menedéket állítja elénk a folyton megszakadó, fragmentált narráció, olyan minőségként, amelybe beleírva magát a lírai alany képes lehet a megváltásra. A megszólaló én mintha önmagával szeretné elhitetni, hogy a libidó szövegbe írásával még megmenthető az identitás széteső kerete. Ez azonban félrevezető manőverként lepleződik le: a folyton visszatérő, önmagukba zavarodó nyelvi játékok dezillúzióról árulkodnak, a vágy csődje egyre nyilvánvalóbb. A szöveg már a perverziók tematizálásával sem bírja a libidót a másik felé terelni. Az önmaga ellen forduló libidó halálvágya végtelenített permutációként tartja fogva szubjektumát.

[12:] nyalni

         szopni

         erre is mondják hogy nyalni

         nyalánk

         falánk

         nyulánk

         fulánk

         vacsorázva jót mulattak az asztalnál, engem nem keltettek föl, 

             sohasem pótolhatom

         dögök

         ennek már vége

[13:] minden elölről

         a pinájával megeszi az embert, a faszán kezdi

A négy szöveg obszcén szerelemfelfogása azzal rokonítható, hogy a szerelmi aktus mind a négy esetben a halállal kerül kapcsolatba. Mintha a halál által felborított rend lehetne képes egyedül megalkotni az obszcén aktust és nyelvet. A nyelv szerepe ebben az esetben a test kivégzése, megsemmisítése. A modernizmus végsőkig vitt, emberen túli, embertelen megoldásaira ismerhetünk a négy szöveg obszcenitásfelfogásaiból. Ezzel állítható ellentétbe a posztmodern obszcenitásfelfogás, amely számára a halál nem végső megoldás, hanem csak egyetlen identitáslehetőség a sok közül, a lezárhatatlan identitásjáték egy lehetséges állomása.

 

V. obszcén irodalom az 1945 utáni magyar irodalomban

A magyar irodalom köznyelvében a kilencvenes években olyan változások kísérhetők figyelemmel, amelyeket nem mindig kísért figyelemmel az ebben az időszakban inkább saját pozícióinak a megerősítésével elfoglalt irodalomelmélet és -kritika. A nyolcvanas évek végének társadalmi változásai során szabadabbá váló légkör, illetve a posztmodern identitásjáték, identitásszimuláció együttesen eredményezte azt a lehetőséget, amely nyomán a magyar irodalom köznyelve is szabadabbá, szabadossá vált. A szabadosság foka és mértéke azonban még mindig beleütközik a befogadás felől érkező korlátokba, pontosabban egyes kortárs kanonizációs centrumok és az irodalom iránt érdeklődő közönség bizonyos hányada számára is léteznek olyan tabuk, amelyek kikezdhetetlennek tűnnek. Ez valószínűleg azzal függ össze, hogy az irodalom olvasói olyan kulturális közegben szocializálódtak s váltak olvasókká, amely számára bizonyos határok az irodalmiság esztétikai mércéjévé szűkültek le. Ez azonban azt is maga után vonta, hogy a befogadás horizontjai is leszűkültek. A szépirodalom nem minden esetben próbált kitörni ebből a horizontból, hiszen egyrészt azt kockáztatta, hogy nem lesz része a közönségsikerben (az olvasói réteg konzervativizmusa miatt), másrészt pedig azt, hogy nem tud megjelenni azoknak a szépirodalmi folyóiratoknak a hasábjain, amelyek (félve a különféle csatornák felől érkező támogatások elmaradásától) természetes terei lehetnének a szabadszájúság játékának. Másrészt az is fontos tény lehet a szépirodalmi obszcenitás jelentkezése kapcsán, hogy a nyolcvanas évek végétől a kommersz könyvipar az előző évtizedek tiltása után profitálni igyekezett az erotikus, obszcén, pornográf könyvek, ponyvaregények kiadásából; eközben persze – mintegy mellékesen, erősen ingadozó fordításban – nem egy klasszikus szerző művei jelentek meg először magyar nyelven (jellemző példaként de Sade regényeinek kiadásai említhetők).

A nyolcvanas évek magyar irodalmában már jelen vannak olyan törekvések, amelyek a szexualitás szabadabb kezelésével részt vesznek a kilencvenes években nyíltabban jelentkező folyamatban. Nem szabad azonban megfeledkeznünk azokról a szövegekről, amelyek a posztmodern identitás- és obszcenitásfelfogás előzményeiként is kezelhetők, mindenekelőtt Weöres Sándor, Faludy György és Berda József verseiről. Míg Weöres a kanonizált, „magas” irodalom regiszterei felől érkezik az erotika merészebb felfogásához, addig Berda az alsóbb irodalmi regiszterek és megszólalásminták (például a rigmusok) világát közvetíti, Faludy pedig leginkább szabad fordításai, átköltései révén emelhető ki. Weöres számára az erotika főként határtalan, irodalmi műfajokon, versformákon, korszakokon átívelő játék, a szabadság lehetősége. Az ötvenes években írt Grancorn lovag című alkotása alcíme szerint ezért is „középkori ballada”:

„A finom játékbaba lábaköze

      csiklandó szerkezet:

lüktetve szíja, gyűrűzve feji,

      mit a hős belészegezett.

(...)

Se-vége se-hossza dúl a vihar

     a hullámzó szüzön.

Női mélyében öt liter

     a belövellt férfi-özön.” 

Berda lírája ebből a szempontból éppen ellentétes irányultságú. Érdemes az idézett Weöres.strófa mellé helyezni Berdától az ún. [Erotika ciklus] egyik négysorosát:

„Nem érhet minket mostmár semmi vád:

te szopod a faszom, én nyalom a pinád.

Szopni és nyalni – ez a mi átkunk!

S a végén ondóval telik meg a szájunk.

Berda számára az erotikus, a vulgáris és az obszcén nem elitista játék, hanem egyrészt ötlet, geg, másrészt részvétel a korban, annak irodalmi és politikai életében, harcaiban. Ráadásul az obszcén nyelvhasználat nála nem meghökkentés vagy provokáció, inkább természetesnek állítot, plebejus, magától értetődő élvezet- és kielégülésvágy:

„Ó, boldogságos, vad önkivület!

Farkom elsül, a pinád teli lett...

Most ereszd drágám hugyozásnak magad...

Oly jó, ha a farkom így bennedragad,

s érezni azt, pisid gecimmel mint vegyül,

míg testünk új baszásra újra áthevül.

 

Mint bedugult forrás, mely kitört újra már:

úgy fröccsen pinádból a hugy és gecisugár...

Arcom és szájam teli lett hirtelen...

Gyerünk! A farkomat újra beverem!”

Az erotikának a halállal összekapcsolt modernista toposzai, valamint az átmetaforizált, elhallgatásalakzatokból felépülő, reduktivista női szépség- és aktusleírások helyébe (amelynek fokozatos kiüresedése egészen napjainkig követhető[18]) az élvezetvágy, az identitásjáték és az obszcén nyelvkezelés állt, mintegy átkötő kapcsot képezve modern és posztmodern megszólalásformák, nyelvhasználatok és identitásjátékok között.

A nyolcvanas évekből ebből a szempontból emelhetjük ki Oravecz Imre 1972. szeptember című, először 1988-ban megjelent kötetét, amely a férfi–nő viszony sokkolóan nyílt tematizálásával tűnt ki, Petri György verseit, illetve a próza területéről Nádas Péter Emlékiratok könyve (1986) című regényét, amely a szerelmi viszonyok rögzíthetetlen és beteljesíthetetlen lehetőségeit is felhasználja.

A kilencvenes években a libertinitás és a perverzió szövegesítésének lehetőségeire több irányból is érkezett javaslat. Ide sorolható Esterházy Péter Egy nő című könyve éppúgy, mint a fiatal irodalom egyre láthatóbb tendenciái. A témát illető elvárásoknak és egyúttal rezignációjának adott hangot Nádas Péter az Egy nő borítójára írott mondattal: „Esterházy könyvével a magyar irodalom egy nagy könyvvel lett gazdagabb, és végre nagykorú.” Ez a mondat azonban nem annyira Esterházy szövegét, mint inkább a magyar irodalom kilencvenes évekbeli állapotát próbálja mérlegre tenni, s találja azt könnyűnek a már említett problematika szempontjából.

Mindazonáltal nem véletlenül írta Ágoston Zoltán összefoglaló tanulmányában, hogy „a (gyakran frivol) játékosság tematikusan és formai vonatkozásban is nagy mértékben jellemzi a mai fiatal irodalmat. Egyik oldalról a humor, a vicc, a geg s ezektől talán nem függetlenül az »új szexualitás« (Tarján Tamás kifejezése) ötlik szemünkbe, mely utóbbira Hazai Attila művei vagy Orbán János Dénes versei (Laurával a fasz kivan, Villanella a távolélvezési versenyről stb.) kiváló példaként szolgálnak.”[19] A kilencvenes évek magyar irodalmában egyre fontosabbá válik a nem problematizálása, a nemi szerepek felcserélhetőségének kérdése, a szabadszájúság, a nyelvi anarchizmus és nonkonformitás, a nyelv felelőtlenségének és libertinitásának szövegbe írása. Olyan párhuzamos késztetésű nyelvek alakultak ki, amelyek közös eredete a nemiség és a perverzió szubverzitásának hangsúlyozása. Balázs Imre József például a populáris regisztereken keresztül megvalósuló téma felől érzékeli a perverzitás nyelvét: „Ennek a játszmának megvan a maga intellektuális és művészi tétje. Ki kell hozzá találni a nyelvet, a visszatérő toposzokat (amelyek minél nonkonformistábbnak tűnnek, annál hatásosabbak – szex, bohémélet, szado-mazo).”[20] Bedecs László is a populáris regiszterek biztosította könnyűség, könnyedség toposza felől közelít a témához, amikor Orbán János Dénes kapcsán ezt írja: „Nála a vicc és a könnyedség, illetve a saját, külön bejáratú ünnepek poétikáját erősíti a »súly nélküli léghajózás« (Orbán Ottó), amennyiben a hagyományos lírai problémák kerülése vagy hétköznapian nyers kezelése legtöbbször a szex vagy az ürítkezés képeibe fut.”[21] 

A kortárs magyar folyóiratkultúrában és irodalmi diszkurzusban néhány érvényes kísérletre lehet felhívni a figyelmet az erotikus-obszcén irodalom kapcsán. Ilyennek érzem a Napppali ház 1998/4-es erotikaszámát, illetve a pozsonyi Kalligram folyóirat 1998/7–8–9-es pornográfiaszámát, amely nemcsak elméleti szövegeiben, hanem versanyagában is megpróbál – legalább jelzésértékűen – a téma lehetőségeinek teret adni. A kolozsvári Korunk 2001/8-as tematikus száma a normalitás–perverzió kérdéskörét járja körül, bár szépirodalmi anyaga nem aknázza ki a téma adta lehetőségeket. A Márkus-Barbarossa János által szerkesztett Nagyböjti disznó[22] című antológia – mint az a szerkesztő által írt fülszövegből megtudható – a szerzők „közöletlen vagy közölhetetlennek minősített”, „disznó” szövegeit tartalmazza. A József Attila Kör XIII. pécsi konferenciájának elméleti és szépirodalmi szövegei pedig szintén az erotika és obszcenitás témakörében mozogtak. Legutóbb a Prae 2005/4-es „obszcén középkor” száma hívta fel a figyelmet a téma aktualitására.

 

VI. az erotika és obszcenitás posztmodern változatai

 

1. erotika és obszcenitás mint játék

A posztmodern szövegformálás egyik jellemző vonása a játékelv általános érvényű felhasználása. Az idenitás játékos felhasználása, a szövegközi, intertextuális, valamint a szöveggel folytatott anagrammatikus játékok a posztmodern toleráns, játékos természetére utalnak. Az erotika és az obszcenitás éppen ezért nem halálvízióban materializálódik, mint a modernizmus legtöbb alkotásában, hanem korokon, stílusokon, különféle nyelvi regisztereken átívelő játékos kísérletekben, amelyek erotika és obszcenitás horizontjának tágításaként is értelmezhetők.

Már a korai magyar posztmodern irodalomban találkozhatunk a játékelv erotikus felhasználásával Weöres Sándor költészetében. A Psyché című kötet archaizáló nyelve és elkülönböződő, játékos versformái mellett a korai posztmodern identitásjáték megjelenésére figyelhetünk fel, amennyiben Lónyai Erzsébet, azaz Psyché verseit egy narratív életelbeszélés részeiként kezeljük. A játékos erotika és obszcenitás az archaikus és szubstandard nyelvhasználat és az időmérték mellett az identitás változatos, egymást kizáró formáit veti fel lehetőségként. Példaként a Meggondolás, a Venus és Mars. és Vér áldomás. hozható fel. Ebben az egymás mellett álló versekben három egyenrangú identitáslehetőség jelenik meg. A Meggondolásban a konvenciókkal megtámogatott házastársi szerelem visszafogott, mégis áterotizált nyelve jelenik meg. A Venus és Mars. patriarchális képzeteket erősítő aktusa sokkal libertinusabb: „Tsípőm, farom tsedervén / Törpétskémet tsiszálám / A harczi óriással”. A nagyság és erő képzeteiben a női identitás csak mint marginális, kiszolgáltatott pozíció jelenik meg: „Kémélletlen dögönyözzön. / Tudám, ő néki ez jó;”. A Vér áldomás. című versben pedig olyan nyelv jelenik meg, amelynek szándékoltan naiv intonációja perverz és a vérfertőző kapcsolatként is olvastatja magát, vagyis az erotikus idenitást meghatározhatatlan bonyolultságában, összetettségében állítja elénk:

„Kitsik valánk, Paltsó öcsém meg én,

Játczánk a számszer kamra mélyiben.

Ő térgyivel vonó-aczélba botlott

S ömölt a vére vastagon. Sietve

Kezdém be-kötni, s ő, fejem át-karolván,

Ajakom a lüktető vágásra nyomta:

 – Igyad! fáin, mint a liktáriom.”

Az ún. második posztmodernben a játékos erotika Győrei Zsolt–Schlachtovszky Csaba: Rostáltatás a magtárban (1998) drámakötetének A Brontë-k című „lápi idill”-jében érhető tetten a legnyilvánvalóbban. Ez a darab több szinten játszik el a nyelvi sémák által felkeltett elvárások kisiklatásával. Szereplői olyan szövegek replikái, amelyek egymás ellenében intonálva folytonosan színre viszik önmaguk textuális konstrukcióként felépített identitását, majd pedig ellenőrizhetetlen és fiktív játékként lepleződnek le. A dráma talán legparodisztikusabb jelentései a nemi identitás felől generálódnak, s olvastatják vissza az egész darabot. Anna, Emília és Sarolta ugyan mindannyian Brontë Patrik tiszteletes lányai, ám valójában mindhárman férfiak. Erről azonban egyikük sem tud, apjuk pedig vagy eltitkolja, vagy maga sem ismeri a valós helyzetet, hiszen még nem látta „lányai” testét. A nem textuális konstrukcióként lepleződik le, a manipulált nemiség játékként jeleníti meg a két nem közötti határvonalat,  a paródia szubverzív erejének próbájává:

„EMÍLIA (összeomolva) Férfi vagyok! Egész életemben becsaptál!

APA Ne beszélj szörnyűségeket, kisleányom! Mert nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön a száján, az teszi tisztátalanná az embert, nem pedig ami bemegy a száján, teszi az az embert tisztátalanná, hanem az embert tisztátalanná az teszi, ami a száján kijön, nem pedig ami... (közben el)

EMÍLIA (nagyon köhög) Anna, talán férfi vagy te is!

ANNA (magabiztosan) Ugyan! Ezzel a szakállal?

EMÍLIA Én is ezt hittem! De férfiak vagyunk! És ez a hazug élet fosztott meg mindörökre a Láptól! (lassan meghal)

ANNA Ugyan! Állandóan a férfiakon jár az eszetek, neked is, meg annak a gőgös Saroltának is! (...)”

A Brontë-k szövege a normatív struktúrák és diskurzusok megkérdőjelezése mentén a nem ellentmondásos jellegét hangsúlyozza, mint elbizonytalanító identitáskategóriát tárgyalja. Biológiai nem, társadalmi nem, szexuális vágy és szöveg feszültségeit a pluralista, multiplikált nem folyton mozgásban tartott irányai mentén olvastatja. Mindez az ún. harmadik posztmodernben is életképes. Szécsi Noémi Finnugor vámpír (2002) című regényében már a főszereplő nevébe is beleírja magát a folyamatosan dekonstruálódó nem, hiszen a Jerne fiktív név, nem derül ki, hogy férfi vagy nő-e a viselője. Sőt, a szöveg végig eldöntetlenül hagyja a kérdést, s a regény végén sem oldja fel a talányt. Minden interperszonális viszonyba ezért írja bele magát már kezdettől fogva valamilyen titokzatos, parodisztikus kétértelműség. Jerne és barátja, Somi kapcsolatába ambivalenciák sorozata írja bele magát, a legparodisztikusabb rész egy olyan szeretkezés előtti jelenet, amelyről az sem tudható pontosan, megvalósult-e:

„Hanyatt dobtam magam az ágyon. Somi fürge kezekkel dolgozott rajtam.

 – Sejtetted volna, mikor ott dagasztottuk a sarat a homokozóban, hogy ha nagyok leszünk, megkeféllek? – zihálta, elfúlva az erőfeszítéstől, amellyel a ruhát próbálta lecibálni rólam, mert csak hevertem, mint egy zsák cement.

 – Ó, ha egy ufó azt látná, amit én most csinálni fogok veled! – ujjongott Somi, és hasra fordított.”

Amennyiben Jerne nő, úgy a póz, a női passzivitás és a férfias lelemény lép parodisztikus viszonyba egymással az ufó nézőpontján keresztül, ha viszont Jerne férfi, akkor a gyermekkori közös homokozás élménye a szójátékon keresztül írja át paródiává az aktust. Ugyanez még radikálisabban vetődik fel Jerne és a vámpírapa, Jermák kapcsolatában, hiszen csókjuk nemcsak a homoszexualitás, hanem a vérfertőzés lehetőségét is a szövegbe írja. A vámpirizmus mint vérfertőzés nemcsak mint obszcenitás, hanem annak paródiájaként is olvastatja magát ezekben a jelenetekben. A nem radikális ambivalenciája azt eredményezi, hogy Jernét akár hermafroditának is tarthatjuk, olyan személynek, aki mindkét nemre jellemző genitáliával rendelkezik, és saját maga sem tud dönteni a nem kérdésében, olyan lénynek, aki képes folyamatosan változtani a nemét, eljátszani a nemével. Szécsi Noémi könyve abből a szempontból hozható kapcsolatba az ún. harmadik posztmodernnel, hogy a nemi identitást nemcsak identitásjátékként és nyelvi paródiaként, de az identitás hatalmi-politikai kérdéseként is kezeli. A nem konvencionális jelentéseinek paródiája egyúttal a nemi egyenrangúság érdekében tett erotikus játékként értelmeződik.

 

2. erotika és obszcenitás mint önismeret

Az erotika és obszcenitás mint önismert a korai posztmodern szépirodalmi művekre jellemző attitűd. Az egzisztenciális kérdéseknek a nemiség, az erotika, illetve az obszcenitás területén való szemlélése a hangúlyozott önreflexió formáiban valósul meg. Ebből a szempontból leginkább Nádas Péter és Pályi András, valamint Oravecz Imre szövegei emelhetők ki.

Nádas Péter Emlékiratok könyve (1986) című regényében az önreflexió tárgya a férfitest és a férfiidentitás, pontosabban a férfivá konstruálódás folyamata. Ennek három fázisa a vágy által megkettőzött identitás megjelenése, a férfitesttel való szembesülés, valamint harmadikként a az aktus, a vágy elnyerésének tapasztalata és módjai lehetne. A megkettőzőtt férfiidentitás metaforája a tükör lehetne, pontosabban egy olyan tükör, amelyben egy kislány nézi önmagát. A reflexió többszörös áttételeken át megvalósuló reflexiója (a tükörben önmagát néző kislány, a kislányt és a tükörben önmagát néző kislányt néző férfi, a kislányt, a tükörben önmagát néző kislányt és a tükörben önmagát és a másik két kislányt néző férfi) az identitás elkülönböződésének játékára, egyben az önismeret másikban megvalósuló lehetőségére figyelmeztet: „felvillant bennem egy önmagában teljesen indokolatlannak tetsző kép is, mintegy a valódi képet kioltva, egy kislány, ő, állt a tükör előtt s elmélyült, majdhogy fáradt komolysággal szemlélte saját arcának vonásait, játszott velük, torzította, de nem lehetne azt mondani, hogy egyszerűen bohóckodott, hanem inkább valami belső érzékre hallgatva azt figyelte, hogy milyen hatást gyakorol rá mindeme torzítás”. Az önreflexív, rejtett erotikus nyelv a második és harmadik fázisban vált át a nemiszervek és az aktus nyílt tematizálásába: „ilyenkor ugyanis nemcsak a legmélyebbre vagy mondhatnánk a legmagasabbra képes csúszni a szervünk, hanem a fityma érzékeny bőröcskéi, a makk széles pereme, a göbössé duzzadt vérerek, a megkeményedő csiklót is súrolva, a szeméremajkat simítva, mintegy sikálják a a barlangként ölelő síkos hüvelyt, s ezáltal a merevedés oly erőssé válik, oly lüktetővé, hogy egészen a méh szájába jutva el, s ez tűnik az utolsó akadálynak! az űrt tökéletesen kitöltve, már el sem tudhatjuk választani, hogy mi a miénk és mi az övé”.

Pályi András elbeszéléseiben és Oravecz Imre 1972. szeptember című kötetének prózaverseiben is a szerelmi aktus mint önreflexió és önismeret van jelen. De míg Pályinál az eksztatikus gyönyört nyújtó teljesség jelenik meg, amely szereplői számára az identitáson túli örömelv biztosítéka, önmaguk misztikus identitásának megtapasztalása, addig Oravecz lírai beszélője számára az aktus a fragmentálódott, depoetizálódott nyelvben végrehajott leszámolásként jelenik meg: „és miután ily módon eleget tettünk a tisztasági követelményeknek, simogatásokkal és csókokkal kellőképpen felizgattuk egymást, és idegenségünk béklyóit lerázva összefeküdtünk és rendben is ment minden egészen addig, amíg, már éppen a célhoz közeledtünk, a neved önkéntelenül ki nem szaladt a számon, ő túlságosan el volt foglalva önmagával, hogy meghallja, de én abban a pillanatban kijózanodtam, és noha annak rendje és módja szerint befejeztem, amit elkezdtem, tudtam, hiába van alattam, magam vagyok, önkielégítást végzek, és ő, mint valami tárgy, csupán eszköze e szánalmas műveletnek.” 

 

3. erotika és obszcenitás mint metafizika

Az erotika és obszcenitás mint metafizika az ún. első posztmodern sajátja a magyar irodalomban. A posztmodern szövegformálásban és nyelvfelfogásban a metafizikai elemek helyébe a szövegszerű megoldások kerülnek, szövegközi, parodisztikus, ironikus viszonyt létesítve a játékba vont témával. A metafizikai tartalmak teljes hiánya a második és harmadik posztmodern sajátossága, a korai posztmodernben a metafizika úgy van jelen, hogy reflektál saját szövegszerű előzményeire. Nádas Péter Emlékiratok könyve című regényében például metafizika és test kopírozódik egymásra. Míg a metafizikai tartalmak bizonyos történeti, sőt idő feletti tudást, tapasztalatot hordoznak, addig a test és filozófiája a jelen romlékony állapotai felől értelmeződik: „a tenyeremet pedig az ölére simítottam, hogy ujjaimmal finoman szemérmének két drága ajka közé hatoljak, puhába, síkosba, mélybe, vállamon és hátamon érezve haját, sátorként terült fölém, s tán a tarkóm volt a pont, amit kereshetett, mert mikor mellének kemény bimbóját óvatosan ajkamba fogtam, ő a nyakamra tapasztotta száját és az ő ujja is behatolt a combom közé és csend is egyszerre lett, és ha most erre emlékezem, akkor mindenképpen azon gondolat kísért, hogy Isten tenyerén ülhettünk akkor, ott.”

Pályi Andrásról Balassa Péter írta, hogy „nemcsak az egyetlen misztikus ma irodalmunkban, hanem a legszótlanabb erővel a legradikálisabb is. Állati szentségünket ő ismeri a legpontosabb ártatlansággal.”[23] A gyönyör kelyhe című elbeszélésben egymás után háromszor jut el az orgazmusig a két szereplő, férfi és nő, először orálisan elégítik ki egymást, majd a vaginális orgazmusra kerül sor, végül análisan hatol be a férfi. Minden szeretkezés, minden orgazmus maga a tökéletesség, a túlszárnyalhatatlan eksztatikus mámor, hiszen „az exsztatikus kéjtorna, amely a behatoló férfiszervben ezernyi nem várt impulzussal új meg új elragadtatást ébreszt, az érzéki elvarázsoltság legmagasabb tartományaiba emeli A.-t, oda, ahol már ő a mindenség ura és istene, minden gyönyörök teljességének a kiváltságos élvezője. Ölelésük játék és áhítat, blaszfémia és szentség, úgy érzik, benne maga a lét titka nyílik meg, mint szédítő kráter, amibe csak belezzuhanni lehet. A szerelmi gejzír, amit A. belelövell az asszony gyönyörkútjába, lénye legmélyéből tör föl. Lám, újra együtt értek el a csúcsra: az asszonyi test lüktet és reng a zsigeri öröm hozsannájától, igen, igen, B. ajkán kéjes hörgés fakad, a megistenült pina szomjasan szívja magába az utolsó csepp ondót is, miközben a férfi ujja, mint kéjvadász előőrs, az asszony fenékvájatában nyomul előre, míg rá nem talál arra, amit ösztönösen keres: ama másik szerelmi kehelyre, mely valósággal beszippantja az ujját, s ugyanúgy élvez, lüktet, szív, mint az ondóra szomjas elülső.” (I. 352-353.) Az aktus, a test és az élvezet – mint Nádasnál – a modernitásban elveszített metafizika helyére kerül, mindhárom minőség isteniként jelenik meg: míg a nemiszervek a transzcendencia felé vezető szimulákrumokként értelmeződnek, addig az aktus a transzcendens élmény megtapasztalásaként fogható fel.

 

4. erotika és obszcenitás mint a női szerző maszkja

A maszkszerű idenitásjáték a magyar posztmodern irodalom legjellemzőbb szöveggeneráló eljárásai közé tartozik. Weöres Sándor Psychéjétől kezdve Esterházy Péter Csokonai Lilijén, Parti Nagy Lajos Troppauer Hümérjén, Sárbogárdi Jolánján, Virág Rudolph-ján, Dumpf Endréjén, Hizsnyai Zoltán Tsúszó Sándorán, Kovács András Ferenc Lázáry René Sándorján, Jack Cole-ján stb. Csehy Zoltán Pacificus Maximusáig fiktív vagy kevésbé fiktív költői imágók tucatjai íródtak a magyar irodalomba. Ezen belül is jól követhető vonulatot képez a nem- és identitásváltással járó fiktív szerzői maszkok megjelenése.

Weöres Sándor Psychéje ebből a szempontból azért sorolható az ún. első vagy korai posztmodernbe, mert egy még valóságosnak, hihetőnek állított identitást barkácsolt össze 19. század eleji főként klasszicista magyar irodalmi nyelvből, női identitásból és az irodalomtörténészi buzgóság szövegeiből. Psyché idenitásának játékos, parodisztikus vonásai egyúttal viszont el is különböződtek a modernizmus rögzített identitásaitól.

Esterházy Péter Csokonai Lilije viszont már csak nyelvből áll: több, elkülönböződő regiszter, barokk és huszadik századi nyelvek keveredéséből olyan szimulákrumidenitás jött létre, amelynek legfőképpen virtualitására helyeződött a hangsúly. A hangsúlyozott fikcionalitás és nyelvszerűség olyan szöveget generáltak, amely Csokonai Lili areferenciális idenitásában jelent meg: „Berekeszkedvén azonost bastolni kezde, neki tól, majd neki lök vala a béépejtett szekrénynek, hetykének aránzott igyefogyottsággal felmarkolá a húsomat, miközre kemény térgyét lábaim közé csinálván azokat izommal szerte feszítette vólna. Harapdálta a számat és én az üét. Azon vékon selyem ruha vala rajtam, melly ab ovo ha mint mezítelen vónék. Csecsem, faram domborodik, rózsaszőrem kunkorodik.”

A második posztmodernre jellemző szövegszerű areferenciális idenitás (Csokonai Lili) a harmadik posztmodernben a szociokulturális tér elemeivel bővül, mint az Parti Nagy Lajos fiktív szerzőjének, Sárbogárdi Jolánnak a kisregényéből, A test angyalából kiderül. A megkopott, elhasznált szerelmi történet mögött a késő Kádár-kor mikrovilága jelenik meg, annak hatalmi viszonyai, a diktatúra által visszafojtott szexualitás és erotika, amely a hiány által válik jelentésessé:

„– Kérem.... Edina! Ugye szabad így szólítanom? ...

Mondta kertelés nélkül.

Edina ziháló levegővétele nem hagyott kétséget maga felől.

– Szabad! –

Válaszolta elharapott síkollyal.

– Ne értsen félre, nem szokásom, de kivételesen meginvitálhatnám-e, hogy ma fogyasszon el velem egy kávét vagy amit rendel a... Vörösmarthy Gerbaud teraszán... például fél öt órakor... –”    

 

5. erotika és obszcenitás mint politikai-hatalmi kérdések megnyitása

A hatalommal, hatalmi hierarchiával való szembeszegülés posztmodern stratégiája az obszcenitás által Petri György költészetében válik nyilvánvalóvá. Olyan költészetfelfogásként értelmeződik ez a líra, amely a korai posztmodern tematikáját a harmadik posztmodernre jellemző stratégiával keveri: kikerüli az areferencialitásra, antimimetikusságra, hangsúlyozott szövegszerűségre jellemző megszólalásmódokat, s helyébe egyrészt az önmaga pozíciójára, korlátozott tudására reagáló individuum kerül (önreflexió, fragmentáció, a „nagy elbeszélések” vége), másrészt a marginális nézőpontokat megjelenítő, hatalmi kérdéseket felvető alapállás látszik fontosnak. Az Apokrif blaszfém obszcenitása („Zakatol a szentcsalád, / Isten tömi Máriát, / József nem tud elaludni, / keres valami piát.”) mellé a Leonyid Iljics Brezsnyev emlékére című vers politikai obszcenitása állítható: „Felfordult a vén trotty, // (...) // Mindenestre: halott. / Nem veszi elő többé / a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit.” A Hogy elérjek a napsütötte sávig reménytelen aktusa olyan szociokulturális térben jelenik meg, amelyben a társadalom perifériájára szorult individuumok által demisztifikálódik erotika és szerelem, líra és irodalom:

„»Csókolj meg.« Hát igen, ez elkerülhetetlen.

Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,

szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban

kotorászna a nyelvem – mindjárt fölvérzi az éles perem.”

Nádas Péter Párhuzamos történetek (2005) című regénye szintén a nyelvjátékos, areferenciális, antimimetikus, ironikus második posztmodern megkerülésével épít fel erotikus-obszcén világokat. Az első posztmodernre emlékeztető nyelvkezelés, többszörös önreflexió és a harmadik posztmodern tematikája, jelen esetben az erotika és obszcenitás politikája olyan lehetséges világokat építenek fel, amelyek nyelv és valóság közti összetett viszonyokban jelennek meg, a testről és a történelemről való tudás lehetőségeire mutatva rá. A Selyem Zsuzsa által „politikai pornó”-nak nevezett regény[24] a különféle magyar, zsidó, roma stb., a hetero- és homoszexuális, valamint „perverz” identitások széthangzó jelenéseiből építkezik, mint a regény emlékezetes börtönjelenetében: „Olyan összjáték ez, amelyből olykor még a patkány sem hiányozhat. (...)

Volt itt már egy ilyen nagylegény, aki húsz évig kibírta. Köcsögre, ugye, nem akart menni. Akkor mégis megtetszett neki egy ilyen szemrevaló nőstény.

El nem hiszed, baszd meg, de mindig akad közöttük kezes állat, aki a dologra rákapott.

Annyit kell mondani a frissen érkezett elítéltnek a sötétben, ha jön, akkor keményen ráhúzod és adsz neki.”

 

6. erotikus és obszcén autobiográfia

Az ún. korai posztmodern szövegalkotásban az erotikus vagy obszcén autobiográfia nem játszik el az énelhasonulás bonyolultabb formáival, a szöveg mögött álló alak identitásjátéka nem radikalizálódik úgy, hogy egymást kizáró énstruktúrákként értelmeződhetnének. Oravecz Imre 1972. szeptember című kötete is eljátszik a különféle autobiográfiai megszólalásmódok adta lehetőségekkel, a napló, a levélregény, az emlékirat műfajaival, leépíti és újraépíti azokat, de nem kérdőjeleződik meg a versek mögött álló alany konzisztenciája: kilépése az önmaga által megteremtett figurából csak időleges, feltételes, a fájdalom retorikája által jön létre:

„Más időben élek,

                             nem az enyémben, nem a tiédben, hanem egy harmadik személyében, azéban, aki lehettem volna, ha kegyesebb hozzám a sors, és te mellettem maradsz, nyugodt vagyok, kiegyensúlyozott, jól alszom, mindig pihenten ébredek, orromban tested fanyarédes illatával” (...)

Győry Attila Kitörés (1993) című regénye is a naplóregény, a nevelődési regény és az utazási regény műfajainak kódjaival játszik el, miközben nem kérdőjeleződik meg hőseinek identitása, csupán áthelyeződik: a regény főszereplői ugyanis közvetlenül a rendszerváltozás után – immár szabadon – átlépik a határt, és Nyugat-Európába indulnak. Az új rendszer, új szociokulturális tér által egyéniségük is újraértelmeződik, mindegy módosul. Az identitásjátéknak ez a finom áthelyeződése a regény nyitójelenetében is manifesztálódik, a főszereplő és Zsani jelentetében, amely a nagy utazásban megsejtett identitásjátékot értelmezi elő: „Zsani leül mellém, és a cuccogó rasta zenére nyelvével izgatni kezd. Jó érezni a nyelvét, különösen jól csinálja. Csak egy fiú tud teljesen örömet szerezni a fiúnak, mert ő tudja, érzi, hogy mi a jó a másiknak. Teljesen megfeledkezünk magunkról, egyre jobban felhevítjük egymást, elfekszünk az asztalon, aztán én kezdem őt nyalogatni, kétnyelvű csókjaimtól aprókat rándul, és a kukija is a számba kerül. (...) Igen, elélvezek, makkom keményen lenyomom a Zsani torkába, kiengedem fehér aranypatakomat, az izzó lávát, szerelmemet, magamat, míg én, valami perverzióval határos érzésnek engedve, az ő nedvének a felét lenyelem, míg a másik részét kibuggyasztom a számon, lecsurgatom a nyakamon. A nyakamról az asztalra csöpög a fehér sperma, s én boldog vagyok, hogy már az asztalom sem szűz többé.”

Az ún. harmadik posztmodernben, amely már felhasználja a második posztmodernre jellemző retorikai fogásokat, az identitásjáték összetettebb képe áll elénk. Csehy Zoltán Hecatelegium (2006) című kötetének szerzőjeként nemcsak az életrajzi szerző, hanem – a könyv alcíme szerint – Pacificus Maximus is felfogható: vagyis a kötet már a szerzői névvel is identitásjátékba bonyolódik. Ráadásul a versekben megszólaló lírai én is radikálisan elkülönböződik: a második versben Korvin Mátyásnak, „keresztény hitünk virágának” dicsőségét zengi, a harmadikban pedig már a „fényességes szultán” nagyságát. Az egyik versben vaginákat dicsér, egy másikban hímvesszőket, egy harmadikban férfifenekeket. Erotikus-obszcén identitása határtalan, versről versre változó és váltogatható. Ráadásul nem állítható, hogy mindez felelőtlen játék az erotikus-obszcén megszólalásformákkal, hiszen a Hecatelegium verseiből a kortárs irodalmi élet egy-egy jellemző, jellegzetes, sőt viszonylag könnyen azonosítható alakja is megtalálható, a törtető és a dilettáns költő, az unalmas kritikus, az öntelt kiadó. Vagyis a Hecatelegium stratégiája nem áll meg a fiktív és obszcén identitásjátéknál, politikája az irodalmi közélet ellentmondásait is leleplezi:

„Mondják, hashajtót szed a Múzsád, Aemilianus,

      bárha elég verset szart ezelőtt is a korcs.

Elposhadt aggszűz, már-már kész hulla szegényke,

      véres az alfele tájt: annyit izélteted őt.

Egykor elégiasort szart, hosszút és elegánsat,

      ódát szült azelőtt jókora segge lyukán.

Láttam, amint nászdalt sajtolt ki a végbele nemrég,

      barna bogyókban jött, s bőven a hexameter.”

 

7. erotika és obszcenitás mint provokáció

Az erotika és obszcenitás szépirodalmi megjelenítése önmagában is provokációként hathat: még Pályi András eksztatikus erotikafelfogása, Nádas Péter filozofikus-metafizikai szeretkezésleírásai is bizonyos olvasói beállítódások számára túl merészek lehetnek. (Parti Nagy Lajos kisregénye, A test angyala (1997) ezeket az olvasói beállítódásokat is parodizálják.) Sokkal provokatívabb funkciót tölthetnek be azok a tudatosan patriarchális ideológiát közvetítő, macho ideológiát megjelenítő szövegek, amelyek a nőt alárendeltéként jelenítik meg:

„Ki tiltja meg, hogy jövet-menet

elmondjam, mi bánt?

Nagyon szeretném agyba-főbe gyakni

Jolánt.

Szeretném, ha velőig szopna, és

– hová nem lát be férje, gyermeke –

hétköznapjában lenne néha rés,

mit berendeznénk, Jolán meg én

– egy kétszereplős obszcén kisregény”  

Ugyanez az ideológia Győry Attila Kerékkutya (2002) című regényében: „Nekünk, férfiaknak, be kell végre vallanunk, hogy csak a faszunk ágyát látjuk a nőkben! Ez olyan igaz, mint ahogy itt ülök veled szemben ! Ez a legprimitívebb igazság a Földön! Teljes mértékben egyetértek a hülye feministákkal! Melyik férfit érdekli a nő agya, ha finom, szaftos a pinája? Csak a baszáson jár az esze! Hogyan lehetne ledönteni? Mit lehet belőle kicsikarni? Beszélgetsz a nővel, közben tudat alatt a faszodat huzigálod a szájában, benyúlnál a lábai közé, élvezkednél vele! Elélvezni és élvezni akarunk, semmi mást!”

Hasonló provokáció a szexuális kiszolgáltatottság is Sántha Attila Barátaimmal az erkölcsi fertőről beszélgetünk című versében:

„Csak az nem bassza meg, kinek megy a vonata...

Úgy szopott, hogy közben ketten nyalták...

Olyan részeg volt, hogy a székről leesett...

Csak seggbe engedte, mert barátja van...”

De provokációként értelmeződik bizonyos olvasói elváráshorizontból nézve a homoerotikus szerelem vagy aktus ábrázolása (mint például Győry Attila prózájában vagy Csehy Zoltán nem egy versében), nem beszélve az állatokkal folytatott közösülésről. Győry Attila Az utolsó légy című elbeszélésében léggyel, A filozófus című prózájában disznóval, Hazai Attila A pulóver című novellájában pedig szintén egy disznóval közösül a főszereplő.

Az erotika és obszcenitás mint provokáció nem a szöveg természetéről, hanem az olvasói beállítódás, az olvasat horizontjáról tanúskodik leginkább. Helyesebb volna talán csak azokra az erotikus, obszcén esetekre utalni, amelyek a szöveg belső világában jelennek meg provokációként, a regény szereplőinek egy bizonyos csoportja számára. Mint például Grecsó Krisztián Isten hozott (2005) című regényének egyik jelenete, orgiája, amely a regénybeli település értetlenségét vonta maga után: „Actán én isz nekidűltem, árulta el egyik őszinteségi rohamában Gyári Piri. Egy dupla íróasztalon, céttett lábakkal nyomtam fölfelé egy vizeszet. Hildi volt a nyerő, ő egy magasz nyakú bögrét helyezett föl. Higgyétek el! Szimára le volt törve a füle, még az sze akadályoszta. Vasztag volt ám, fiúckák, elkullognátok szégyenetekbe, ha látnátok azt az edinyt.

Eszter erre sem mozdult, de megleste magát. Nevetséges volt, a feles pohár domború talpa világított a szeméremszőrzetből kifelé, hallotta az odaadó nyögéseket, a fájdalmas szisszenéseket, kuncogtak és dohogtak mögötte a lányok, az íróasztalokon ülve próbáltak megbirkózni a feladattal.” 

 

8. erotika és obszcenitás mint intertextus

Az erotika és obszcenitás intertextuális felfogása különösen a második posztmodernre jellemző szövegformálásban érhető tetten, innét származott át a harmadik posztmodernbe. Az intertextualitás eszerint hangsúlyozott szövegszerűség, amely egyrészt a modernizmus romantikus eredetiségkoncepciójának meghaladásaként, másrészt radikális eklektikaként is értelmezhető. Parti Nagy Lajos A fagyott kutya lába című elbeszélése, amely az orvos beszámolóján, nézőpontján keresztül szövegesül, Csáth Géza Naplójának intonációját követi elbeszélésmódjában, vagyis az orvosi terminológia is a Parti Nagy-féle „nyelvhús” részévé válik: „Vérző fejű, rendezetlen betegem jön, s miután sürgősséggel ellátom, traumás izgalma (vasomotio, kéztremor, globus a torokban) nemhogy csillapul, hanem a convulsióig menően fokozódik. Vizsgáló-ágyamon minduntalan fölül, s a széken, mit utóbb engedélyezek neki, nem bír megmaradni. Keszeg, előnytelen termetét föl-lehányja. Arca a labium leporinum jellegzetes kifejezését mutatja, pupillák középtágak, egyenlőek, nyelv kissé balra deviál, reszket.” Az elbeszélésben a „groteszk test” két legfontosabb helye, „ahol a test túlnő önmagán, kilép saját határai közül”, vagyis „a has és a phallosz”[25] találkozik, pontosabban lép szexuális kapcsolatba egymással. Amíg a has a nagyságos asszonyon keresztül állati testként, feldolgozott disznóként jelenik meg, addig a fallosz maga a főszereplő, a „keszeg, előnytelen termetű” Morosgoványi. Maga az aktus groteszkségében is tökéletes, a hús genitálává alakulásának bizarr története, „hol már alatta és fölötte és mindenhol csak cunnus volt és vagina és rózsaszínű bél meg suppogás, hogy aki csak élt és halt és meztelenkedett ebben a nyomorult teknőben valaha is, az mind a betegem alatt vergődött, és ő egyszercsak zokogva, jézusmáriázva ejakulálni kezdett”.

Orbán János Dénes verseiben párbeszédbe lép a megidézett szövegekkel, azaz a magyar és világirodalom kanonikus szövegeivel folytat dialógust, de úgy lép bele a történetiség lezárhatatlan folyamatába, hogy azt áterotizálja, és obszcén jelentéstartalmakkal párosítja azt. 

A parodisztikus és egyúttal ironikus újraírások terében, a Külvárosi kéj című versben kánon és obszcenitás találkozásával a szubverzió összetettebb és tágabb jelentésmódozatai tárulnak fel:

„Éhes szája szélén forró

patakban csorgott örök anyagom,

vagy (méhe bölcsődéjét kerülni

kellett) boldogan haladt

a végbél homályos alagútján.”

Orbán János Dénes szövegeinek obszcén parodisztikus intertextualitása mellé Csehy Zoltán versei sorolhatók: a Csehy Zoltán alagyái, danái, elegy-belegy iramatai (1998) című verseskötet Catullusi című verse például akár Catullus-átiratként vagy Catullus-fordításként is értelmezhető, s ezáltal eltörli eredeti és másodlagos határait, a szerzői jelentéstulajdonítás konvencióit:

„sikátorok avatott papnője lettél

kezed simogató áldását foglalja

fröcsögő dalba

Róma minden kéjsóvár farka”

A második posztmodernre jellemző intertextuális erotika és obszcenitás a harmadik posztmodernben politikai-társadalmi kérdések mentén válik továbbvihetőnek – mint arra Csehy Zoltán Hecatelegiumának kérdésfelvetései utalnak.

 

9. erotika és obszcenitás mint értelmezés

Egyrészt azok az elméleti szövegek sorolhatók ide, amelyek a hús poétikájának, az olvasás erotikájának, a pszichoanalitikus irodalomelmélet teljesítményeinek vagy a vágyelméleteknek az intepretációba vonását kísérlik meg. Ebbe a vonulatba sorolhatóak Hódosy Annamária egyes tanulmányai, Kalmár György Szöveg és vágy (2002) című tanulmánykötete, illetve a debreceni Vulgus csoport (amelynek Kalmár is tagja) munkái (lásd a Literatura 2001/4-es számát), Csengei Ildikó tanulmánya a Vulgo folyóirat 2002/1-es számában. Míg az előbb említett tanulmányok döntő töbsége nem foglalkozik magyar nyelvi jelenséggel, hanem a világirodalom pornográf és perverz szépirodalmi szövegei felé fordulnak (például de Sade és Nabokov műveinek interpretációit végzik el), addig Bagi Zsolt, Sári László, Böhm Gábor és Scheibner Tamás Nádas-tanulmányai a Kalligram folyóirat Nádas-számában az Emlékiratok könyvének interpretációját kísérelték meg hasonló teoretikus alapvetések mentén. Jolanta Jastrzebska és Kemenes Géfin László a XX. század első felének magyar irodalmát vizsgálja, Csehy Zoltán A szöveg hermaphroditusi teste (2002) című tanulmánykötete „a humanizmus, az antikvitás és az erotográfia” körében mozog, az obszcenitásteóriáktól a homoerotikus költészetfelfogásokig. De Csehy Hárman az ágyban (2000) című fordításkötete is olyan értelmezésként funkcionál, amelynek tárgya az ókori görög és latin erotikus-obszcén költészet: ennek az értelmezésnek egy másik állomása például a Hecatelegium című verseskötet.

Hiszen minden szépirodalmi mű egyben az azt megelőző szövegek értelmezéseként is funkcionál, mintegy saját, belső irodalomtörténetet kreál aszerint, mely szövegekkel lép párbeszédbe, illetve mely szövegeket zár ki abból. Ebből a szempontból a tárgyalt erotikus és/vagy obszcén szépirodalmi szövegek mind értelmezésként is funkcionálnak, az erotikus-obszcén szöveghagyományba éppúgy beleírva önmagukat, mint a magyar irodalom történetiségébe. Azaz nemcsak az irodalomelméleti gondolkodásban és a műfordításban, hanem a szépirodalomban is test és nemiség, erotika és obszcenitás viszonylatai mint a értelmezéslehetőségek jelennek meg.

 

10. erotika és obszcenitás mint nyelv

Az eddigi példák azt mutatják, hogy az erotika és obszcenitás nyelve eltérő karakterjegyeket mutat a háromféle posztmodern nyelvjátékai és stratégiái mentén. A korai posztmodern szövegformálásban az erotikus vagy obszcén témakezelés és nyelvhasználat egyrészt a metafizikai tartalmaknak az élvezettel, eksztázissal való kapcsolatában kereshetők (Nádas Péter, Pályi András), másrészt olyan korlátozott identitásjáték formáját öltik, amely az önreflexió, az önismeret, valamint az örökölt műfajok újraírásához köthetők (Weöres Sándor, Oravecz Imre, Petri György). Az ún. második posztmodernben a nyelvre, a nyelvi működésre, a nyelv retorikájárára, a szövegszerűségre helyezett figyelem a nyelvjáték fiktív, areferenciális, parodisztikus vonásait erősítette fel (Esterházy Péter, Győrei Zsolt–Schlachtovszky Csaba, Orbán János Dénes). Az ún. harmadik posztmodernben a második posztmodernből megismert radikális identitásjék éppúgy megjelenik, mint a szövegszerűség mellett az irodalom szociokulturális meghatározottságaira való utalás is. Ez azt jelenti, hogy a fiktív, areferenciális játék helyébe a marginális nézőpontoknak helyet adó politika, a korszak irodalmi és társadalmi kérdéseire reflektáló attitűd jelenik meg (Parti Nagy Lajos, Szécsi Noémi, Csehy Zoltán)

 

VII. Összegzés

Az erotika és obszcenitás megjelenése a szövegben a rögzült (irodalmi és társadalmi) hierarchiák elleni stratégiaként értelmezhető, s ez nem mond ellent a posztmodern toleráns politikájának. Az ún. korai posztmodern szövegformálásban, amely a hatvanas évektől napjainkig jelen van a magyar irodalomban, az erotika és az obszcenitás mint önreflexió, mint a szöveg reflexiója önmagára, mint nyelvre fordított figyelem, mint a (női) maszkkal folytatott játék, mint a „nagy elbeszélések” vége koncepciójának megjelenése, mint fragmentáció, mint a metafizika helyére kerülő testfilozófia van jelen. Az ún. második posztmodern felhasználta, s egyben radikalizálta az első posztmodernre jellemző nyelvhasználatot: az erotika és obszcenitás olyan areferenciális, antimimetikus identitásjátékként jelent meg, amely számára a nyelv anagrammatikus-parodisztikus jelentéstartományai váltak fontossá. A hetvenes évek végétől megjelenő második posztmodern ezen túl a tudatossá tett intertextuális-dekonstruktív szövegformálás eredményeképpen olyan erotikus-obszcén szimulákrumidentitások jelennek meg, amelyek társadalmi pozíciója fiktívként lepleződik le. A nyolcvanas évek végétől észlelhető ún. harmadik posztmodernben – felhasználva az első és második posztmodern szövegformálás eredményeit – az erotikus vagy obszcén identitásjáték részt vesz a társadalom diszkurzusaiban: a marginális, elnyomott, háttérbe szorított nézőpontoknak és igazságoknak „ad” nyelvet. 

Napjainkban mindhárom posztmodern szövegalkotási eljárás és nézőpont jelen van és produktív a magyar szépirodalom térképén, mint arról Nádas Péter, Pályi András, a Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba szerzőpáros vagy Csehy Zoltán szövegei győzhetik meg olvasójukat. Az erotikával és obszcenitással folytatott szövegalkotási mintázatok sorában a női identitással folytatott játékok (Gergely Edit, Karafitáh Orsolya, Erdős Virág vagy az Éjszakai állatkert (2005) című antológia egyes szövegei), a piacorientált lektűr (Bolgár György, Mátéffy Éva), az erotikus-obszcén szöveg avantgarde technikái (Kemenes Géfin László, Zalán Tibor), illetve a minimalista erotikus-obszcén próza (Hazai Attila) arra figyelmeztetnek, hogy többféle nyelv- és irodalomfelfogásban megjelenik az irodalom nemiség felől értelmezett felforgató, határátlépő potenciálja.