Erőfeszítések, képtelen beszédre

Vágjunk a közepébe! – de ne vágjunk, mert ez képes beszéd, és ezzel máris a többek által kifogásolt, mi több, ócsárolt „képrészegség” közeli állapotba juttatnánk magunkat. Dülöngélnénk erre, arra – hogy rögtön egy hajdan sokat idézett verscímet írjunk át, noha a szerzője valahogy kifelejtődött az említésre méltó költők névsorából, pedig nem volt híján se a (nyelv)játékosságnak, se az (ön)iróniának. Mindegy is, hisz nemcsak az ő művészetének számbavételét fogjuk hiányolni, minek utána mégis bátorkodunk a közepibe vágva – kérdezni. Vagy: egy kérdésre – rögtön kiderül, ki tette föl az előadók (a társszerzőkről egyelőre ne essék szó) közül, imígyen -: „ki a csöcs az a szegény Simon” – kérdéssel válaszolni. Van tehát kérdés (ld. a kérdező tanulmányának 4.4.pontja), a válasz pedig – íme -, nem „magában-beszéd és kinyilatkoztatás”, noha nem tudni, persze, képes-e – mennyire földközeli kép! – „párbeszédbe lépni”. A válasszal föl nem érő, ám oda magasodni vágyó kérdés valahogy ekképpen szól: vajon a „csöcs”, a tegnap Simon Istvánja nem a holnap Kukorelly Endréje-e. S még tovább: a ma Kukorellyje pedig nem a tegnapelőtt Révai Józsefe, netán Horváth Mártona-e. Egy (vagy két?) vonatkozásban. Az egyik: a jeles irodalompolitikusok korszakváltó szavaira emlékeztet, az 1940-es évek végéről, az az elutasító hang, ahogyan úgymond a Nagy László-féle „népi szürrealista”, metaforákat halmozó, utalgatásos versbeszédet – nyilván az irodalom helyett – a politika mezejére utalja. Akarja, nem akarja, azt visszhangozza, amit népi demokráciánk virágba borulásának (vagy csak bimbózásának?) idején (vállalt, nem vállalt?) elődei Illyés Gyulának szegeztek: az a költő, akit nehezebb „indulásra” késztetni, mint ötmillió parasztunkat, ideje, hogy véget vessen az „aesopusi beszéd”-nek, ideje, hogy abbahagyja a képes, utalgatásos beszédet. A két vélemény között talán annyi a különbség, hogy ami tegnap dühöt váltott ki a művészet pártirányítóiból, az ma a dolgozatírót mosolyra ingerli. Ott bujkál ez a szája szegletében akkor is, ha nem kijelent, nem ítélkezik, hiánytalanul, hanem amikor hiányos mondatra szánja el magát. Így: „Aki belegondol abba, hogy Veres Péter (+70) és Szabó Pál (+70), hogy nini!, Nagy Gáspár!, olvasgatta Márkus Béla erőfeszítéseit, Elek Tibor erőfeszítéseit”, s pont.  Pont (az ilyen stílusú? nem, inkább: ilyen kontextusú!) beszédet szoktam volt (jellemezni? minősíteni? dehogy, csak) konstatálni egy Mészöly Miklós-mondattal, amelyre, szerencsére, a tanulmányírók közül is hivatkozik valaki, hölgy, ezért tán fölösleges volna mentegetőzni miatta (igaz, utalgatásos a kép, természeti tüneményt idéz): „Madárfos vagyunk mind a Sió patakon”. Bizony, „nini”! S innen kép(zet)társítással egy óvatosan intő megállapításhoz jutunk, amely nem zoológustól való ugyan, hanem íróembertől: minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll. Ám ha innen meg ismét visszatérünk az előbbi képhez, a híg ürülékéhez, akkor egy-egy alkotói pálya végeredményével (végtermékével) kapcsolatban szakszerűbben, textus-közelibben is elmondható, amit egy, szellemességében és szerénységében verhetetlen irodalomtudós, műfordító mondott mindig, kellő alázatra, önmérsékletre csábítva: az irodalomtörténet nagykönyvében jó, ha lapalji jegyzetek leszünk – legfeljebb különböző betűtípusokkal szedve. Megengedem, mert meglehet, hogy erőfeszítésünk ide, csörtetésünk amoda, nevünk csak nonpareille-lel nyomva (6 pontos), a niniző kollégáé viszont másfél ciceróssal (18 pont), vagy legyen akár texttel (20 pont) – de hát milyen távlatból van ennek jelentősége? Milyen – Adyval szólva – új horizonok libegnek elénk, hogy csak hirtelen, „nini!”, csak egy pillantásra vesszük észre Nagy Gáspárt? Pedig ha a Bach-korszak, az önkényuralom elleni tiltakozás verse A walesi bárdok, akkor az Öröknyár: elmúltam 9 éves a Kádár-rendszerrel való szembeszegülésé – kitörölhetetlenül. Különösen, hogy az új irodalmi kánont úgymond megalapozó „magyar neoavantgárd”-hoz ha másképp nem, úgy neki is volt köze, ahogy Bodor Béla mondja, noha iróniáért ő sem megy a szomszédba, hogy A Fiú naplójából s más versek szerzőjét Petri György „népi ikertestvéreként magasló forradalmár”-nak nevezze. A tanulmányíró mintegy mellékesen jegyzi meg, hogy tévedés Nagy Gáspárban a (politikai-ideológiai) ellenbeszéd képviselőjét látni, mert hisz a lírájában ugyanaz az „apokaliptikus panaszkultúra újul meg”, amelynek Buda Ferenc, Ratkó József, Utassy József a mesterei, s hozzájuk képest még többletet is jelent az iróniája, a narrátor egységének megkérdőjelezése, a nyelvjátéka. S valóban, ha az egyik szerző esetében méltánylandók a Szeptemberi átirat, az „ökölnyár” és a hasonló lelemények, akkor az övéi is, a „rohadunk a forradalomban” vagy a „szaltószabadság” szintén odasorolható tán a következetes „nyelvkritikus magatartás” példáihoz.

      Nem mintha ez a felsorakoztatás (fel! sorakozó!) mutatna valamit. Illetve, mint a katonaságnál, mutat: alakzatot, ám nem értéket. Hiába esik neki Bodor Béla is a metaforikus beszédnek, mintha duettben vágyná énekelni Kukorellyvel, hogy ahogy mi támadunk, nem támad úgy senki. A (vers)beszédet a képszerűségtől megtisztítani, főleg pedig megszabadítani (ahogy az elmúlt negyedszázad magyar költészetéről szólva az „előidők” sulykolja) körülbelül olyan vállalkozás lehet (lenne), mint (hogy a saját példájával éljek) az „emberi működés”-t megszűntetni a lélegzéstől. Amit tán valaki nyomán nyomatékosít, az bizonyosan igaz: a lélegzést tudatunk útján nem indíthatjuk újra, „nem ölhetjük meg magunkat úgy, hogy nem veszünk többé levegőt, mert a légszomj diktálta ösztöntevékenység erősebb a tudat mégoly erős halálvágyánál is”. Hogy a képek, metaforák kiirtásával hasonló a helyzet, az – mulatságos módon – (hogy egy, a kriminalisztikából a művészetkritikába beszivárgott kifejezést használjak) tetten érhető akkor is, amikor megbocsáthatatlanul súlyos vádakkal illeti lényegében Illyés Gyulát csakúgy, mint a követőinek kikiáltott Juhász Ferencet, Nagy Lászlót, Csoóri Sándort, vagy a mögéjük sorolt Váci Mihályt és Simon Istvánt, állítván: „A pozícionálatlan, ugyanakkor a léthelyzetben adott fedezet híján lévő szakadatlan énbeszéd, nép, nemzet, emberiség fölött gyámkodó moralizálás és a képek gátlástalan árasztása példátlanul elkoptatta a magyar költészet nyelvét és képkincsét”. Gátlástalan és árasztás itt, másutt levedlett bőr mint aktualitását vesztett jelenlétet dokumentáló szöveghely – hej, mi a kő!, a kritikusi beszédnek akkor már, ha következetes, nem kellene ezektől az „elrongyolódott cafrangjaitól” is megszabadulni?, bizony. Legalábbis azoknak, akik úgy hiszik és hangoztatják is váltig, hogy a népiek, jelesül Nagy László a „képrészegség” hatására az asztal alá került, neki és (ivó)cimboráinak a „visszatekintő megítélése zavarba ejtő feladat”. Merthogy bombasztikusan semmitmondó, „nagy képeket” használnak. Hogy miért „nagy kép” vagy elkoptatott metafora, példának okáért, a Berzsenyi szólításából (Nagy László) a „sárkányként a moly fia hemzseg”, és egyáltalán, ki állapítja meg, kiféle-miféle halottkém egy metafora „kihunyt” voltát – döntse el, aki tudja. Azt is, igazságszakértő bevonásával, nyilván, hogy „hihető” mondatokat mond-e, aki, mondjuk, a „csorog alá, csorog az üres árok” képével él (Pilinszky János), ám aki (Csoóri Sándor) az „egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézni” helyzetét „pozícionálta” (amikor hervadt már a szocializmus ligete), az már nem. Vagy ott van Oravecz Imre példája, aki, amúgy, mellesleg a Halászóemberrel a népi irodalom klasszikus erkölcsi és létszemléleti értékeit valósította meg, vállalja, nem vállalja: a társadalmi problémák alulnézetből való láttatása, az elitellenesség, az önszervezés iránti bizalom, a fajgyűlölet hiánya, a munkaszeretet, a család méltóságának megvédése stb. mind erre vall. A „képrészegség” ellenében nyilván mint a „képjózanság” úttörője méltattatik – igen ám, de hová soroljuk első kötete, a Héj alábbi sorait, ha nem a  metaforával élő részletek közé: „törött eveződet még forgatod/ hajadra iszap szárad/ de fáradt arcodból már kiállnak/ a zörgő nádszálak”. Vagy milyen beszéd, milyen nyelv a Lingua: „Jelentés a szavak alján,/ Megkezdve, felzavarva, abbahagyva”?

     Ezek (és mások) után azt olvasni, most, aligha finom oldalvágásként, hogy a költők után a kritikus-irodalomtörténész kollégák is kapják meg a magukét: a Nagy Lászlóról szóló tanulmányok „egyre laposabbaknak, közhelyesebbnek és merevebbnek tűnnek” (föl – tehetnénk hozzá egy igekötőt, Illyés nyomában). Ami megint bizonyítást kívánna – annak rögzítését, például, hogy Jánosi Zoltánnak a költő mitologikus világáról szóló kötete semmit sem ér. Hogy (mint itt is) másokról, más költészetről és próbálkozásról beszélve lehet és érdemes tárgyalni a mágikus-mitologikus jellegüket, démonikus vonatkozásukat – Nagy László esetében viszont hiába minden érvelés (Bertha Zoltán szavaival) e népi kultúrából származó világkép komplex, univerzális és aktuális értelme, jeltudományi, mitopoétikai és etno-szemiológiai vonatkozása mellett. A költő munkásságát a remitologizációs szintézis megvalósításaként értékelő irodalomtörténészeket megerősíthetné vélekedésükben az ún. harmadik posztmodernről értekező Németh Zoltán is, hiszen inkább közelebb, semmint távolabb áll az igazságtól, hogy Nagy László – továbbá az ugyancsak ebből a szempontból értelmezett Hetek, illetve Kilencek -  költészete nagyon is részt vett (és részt vesz) a társadalom diszkurzusaiban, „a marginális, elnyomott, háttérbe szorított nézőpontoknak és igazságoknak ’ad’ nyelvet”. Akárcsak azok a kisebbségi-nemzetiségi alkotók, akik szóra sem érdemesítettek bár, mégis részesei lehetnek napjaink ún. neoposztkoloniális kérdéseinek és párbeszédeinek. Hogy a folklór és archaikus elemek felhasználása, egy-egy életműbe történő szerves beépülése milyen eredményekhez vezethet, erre is – nyilván hiábavalóan – fölhívja a szerző a figyelmet. Olyan (ha nem is Isten-, de kritikuskísértő) feladatra vállalkozva, mint Németh László és Marquez regényeinek, az Égető Eszternek és a Száz év magánynak az összevetése, a mitológiai képek metaforája révén, vagy Tornai József lírájának az „új egyetemesség” szemléleti-poétikai rendszerébe való beillesztése.

     Mindezekről, persze, lehet tudomást nem venni. Mégpedig merészen – bátorságunk az egeket vívhatja, különösen, ha – mint Kukorelly Endre – emlékszünk rá, „milyen arcot vágott Nemes Nagy Ágnes arra a szintagmára, hogy Nagy László”. Mi akkor sem vágnánk arcot, ha valaki a Galabárdi-Galambos-Gerencsér vagy a Kamjén-Kahána-Karikás (Frigyes), netán egyéb szintagmasorral állna elénk. Csak állna ott, hogy olvasni vágy. Épp annak az irodalmi környezetnek, vagy ha úgy tetszik, irodalmi életnek, a tágabb értelemben vett nyilvánosságnak a néminemű ismerete parancsolna ránk rezzenéstelen arcot, amelyikről itt is, többen is beszéltek – és csak azért nem említem név szerint őket, mert nehogy restellniük kelljen, ha egyetértek velük, főleg meg ha dicsérem őket. A „niniző” kollégával mégis kivételt tennék, hiszen őt is izgatja, milyen helyzetben van a mai irodalom az olvasó szempontjából. A közvetítő csatornák, a folyóiratok, könyvkiadás, intézmények stb. helyzetét nagyjából ismerjük. Hogy jórészük még azelőtt bedugul(t), mielőtt áteresztő képességének tanúbizonyságát adhatta volna – ld. nehezebb hozzájutni akár hazai, akár határon túli lapokhoz, könyvekhez, mint az „átkos”-ban lehetett. Hogy – teszem hozzá – a lakosság hatvan százaléka egyáltalán nem olvas, hogy – ezt már ismét Kukorelly mondja – az egész iskolarendszer, a bölcsészoktatással együtt az „irodalomnak pont azt a szeletét” hanyagolja el, „amely nyelvezetében, kérdéseiben és tematikájában a legesélyesebb arra”, hogy „megszerettesse az olvasást”. Talán emiatt is jó, hogy – idézek, másvalakitől – a realizmus újra téma lett, hogy az egyszerű (?) valóságábrázolás (illúziójának) helyét átvette az „összetett referencialitás” (ténye), amikor (amelyben) a valóságelemek kiválogatásával és kombinációjával megjeleníthető „az egyén és a kisközösségi, illetve totalitárius politikai alakulatok bonyolult együttállása”. Amikor tehát csak nem lesz tán szégyellnivaló a szerzőről, az életrajzáról, mi több, a társadalmi-történelmi környezetéről, az őt „körülvevő létezés elemei”-ről való ismeret, tudás, nem lesz kinevetnivaló az önéletrajzi olvasásmód, amely fontossá teszi, hogy legyen „valamiféle közös élmény, tapasztalat”.

    Most ettől még egyelőre messze vagyunk, de közelebb hozzá, egyre közelebb. A kritikát talán már nem nyűgözi le annyira az „önreferenciális szövegalakítás”, amiről Takáts József szólt pár évvel ezelőtt (Irodalmi folyóiratok kortárs kánonai), azt is szóba hozva, talán aminek köszönhetően Alexa és Elek urakkal együtt itt lehetünk, nevezetesen, hogy az ún. népi irodalom vagy a nemzeti paradigma kritikusai gyakran írnak az ún. „másik rendszer” (minek nevezzelek?) keretei közt mozgó írókról, méghozzá inkább elismerően. Szemben a másik kánon irodalomtörténészeivel, akik viszont alig-alig, sem elismerően, sem sehogy. Talán itt lelhetni annak a magyarázatát, hogy a lírai beszéd korszakváltói között föl sem merült Páskándi Géza neve, pedig Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár mellett meghatározó szerepe volt az erdélyi líra megújításában. Miként Cselényi Lászlóra, Tőzsér Árpádra is másként tekinthetne egy elfogulatlan(abb) szem, s az utánuk következőkre, Tóth Lászlóra, Varga Imrére. Hogy a Puszták népe mellé állítható könyv, a korszakos jelentőségű Anyám könnyű álmot ígér miért maradt említetlenül, a szerző klasszikus drámáival együtt, arra tán egy magyarázat adható: az újabb idők Erdélyében a hivatásos ítészek Sütő Andrásnak inkább az egykor volt párttagkönyvére kíváncsiak, s nem az esszéire, drámáira. Az irodalmi önismeret dolgában, a kulturális emlékezet tekintetében nem is igen volt még ilyen mélyponton a romániai magyarság, mint napjainkban. Ha egy Székely János, a Caligula helytartója, Az árnyék, A másik torony írója, vagy Szabó Gyula, A sátán labdáiban a történelmi regény megújításával kísérletező alkotó említésre se igen (az igen: Kukorelly Endre) méltattatik, pedig a hetvenes évek igen gazdag romániai magyar irodalma elképzelhetetlen nélkülük – és persze, Bálint Tibor, Panek Zoltán meg a többiek nélkül -, akkor vagy az ismerettel vagy az értékszemlélettel akad gond. Szilágyi Istvánról, a Kő hull apadó kútba és a Hollóidő szerzőjéről nem is beszélve, hiszen középkoriasan skolasztikus volna arra hivatkozni, ki mindenki tartotta (nem a Takáts-féle nemzeti paradigma kritikusai közül) remekműnek mindkét regényt. És hát Kányádi Sándor nevének hiánya, mint az itthoniak közül Bertók Lászlóé! A Felemás őszi versek kötet, aztán – szinte találomra kiragadva - a Valaki jár a fák hegyén, a Sörény és koponya vagy a Kuplé egy vörös villamosról  című költemények szerzőjének a mostani névsorban ha csak azért nincs helye, mert a halhatatlanságban – van. Remélem, e hangzatos kijelentéssel nem idéztem föl, amitől az előbb hivatkozott kritikus tart, a magyar irodalom kettészakadásának veszélyét. Ha pedig a dolgok közepébe vágtam, legyen mentség, hogy az elején is ezt tettem. Hogy mégis, hogy „madárfos” vagyunk?… És hogy minden madár úgy énekel, ahogy a csőre áll? Nekem most ez volt a csőrömben. Vagy a bögyömben? – képe válogatja.

 Függelék (Margócsy István írásos formában még ismeretlen előadása, illetve  

 hozzászólása nyomán)

1.                             A vád, hogy összemostam volna Kukorelly E. szerepét Révai J.-éval és Horváth M.-éval, alaptalan. Utóbbiak a hatalom birtokosai voltak. Véleményüknek egzisztenciális következményei lehettek. K. E. szava nem kenyérbevágó – legfeljebb (habár nem tehet róla) papírba: azoknak a könyveiről, akiket mosolyogva említ (vagy szóba sem hoz), rendszeresen hallgatnak a lapok. Például: az Élet és Irodalom. Mikor írt – példának okáért – Bertha Zoltán, Görömbei András, Gróh Gáspár, Monostori Imre stb. tanulmányköteteiről, Nagy Gáspár, Serfőző Simon, Utassy József – nem sorolom tovább! – könyveiről? A lapnak évek óta előfizetője vagyok. Aligha lesz (élet)időm megvárni, míg az előbbiek is méltónak találtatnak a megmérettetésre.

2.                             Egyetértéssel hallgattam a magyar próza ún. fordulatával kapcsolatban, hogy az ún. posztmodern eljárások, formáló elvek javarésze már ismerős és használt volt Jókai, Kemény korában, hazai irodalmában is. A tanácskozáson is említettem (nem mellékesen), hogy Imre Lászlónak a Műfajok létformája XIX. századi epikánkban című kötete számtalan példát hoz fel (csak hát ki foglalkozik ezzel?!)  az önironikus, játékos elbeszélői modorra, a kompozíció „halmazszerű” voltára, az olvasóval való bizalmaskodásra stb. Ám Kuthy Lajost vagy Nagy Ignácot nem téveszti össze – mondjuk – Arany Jánossal, s ez utóbbiról sem állítja, hogy azért kellene becsülnünk, értékelnünk, mert megmásította a Szózatot, imígyen:  „Hasadnak rendületlenül”.

3.                             Még nagyobb egyetértéssel hallgattam volna azt is, másoktól is, hogy amikor a Péterek gárdája úgymond a Kosztolányi- és az Ottlik-mondat „felmagasztalásával, a nyelvhasználatra fordított nagy műgonddal és önreflexív gonddal a nyelvi megformáltságot helyezték a prózaírás centrumába” (Kálmán C. György), akkor azért voltak más mondatok, nem kisebb műgonddal, igényességgel megírtak is az irodalmunkban. Illyésé, Németh Lászlóé, Sánta Ferencé, Örkény Istváné, Sütő Andrásé, Székely Jánosé, Csoóri Sándoré – mondjuk. Alanyban, állítmányban tudtak (tudnak) gondolkodni tán ők is. Csak nem az történt tán, hogy írás közben, után egyre-másra telefonáltak Ottliknak, hogy „Mondd, Cipi, jó ez a mondat!”? A felmagasztosulással így függ össze a (le)minősítés.

   (Hozzászólás 2006. szeptember 14-én az Elmúlt negyedszázad irodalmáról a Szépírók Társasága és a Petőfi Irodalmi Múzeum által közösen rendezett tanácskozáson.)