- avagy nem minden fenékig tejfel -

Az előttem álló feladat az volna, hogy tekintsem át a közelmúlt – úgy húsz-huszonöt év – magyar irodalmát, és művek (újra)értelmezése segítségével nyújtsak valamilyen átfogó képet a legfőbb folyamatokról. Nem lehetetlen vállalkozás, még ha a folyamatrajz csakúgy, mint a kiválasztott művek szükségképpen vitathatók is. A kísérlet értelme azonban éppen ez volna.

A nem sokkal korábbani idők irodalmának kanonizálása mindig forrongó, alakuló, rögzítetlen folyamat, amelynek alakításába a közvetlen utódok (majdnem-kortársak) sokkal eredményesebben és nagyobb hatással szólhatnak bele, mint a korábbi irodalmakéba. Nem nagyon sokaknak van – de azért mégiscsak van - esélyük arra, hogy a száz évvel régebbi (vagy még korábbi) irodalmakat újra szemügyre véve, érvelésüket meggyőzően előtárva, s persze egy sor „irodalmon kívüli” tényezőtől megtámogatva alakítsanak a régebbi korok kánonján. A kánon mindig változtatható, és mindig változik is, ha ez nem könnyen fedezhető is fel. Amikor viszont a közelmúltról van szó, az irodalommal hivatásszerűen – ilyen vagy olyan pozícióban – foglalkozók sokkal látványosabban és sokkal többet tehetnek a művek értelmezésének, besorolásának, elhallgatásának vagy kanonizálásának területén (hogy csak néhány műveletet említsek – számos más is van), mint a „régi” irodalommal kapcsolatosan, amelynek rögzített(nek látszó), elfogadott kánonja van.

Bevezetésként rögzítek néhány szempontot; a következőkben ezeket igyekszem követni. Célom nem diszkreditálás és ócsárlás egyfelől, kritikátlan elfogadás és hozsanna másfelől. Azt szerettem volna megmutatni, hogy néhány „nagy név”, azaz olyan szövegek, amelyeket a közelmúlt kanonizált, rendkívüli fontosságuk, jelentőségük ellenére nem elég jók; s ezekkel állítottam volna szembe a szerintem valóban nagy műveket és életműveket.

Egy korábbi tanulmányomban arról írtam, hogy vannak az irodalom történetében megkerülhetetlen, fontos figurák és szövegek, amelyek valami nagyon fontosat és újat hoztak, amelyek meghatározóak voltak a következő nemzedék (korszak) szempontjából. Csakhogy ez a jelentőség nem feltétlenül esik egybe az esztétikai értékkel; akár saját kortársaik, akár az utókor (a hatástörténet) esetleg nem fogja ezeket a szövegeket elismerni. (Ez a megfogalmazás persze nagyon felületes, de itt talán nincs szükség pontosabb megfogalmazásra.) Akkor Kassák Lajosra hivatkoztam; noha Kassák nyilván (bizonyos értelemben, bizonyos körökben stb.) kanonikus; annak a tanulmánynak a címe volt a legjobb, ezt hadd idézzem: Kassák Lajos mint Pusztaszabolcs. Amely, tudjuk, fontos csomópont és átszállóhely, de azért kulturális vagy idegenforgalmi szempontból, hát, hm, nem kiemelkedő. Tételem, másként fogalmazva, az lehetne, hogy a magyar irodalom utolsó húsz évében nem valamiféle „konzervativizmus” küzd meg az „újdonsággal”; az értékek, irányok, s különösen a jelentőség, fontosság nem akként oszlanak meg, hogy az egyik oldalon a poétikai (és más jellegű) újdonság áll, a másik oldalon pedig valami elavult, avuló vagy hamarosan elavulandó irodalom. Efféle kettősséget (noha vannak rá próbálkozások) nehéz volna igazolni.

Nagyon fontos művek (életművek) álltak volna a középpontban az egyik oldalon, többek között Hajnóczyé, Krasznahorkai Lászlóé és Orbán Ottóé – és ejtettem volna szót nagyon röviden más (élet)művekről is. Ismétlem: a szembeállításnak ezen az oldalán is jelentős, fontos művek vannak, csak éppen úgy vélem, ezeket a kanonizálás mindezidáig túlértékelte.

Ha a régebbi múltba tekintünk vissza, szép számmal találunk olyan kanonizált szövegeket, amelyek vagy teljesen olvashatatlanok, vagy élvezetük komoly nehézséget okoz, vagy éppen túlságosan is olvashatóak a szó barthes-i értelmében (vagyis semmiféle értelmezői kihívást nem jelentenek, túl átláthatónak, egyszerűnek, magától értetődőnek tetszenek). E szövegeknek mégis nagy becsük van az irodalomtörténészek szemében, mert fontos állomást, egy hagyomány megtörését, módosulását vagy új hagyomány megteremtődésének első állomását jelentik, ennyiben történetileg igenis érdekesek és jelentőségteljesek. (Márpedig sok kánon – például gyakran az iskolai kánon is – nem föltétlenül az esztétikai értéket, hanem az irodalomtörténet szempontjából vett jelentőséget veszi tekintetbe, ezért ezek a művek részei maradnak a kánonnak.) Ilyen szövegek azonban minden bizonnyal a közelmúltban is fölfedezhetők, csak nincs még kellő távolságunk tőlük, és főleg: még fogva tart bennünket az újdonság és az érték erős összekapcsoltsága (vagyis hogy az újító, hagyomány-törő, -módosító vagy –kezdeményező szövegeket eleve értékesnek tekintjük).

Számos olyan mű van, akár a közelmúltból is említhetünk példákat, amelyek megjelenésükkor komoly szenzációnak számítottak, amelyeket a szakmai közvélemény erősen fölértékelt, jó esetben még közönségsikerük is volt; vagy pedig legalábbis vihart kavartak, felháborodást keltettek, s így negatív jelentőségük volt. Emlékezzünk például – nyilván kevesen emlékszünk – Spiró György első regényére, a Kerengőre. A maga korában ez számos okból fontos és érdekes kísérletnek számított: először is, mert cselekménye alapján nehéz volt nem asszociálni a kor némely kulcsfigurájára, s az értelmiségi bezárt és tökéletesen reménytelen világát saját korunk világállapotával azonosítani; másrészt azért, mert a (20.) századelő és a hetvenes évek párhuzama meglepő és termékeny gondolatnak számított; harmadszor pedig azért, mert a regény műfaját általában, és a történelmi regényét konkrétan úgy mutatta meg, mint aminek igenis vannak lehetőségei, mint ami feltámasztható, folytatható, kiaknázható. Mármost ha valaki napjainkban megpróbálkozik a mű elolvasásával, csalódni fog, és ha nincsenek előzetes ismeretei a megjelenés idejéről, bizonyára nem is fogja érteni, hogy miért lehetett annak idején ez a könyv nemcsak híres, de népszerű és valamiképpen példamutató is.

A közelmúltból az egyik példa Hazai Attila lehetne. Mi tagadás, és sosem kedveltem, Hazai Attilát, de (helyi) jelentőségét (hogy ne helyiérdekűségről beszéljek...) mindig is elismertem. Nemcsak azért, mert állítólag a minimalizmusról adott először, nagy hatással és igen népszerű módon hírt hazánkban (ezen sokat lehetne szöszölni, így talán ez nem is igaz), hanem azért is, mert erőteljes válasz volt arra, amit talán Farkas Zsolt talán a mondat mítoszának nevezett: arra tudniillik, hogy Esterházy és Nádas, meg még sokan mások, a Kosztolányi- és az Ottlik-mondat felmagasztalásával, a nyelvhasználatra fordított nagy műgonddal és önreflexív gonddal a nyelvi megformáltságot helyezték a prózaírás centrumába. Mintha ez a réteg volna kitüntetett. Hazai ezt úgy vonja kétségbe, hogy nála minden más fontosabb ennél. Vagy éppen semmi nem fontos. Ezzel szembefordul még a Garaczi-féle nem-nyelvkritikus (de a nyelvi sokféleséget mégis kitüntetetten kezelő) prózával is, meg a Kukorelly-féle „rontott” szépséget, „csúf” és esendő nyelvet felmutató írással is (amely mégis, a maga módján, ugyancsak nyelv-központú). Hazai tehát fontos volt; csakhogy alig hiszem, hogy újraolvasható volna (szerintem már a maga idejében sem volt az, de mindegy), ha kanonizálás beindult is, abba kell vagy kellett maradnia, és legfeljebb a nehézkedés tartja ott benn.

Harmadik példám Závada Pál nagysikerű regénye, a Jadviga párnája. A Jadviga kiválóan megírt, igen sokrétű és hallatlanul eredeti munka – hogy mást ne is említsek, a szövegközi (intertextuális) utalások sokasága valami egészen más utat jár be és másként is szólal meg, mint az addig megszokott volt; a sokféle írásból összeszövődő történet (amelynek szintjei és nézőpontjai számos megfejtésre váró vagy megfejthetetlen egymásrautalást tartalmaznak) valóban kiemelkedővé teszik a művet. Talán még ma is. És itt némileg bizonytalan vagyok. Nem hinném, hogy a Jadviga nagyon gyorsan avulna, de ha megpróbálom magam egy húsz év múlva a könyvet lapozgató olvasó helyébe képzelni, elfog az aggodalom. Nem tipikus esete lesz-e a Jadviga annak, ahogyan ma nem értünk egy hajdani könyvsikert? Nem válik-e mindaz, amit Závada kitalált, felfedezett, bevezetett vagy újra-meglelt, túlságosan is közkinccsé? Nem használódik-e el? Vajon a nagy közönségsiker nem ennek jele-e máris? Hogy mi, okos irodalmárok, bármennyire észrevesszük is benne az eredetiséget és újdonságot, mégis – máris – nagyon elfogadható, fogyasztható: olvasható a mű?

Menjünk vissza még egy kicsit az időben, és hadd folytassam a sort Hajnóczy Péterrel. Amikor Hajnóczy egyike volt azoknak, akik a magyar prózát megújították, olyan közegbe érkezett, amelybe bizonyos tekintetben bele is illett: Csörsz István, Császár István, Miskolczi Miklós törekvése az volt, hogy erős realista prózában periferikus (gyakorta iszákos, elrontott életű, erőszakra is hajló) figurákat mutassanak be. (Talán különösnek tetszhet, de még Vámos Miklós is ebbe a sorba sorolható: a „fiatalság” „ábrázolása” és ehhez köthetően a friss, ironikus, nonkonformista szellem és elbeszélésmód nincs nagy ellentétben az imént említettek törekvéseivel.) A megújulás jele náluk nem a prózai nyelv, kompozíció, nézőpont stb. radikális megváltoztatása, hanem az ábrázolt világ és az értékrend felszabadítása volt. Ehhez képest Hajnóczy külön útjának számít az ábrázolásmód radikális szétzilálása: az a szaggatott, patchwork-szerű szerkesztés, amelybe sokféle szöveg, stiláris váltás, értelmetlen(nek tetsző), s ezért feladványt jelentő szövegrész kavarog. Mi tagadás, ez a féktelen szabadság nem egyszer a biográfiai értelemben vett Hajnóczy Péter súlyos alkoholizmusával kapcsolódik össze az én olvasói tudatomban.

Hajnóczy, azt hiszem, azt a mítoszt táplálta magában (legalábbis: szövegeiből azt olvasom ki, hogy ezek annak a mítosznak a talaján születtek), hogy az elme felszabadítása – akár a civilizációs gátak tudatos áthágása, akár a tabuk elszánt ledöntése, akár a tudatmódosító szer mint az elmét felszabadító eszköz alkalmazása – valamiképpen magát az igazságot, a civilizatorikus stb. leplek alól kiszabadított valóságot képes megjeleníteni. A szabad beszéd tehát (ami akár a részeg beszéddel is egyenértékű lehet) önmagában érték, olyasmi, amire törekedni kell, amit módosítani, „megdolgozni”, átalakítani máris a hazugság, csalás, elleplezés bűne felé sodor. Ennélfogva a nyerseség volna az elérendő maximum; ez a gondolat romantikus örökség lehet, amit bizonyos avantgárd-irányzatok is átvettek (szürrealizmus), és, úgy látszik, még Hajnóczyra is hatott. A gond csak ott van, hogy az esztétikai hatás kétes, és különösen azzá válik az idő múlásával, amikor a szöveg mintegy levetkőzi magáról az „erős egyéniség” hozzá tapadó étoszát (pátoszát, mítoszát), mert hiszen nem akárkinek a látomásai, álmai, automatikus hablatyai az érdekesek, hanem csakis éppen-az-övéi. Hajnóczy, ha ma kevésbé hatásos, ezért az. A szövegekhez a szerző túlságosan is hozzá tartozik.

Gyökeresen más a helyzet – éppen ennek az ellenkezője – Krasznahorkai esetében. A jelenkori magyar próza egyik legfontosabb eseménye volt Krasznahorkai László regényének, a Sátántangónak a megjelenése (1985). Egy évvel előzi meg Esterházy Bevezetését és Nádas Emlékiratok könyvét; egyúttal olyan változatát mutatja az új próza már akkor (talán a Termelési-regény, 1979 óta) igen erős nyelvi orientáltságának, amely folytatás nélkül maradt, és akkoriban is társtalan volt. Krasznahorkai mindig is – azóta is – a nagyon hangsúlyos megformálás híve és képviselője; a szerzői személy mítosza pedig éppen az első könyvek után rakódik csak rá a szövegekre, a Sátántangó esetében nyoma sincs.

A Sátántangó tehát, ismét, nagyon nagy jelentőségű és a maga idején határozottan korszakosnak tetsző mű volt; az újraolvasás azonban ismét nem igazolja az akkori élményeket (akinek van ilyen), vagy a korabeli profi befogadás dokumentumait. A szöveg időtlensége, amelyben a történelem legkülönbözőbb pillanatai látszanak egymásratorlódni, a hatalmi viszonyok kafkaian rejtelmes kiismerhetetlensége és mégis a legszigorúbb törvény erejével ható hatalma nagyon erősen sugallta az akkori olvasónak a közép-európaiság, a „megáll az idő”, az ironikus értelmiségi köldöknézés hiábavalósága stb. érzését. Mindezt úgy, hogy utalásrendszere átlátszónak ugyan csöppet sem tekinthető, mégis hajlamos az olvasó minduntalan allegorizálni (vagy: nem is igen tehet mást).

Csakhogy, csakhogy. Nem vált-e mára túlságosan is sovánnyá mindaz, amit életérzésként kapott az olvasó annak idején a műtől? Némileg hasonlóan Spiró Kerengőjéhez – ami azonban, tegyük gyorsan hozzá, jóval igénytelenebbül is volt megírva - , nem az-e a sorsa ennek a regénynek is, hogy rövid ideig tartó, ám igen intenzív hatása elpárologjon, és az utókor majd meglepetten bogozgassa, ugyan mi volt ennek a hatásnak az oka?

Utolsó példám Orbán Ottó lett volna. Bizonyára az én hibám, de számos fenntartásom volt mindig is Orbán költészetével kapcsolatban. Illetve, ez így nem igaz: az utolsó évek, vagy inkább évtizedek azok, amelyek eltávolítottak ettől a költészettől. Orbán, aki Juhásszal és Nagy Lászlóval szemben olyan modern költészet megteremtője volt a hatvanas évektől kezdve, amely egyszerre folytatta a Nyugatot és újra kapcsolódni tudott a nyugati költészeti hagyományhoz és jelenhez, érzésem szerint egyre inkább saját hagyományának őrzője és e hagyományőrzés kíméletlen harcosa vagy utóvédharcosa lett. Orbán költészetének utolsó tíz éve nagyon nagy mértékben ennek a hagyománynak az afirmálásáról szól, annak az újra meg újra kinyilvánításáról, hogy a költészetnek van egy kizárólagos útja, és az a mesterekhez (ezekhez-meg-ezekhez a mesterekhez) való ragaszkodás útja lehet csak. Nagyon igazságtalan vagyok, nagyon túlzok, tudom. Itt és most nem tudom árnyalni; és Orbán valóban jelentős költő. De bármennyire avultnak tetszik is a modernség folytonos előrehaladás-eszménye, ha komolyan vesszük, akkor Orbán saját (egy időben oly üdítő és felszabadító) modernsége lassan leállt, befülledt, megzápult. Költészetének felejthető része (amely sajnos egyre nagyobb szelet lett) a költészetről szól, és ez az önreflexió, a „mesterségről” való elmélkedés bizony kissé konzervatív és agresszíven egyirányú.

Szóval, ilyen részekből állt volna az a szöveg, amelynek előállítására készültem, és amelynek összefoglalását itt adtam. Talán sokadszor ismétlem, hogy mindez egyelőre nemigen több mint felszínes, felületes és olykor túlságosan is kiélezett vélemények halmaza. Azt remélem, hogy azért egyszer több lesz.