Akkor elolvastam, osztá elmondtam neki, hogy miről es szól. Amit elmondok neki, azt helyből megértette, de ami írva vót, azt sehogy se.

(Mészáros Sándor: A kék hegyeken túl… Bp. Magvető-JAK, 1987)

Kevés benne a szerelmes vers 1

(Az Add tovább! 55 mai költő és író című antológia bevezetőjéből. Bp. Kozmosz, 1976)

„Nem írói portrékat és tablókat akartam írni, hanem az irodalom időbeliségéből következő beszédmódváltozások gyakorlata felől értelmezni a poétikai világok alakulásának legújabb történetét.”

(Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. Bp. Argumentum, 1994)

Ez így

nem fog menni. Vagy szerteszét megy, gondoltam, mikor egy zalaegerszegi irodalmi est után, sörözés közben, számomra is a lehető legváratlanabbul azt mondtam Péntek Imrének, hogy Bazsi. Nem megy, bele se kezdek, még csak hozzá se fogok. Belefogok, és nem megy, mert például miért tudom én azt, hogy Simon István Bazsiban született! Már az is, hogy, ki az a szegény Simon? Nem szegény S. Balázs. És ki az a Péntek. Válasz: ne Defoe-nál keresgélj, a Pannon Tükör főszerk., költő, a valahai Kilencek tagja. A Kilencek a hatvanas évtized végén az ELTÉn alakult irodalmi kör, a P. Tükröt pedig a fantáziára bízom. Péntek előtte Árgus címmel irodalmi lapot szerkesztette, amit szintén mindenki fantáziájára bízok.

            A fölkérés „az utóbbi negyedszázad magyar irodalmáról, az 1970-es évektől 2005-ig terjedő időszakról” szól. Tehát a nyolcvanas évekkel kezdve? Mert (ha azt mondom, hogy) pont akkor a magyar irodalmat „működtető” beszédmódváltásokat tekintve nem történt semmi lényeges (, az túlzás. De pontos.). A történések – az én története(i)m – a hatvanas évek elejére nyúlnak vissza. Kollégák „2005-ig” létrejött komoly/nagy életműveivel szemben, az érvényes kánonon keresztül olvasva, igazságtalannak tűnhet a tétel, mely szerint a magyar irodalmi paradigmát illető alapvető változások a hatvanas évek elejétől a hetvenes évek közepéig zajlottak. Ugyanis nagyjából konszenzusos állítás, hogy a fordulatot a kánon főszereplőinek művei hozták, a hetvenes évek második felétől. Ennek az írásnak az ajánlata épp az, hogy őket (se) az aktuális kánonból olvassuk, hanem a beszédmódváltást kezdeményező neoavantgarde előterében. Ez természetesen semmit nem von le az értékükből, minden ilyen kísérlet mesterséges. Minden kísérlet mesterséges.

            Irodalomtörténetet az írjon, az írhat, aki minimum egyszer így-úgy végigolvasta, és ehhez most rendszeresen végignyálazza az utolsó negyvenöt évben született szövegeket. Meg az erről a korpuszról készült kritikákat, tanulmányokat. A kontextust: az előzményeket, és valamelyest képben van a „világirodalmat” illetően. Tehát nagyjából mindent tud. Tudja, hogy „kevés benne a szerelmes vers”: hogy kevés benne a (…) vers. Hogy minél többet olvassa, annál többet kell olvasnia, és nem csak a kánont, hanem főleg nem csak a kánont. Látja, milyen kánonjavaslatok versenyeznek, az értelmezői közösségek, folyóirat-szerkesztőségek, formális és informális nyomásgyakorló irodalmi körök, egyes kritikusok, maguk az írók miről és milyen erővel beszélnek, mit hallgatnak el, takarnak ki, hogyan informálják, mibe vezetik be, mennyiben vezetik meg az olvasót. Aki (végig)olvasta Sükösd Mihályt és Cseres Tibort, Váci Mihályt és Ladányi Mihályt. Barabás Tibortól legalább a Rákóczi hadnagyát, legalább egy Passuthot, legalább egy Berkesi/Szilvásit. Sőt Baranyi Ferencet. Sőt, sőt. Sőtért. Az nem én leszek. Olvasta Zelk Zoltánt, de nem csak a Tilinkót és a Hűség és hála énekét. Hernádi Gyulát (Az erőd, 1971) plusz blődli Jancsóval. Apropó, Hernádi Miklóst (Otto, 1982). Nádast és Sütőt, no meg a Nádas- és Sütő-monográfiákat. Görömbei András Nagy László- és Bónus Tibor Garaczi László-monográfiáját, mert én ezeket se fogom, maximum megnézem bennük még egyszer a fotókat. Aki belegondol abba, hogy Veres Péter! (+70) és Szabó Pál! (+ 70), hogy nini!, Nagy Gáspár! Látja Márkus Béla, Elek Tibor vagy Bertha (nem Bulcsú, hanem Zoli) erőfeszítéseit és a tartós és újrázó Örkényezést és Petrizést. Jól emlékszik, milyen port vert anno Sinkó Ervin regénye, és az Egy regény regénye, mert jól emlékszik a hetvenes évek eleji visszamarxhoz–feelingre. Hozzáfért annak idején Méray Tibor és Aczél Tamás párizsi Irodalmi Újságjához (én alig), és összevetette említettek sztalinista munkásságával. Moldova úgyis valahogy megvan, Karinthy Ferenc is, de Székely János vagy Szabó Gyula? Látta Marly-leRoy-ban együtt András Sándort, Határ Győzőt, Czigány Lórándot, Szentjóby Tamást, Perneczky Gézát, Sipos Gyulát Erdély Miklóssal, látta Baránszky Lászlót New Yorkban, Karátson Endrét Párizsban, Földényi F. Lászlót Berlinben. Tudja, hogy Christina Virágh német író valamilyen (de milyen?) értelemben magyar író, hogy Irene Rübberdt német író, aki magyar szövegeket ír át az anyanyelvére, és tudja, hol van a Storkwinkel 12. Aki az OSzK-ban dolgozott egy szobában Lakatos Andrással és Vajda Kornéllal az Új Könyveknél, magyarul beszélgetett pár héttel halála előtt a kissé akkor már mogorva Danilo Kišsel, és megvan neki Beatrice Töttössy Scrivere Postmoderno in Ungheria 1979-1995 című könyve. El tudja dönteni, hogy Sánta Ferenc kortárs író-e. Harcos Bálint kortársa-e. És Zilahy Lajos (-74)? Kortárs-e Szabó Zoltán vagy Cs. Szabó László, Jékely (-82) és Kálnoky (-85). Eldönti, van-e (nincs! Vagyis van. Vagyis nincs. Vagy/is) vidéki irodalom (gondolok itt – de ő gondol-e – Csorba Győzőre és Bertók Lászlóra, Fodor Andrásra, nem is, inkább Ambrus Lajosra, Tőzsér Árpádra, Gion Nándorra vagy Szilágyi Istvánra. Szilágyi Domokosra). Pécs és vidéke. Az vidék, nem? Erdélyország. Vagy Somogyország. Somogy c. lap. Tiszatáj c. lap. Dunatáj Szekszárdon. Felvidék. Vajdasági magyar irodalom. Szondy utcai magyar irodalom. Pete György ül Szombathelyen az Életünk szerk-ben és, mintegy demonstrálva az életünket, be van rúgva. És akkor bekopog Székely Ákos, a legkövetkezetesebb neoavantgarde. Akinek Orbánról nem más, mint Petőfi, Ottó vagy JánosDénes jut eszébe, eszébe, és Fejtő Ferenccel nem József Attiláról beszélgetett tizenegykét évvel ezelőtt, a Magyar Narancs Mészöly utcai szerkesztőségében. Tudja, mi a helyzet Szabó Magdával vagy Faludy Györggyel, az ún. „színvonalas lektűrrel”, nem smúzol, de nem is csinál belőle nagy ügyet. Aki (nem biztos, hogy látta, nem is biztos, hogy el tudja képzelni egy Puerto Rico-i lakás teraszán cuba librét iszogatni, mindenesetre) olvasta Ferdinandy Mihályt és Ferdinandy Györgyöt. Látta a Vigiliában Rónay Györgyöt, Zelk Zoltánt a New Yorkban, mert én sajnos nem láttam őket. Látta vagy nem - őket viszont láttam -, legalább el tudja képzelni Juhász Ferencet és Csontos Sándort az Új Írás szerkesztőségében. Abody Nagyon Híres Bélát a Négy Évszakban, Végh Miért Beteg A Magyar Futball Antalt, Galsai Nők Lapja Pongrácot meg a többi kövér-cinikust a Siposban. Csurka Istvánt a debreceni vonat étkezőkocsijában rántottát rendelni. És mindez szöveg a számára, szövegként olvassa. Csurka mint szöveg. Nem hagyja ki a Csurkát. Tudja, hogyan és miért folyt komoly literátorok heves föléneklése Hamvas Béla dilettáns regénye, a Karnevál megjelenésekor, és hogy ki volt Simonyi Imre kedvenc futballistája (Pásztor). Hogy miért halál sértődött az úgynevezett nyugati magyar irodalom fele, Határ Győzőtől Kemenes Géfin Lászlóig. („Waarom ben ik niet wereldberoemd of ten minstre gecaniniseerd zoals irodalmunk olyan agyon- és hullára díjazott koszorúsai, mint Závada és Kukorelly?” K. G. L.: Hazajáró lélek. Kortárs, 2005/6) Tudja – kevesedmagával lehet -, mit jelentett az Új Symposion Tolnai Ottóval, az Echinox Szőcs Gézával, hogy mit tett a Papp Tibor, Nagy Pál, Bujdosó Alpár alapította-szerkesztette párizsi Magyar Műhely Kassák, Szentkuthy, Weöres vagy Füst Milán irodalmi nyilvánosságba való visszavezetése, és a neoavantgarde, elsősorban Erdély Miklós bevezetése érdekében. Hogy a Kemenes Géfin fordításában a Magyar Műhelynél már 1978-ban megjelent Ezra Pound magyarországi kiadását Vas István élete végéig (1991) akadályozta. Hogy az épp a Vas képviselte, és követői által rigorózusan továbbvitt „klasszicizálódás” milyen érdekes képet (kíván) mutat(ni) a kortárs költészetről, a magát a Nyugat örököseként (félre)értő Holmi versrovatában. Érzékeli, hogy a jelentős terminológiai zűrzavar miatt (a vers formája és a versforma egybeértődik) az ún. „angol tanszéki költészet” ügyes/kultúrált poszt-posztnyugatos, poszt-újholdas, jambikus-rímelős verselői egyfajta csendes-agresszív kizárólagossággal írják bele a hazai versértésbe a költészet=hagyományos kötött forma kódot, figyelmen kívül hagyva, hogy már a Nyugat első nemzedéke (Babitsék) is cirka 30-40 évvel korábbra „fogott vissza” a francia szimbolistákig, ahogy az újholdasok (Nemes Nagyék) Babitsig, és a holmisok (Rakovszkyék) Nemes Nagyig.) Aki olvas folyóiratokat. Legalábbis átlapozza. Legalább tud róluk: tudja, van-e bármi hatása az olvasóra a magyar irodalmi folyóiratoknak. Legalább számba veszi, miért csupán az új alapításúak (A ’84-es kijárat, Új Högyfutár, Nappali ház, Határ, Pompeji) szűntek meg, és épp a legstb. legszínvonalasabbak, -érdekesebbek, -több újdonságot hozók, -fiatalosabbak, -radikálisabbak, -váratlanabbak. Kivétel a Juhász Ferenc-féle Új Írás: de miért pont az? Aki, mint Ottlik, olvasott pár Kolozsvári Grandpierre-regényt, mert én nem olvastam. Tudja, mit írt Barta János Aranyról és Szilasi László Jókairól, Szegedy-Maszák Mihály Keményről és Margócsy István Petőfiről, Láng Gusztávot Dsidáról és Csűrös Miklóst Kodolányiről, Poszler Györgyöt Szerb Antalról és Rába Györgyöt Babitsról. Látta Németh G. Bélát az ELTÉn Gárdonyi Géza verseiről beszélni. Király Istvánt Adyról, Szörényi Lászlót bármiről. Egyáltalában, tudja, sőt érzi, milyen helyzetben van a mai magyar irodalom a (potenciális) befogadó szempontjából, hogy milyen a szerepe az oktatásnak, milyen módon „takarja ki” már az óvoda (!), de az egész iskolarendszer, beleértve a bölcsész-oktatást, az irodalomnak pont azt a szeletét, amely nyelvezetében, kérdéseiben és tematikájában a legesélyesebb arra, hogy a befogadóval megszerettesse az olvasást. Gender? Azért pár kérdőjelet kitettem, nem? Képben van, hogy irodalmi ügyekben milyen (az egypártrendszerhez képest változott) szerepet játszik a kultúrpolitika (írókkal-írócsoportokkal való tárgyalások, pályázatok kiírása, a Nagy Könyv-projekt szakmát mellőző megvalósítása, díjak és ösztöndíjak, ilyesmi), miképp (dez)informál a média, mi a szerepük a különböző tőkeerővel bíró kiadóknak és terjesztőknek, és hogyan hat mindez vissza írókra, a konkrét írói tevékenységre. Tudja, milyen érdekes (, hogy miből és mitől lesz) a siker, végiggondolja, miféle (félre)értésen alapul Wass Albert és Márai Sándor heves poszthumusz hazai és nemzetközi visszhangja. Hogy a magyar irodalom németországi, hetvenes években Konráddal, Eörsivel, Dalossal és Harasztival kezdődő, Kertész Imre Nobel-díjáig felfutó recepciója miként alapoz meg mai sikereket. Hogy milyen szerepet játszott mindebben Mészöly Miklós. Érzékeli Mészöly Miklós szerepét. Nem feledi Mészölyt. Lukácsot. Aczélt. Lukács György és Aczél György szerepét. Sőt Kardos György és Illés Endre szerepét. Pándi Pál, Köpeczi Béla, Király, Szabolcsi, Tóth Dezső, Szerdahelyi István szerepét. Megvan neki az „egyetlen verset” író Domonkos István Kormányeltörésbenje, és emlékszik rá, hogy Vámos Miklós első, 18 éves korában, az Új Írásban közölt novelláját, a Kisfiúk és nagyfiúkat Déry Tibor, Lengyel József és Vas István közül melyik kettő üdvözölte lelkesen. Olvasta Sipos Gyula Alakulásokját, Somlyó György Philokteteszét, Béládi Miklós Válaszutakját, Horváth Iván A versét, Fodor Gézától bármit.: Bata Imre, az Élet és Irodalom főszerk, Bella a versrovat, Kalász Márton üldögél az Új Írás irodájában, Kovács Sándor Iván a Kortársban (itt két versrovat-szerkesztő is van, mert szocializmus van, Takács Imre és Tornai József, akik ábécérendben foglalkoztak a költőkkel, A-tól K-ig egyik, onnan a másik), ez így mind megvan neki. Meghalt Illyés, és az év végén betiltották a Kulin-féle Mozgó Világot, hogy ez hogy volt. Kedd délutánonként a nyüzsgés a Bertalan Lajos utcában. Tudja, milyen (szomorú dologgá vált) a Hitel vagy a Kortárs, és miféle irodalmon kívüli hatalmi aspirációk, frusztráció, pozícióféltés intézte el 1997-ben einstanddal a Magyar Naplót. Járt Tatára, Szigligetre, 1982 óta nyaranként részt vesz a József Attila Kör műfordító-szemináriumán, tudja, mi az, hogy Mihályi és Bagolyirtás: tud mindent. Mert ott volt 1985-ban az Astoriában az Örley-kör alakulásánál, az 1986-os Vigadó-beli Írószövetségi közgyűlésen, ahol összejött a Szépírók társasága előzménye, a Lépcsőházi Társaság. Vagy nem volt ott, és tudja. Emlékszik Baka István riadt pillantására egy szegedi kis panellakásban, és arra is, ahogy Sziveri János egy színpadon terpeszállásban szavalja a verseit. Látta Szász Imrét és Hubay Miklóst a PEN-klubban, Pomogács Bélát és Szakonyi Károlyt egy írószövetségi választmányi ülésen. Ungvári Tamást a PEN-klubban, Göncz Árpádot egy írószövetségi választmányi ülésen. Látta, ahogy gazsulálnak-ratkójózsiznak a nyolcvanas évek közepén totál elázott középkorú népi költők a Fiatal Művészek Klubja éttermében. Aki egész pontosan tudja, ki volt Hekerle László a nyolcvanas évek közepén, és mi volt Farkas Zsolt körül a kilencvenes évek közepén. Tudja, hogy Farkas néhány, Balassáról, Nádasról, Tandoriról, Lengyelről, Szegedy-Maszákról, Esterházyról írt tanulmánya nélkül más volna a diskurzus, ahogy más volna akkor, ha Hekerle nem hal meg 29 éves korában. Tudja, hogy Ágh István nem Stefan Zweig magyar fordítása, emlékszik arra, ahogy az 1985-ös debreceni Irodalmi Napokon, Nagy László-előadása után odaszólt egy étteremben Hekerlének. Látta, hogy következő délelőtt a csizmás Nádudvari Nagy János parasztköltő a nem csizmás Mándy Iván urbánus íróval üldögélnek egymás mellett az Alföld szerkesztőségében, és barátságos egyetértésben Szabó Istvánt emlegetik, igaz, hogy nem ugyanazt a Szabó Istvánt. Beszélgetett a Művészben Mándyval arról, hogy a régi foci volt-e a jobb. Vagy nem. A régiek-e a jobbak, vagy mi. Olvasta a hetvenes évek Csoóri-esszéit, és sütőandrásozott, nagylászlózott is. Vagy nem, de ért mindent, és emlékszik, milyen arcot vágott Nemes Nagy Ágnes arra a szintagmára, hogy Nagy László. Emlékszik, milyenek voltak az Újhold-Évkönyv szerkesztőségi ülései a nyolcvanas évek második felében, Nemes Nagy lakásán, enélkül tényleg nem mehet. A kritika-vita fölelevenítése nélkül. A különféle értelmezői közösségek értelmezése nélkül, kritikusok és tanszékek, a kulturális média és folyóirat-szerkesztőségek kompetíciója, szövetségeik szakmai, pozícionális sőt politikai szempontokat különszálazó leírása nélkül. Hogy ne tudná, amiről ő beszél, azt ezek beszélik el, ha el is beszélnek egymás mellett: kórus, noha mind külön mondja a magáét, és nincs az a vékonyka hang, amelyik az összhanghoz hozzá ne adna valamit. Aki szerint egy Mészáros Sándor pályáját leíró irodalmi itinerárium magában elég bizonyíték arra, hogy a magyar irodalom egyközpontúsága csöppet sem főváros-központúságot jelent, hanem az ismertség/ismeretség-mátrix szervezi a centrumot, és hiába mozog Pesten, aki nem ismeri azokat, akik mozognak: nem lát a pályán, nem képes fölmérni a viszonyokat, nem tartozik meghatározó erőcentrumokhoz. Aki elég sokat veszekedve Marno Jánossal kollégákról és viszonyokról, kicsodálkozva magát azon a céllövőn, aki nem tud nem telibe találni, igaz, hogy mindig másik táblát talál telibe. És belegondolt abba, mennyire értenénk egy 1882. október 23-án, Arany János halála után egy nappal készített ilyenfajta lajstromból. Tud nagyjából mindent.

            Látja: mert én nem.

            Ilyen persze nincs. Egybelátni, tehát érdekmentesen látni érdektelen. Az (én érdekes) olvasat(om) teremti meg a(z én) érdekes irodalma(ma)t: minden hozzá- és újraolvasás variál, hozzátesz vagy elvesz, megerősíti vagy aláássa, megdönti és újraszervezi a konstrukciót. Ennek megfelelően hozzám tartozik. Ennek megfelelően tartozik hozzám. Hogy annyi magy. irod. létezik, ahány olvasat, így túl egyszerű: az egészet a leírt stb. szövegek szövete adja ki, viszont a saját olvasat hasítja le az egészből a maga részét. Akkor járok el (a magam szempontjából – de említs más szempontot!) megfelelően, ha radikálisan kritizálok: konkrétan nem olvasom el a korpusz nem olvasandó (! na ez a kritika) részét. Miközben mégis olvasom. Mert bár mindig is csupán az egyike lehetek ama hat indiai vaknak, aki az elefántot megtapasztalandó, óhatatlanul a test egyetlen részét – mondjuk a fülét - fogdosva becsszóra kényszerül elhinni nem is azt, hogy ténylegesen létezik ilyen állat, de hogy az nem is olyan lapos: ám akkor is a többi (vak) külön-külön tapasztalatára szorul. Akik „el(ő)olvassák” számára részenként az egész elefántot. Leolvadva erről a metaforáról, összefoglaló/gyorstalpalómnak az „igazságát” így, átrohanva a történéseken, leginkább a sok kisigazságtalanságok teszik ki. Például irodalomról beszélve nem tekint el a (kultúr)politika alakulásait-változásait jelző korszakolástól (1963, ’68-’72, ’75, ’83, ’89), tehát:

            1 A kilencszázhetvenes/nyolcvanas/kilencvenes évek, az új évezred-elő magyar irodalma a hatvanas évtizedben kezdődik. A hatvanas évek elejétől 1.2 a hetvenes évek közepéig történt meg az a mentalitás-váltás, amely átrendezte az irodalom(ról való beszéd, a befogadás) nagyszerkezetét. Az utóbbi 40 évben írottakat ez a váltás rendezi el egymáshoz képest. Művek igazán csupán egymás vonatkozásában léteznek magukban, így hát valamennyi játszik – még ha nem is tudja, mit. Játékba hozandó, lehetőséget kell kapnia. Paradox, hogy azok is, amelyek egymást olvasni képtelen paradigmákban gyökereznek. Így játszik ugyanabban a bajnokságban valamennyi szöveg, zseniálisak és csapnivalók is, legeltérőbb poétikák is. Legalábbis szerintem. Legalábbis ebben az írásban. Az aktuális kánon poétikák, eltérő erősségű kánonjavaslatok versenyéből és egymásra hatásából alakul.

            1.2 „1963” a „politikai konszolidáció” végpontja. A Jelenkor havilap lesz, Tüskés Tibor fölkérésére Mészöly kezd itt publikálni. Sőt: „Beszéltem Nemes Nagy Ágnessel, küld egy rövid eszmefuttatást a modern vers problémájáról, Lengyel Balázs Áprily-ról (…). Értesítettem Mándyt, Ottlikot, Gera [György -1977, műfordító] francia anyagot (beszámolófélét) készít.” Mészöly levele Tüskésnek, febr. 19. In. Volt idő. M. M. és T. T. levelezése. Pannónia Könyvek, 2005. Az ablakmosót hozza a Jelenkor, és bemutatják Miskolcon, rendező Ruttkai Ottó. Igaz, 2 előadás után betiltják, és Pándi Pál (-19987) a dec. 6.-i ÉS-ben megtámadja (A tagadás tagadása). Aczél György (-19??, akkor műv.min.h., az MSZMP KB tagja) szokásos raportján súlyosan vádolja a szerkesztést, a következő évben Tüskést leváltják. Az itt készült Feljegyzések a Jelenkorról szerint „nem veszik észre, hogy miközben állandóan azt hangoztatják, hogy a provincializmus ellen harcolnak, a legprovinciálisabbak, büszkék arra, hogy a magyar »Ionescót«, Mészöly Miklóst közlik. (Ionesco biztosan nem ambicionálja, hogy a francia Mészöly legyen).” Viszont Mészöly: „Összbenyomásom: erősödik a kritika, de nem jár vele együtt adminisztratív intézkedés. Kardos [György -85, 1961-től a Magvető igazgatója] azonnal felhívott telefonon, közölte, hogy semmi változás nem állt be a kapcsolatunkba; a könyv jön; sőt, novellás-kötet is, utána. AZ És azonnal cikket kért, bármiről. Komlós (!) [János 1922-1980, ’60-tól a pártlap kultúr-rovatvezetője] üzent, hogy adjak tárcát a Népszabadságnak… /  Fura világ. / Nagyon szeretném tudni, hogyan zajlott le a találkozó a bajszossal [Aczél György 1917-85]. Kaptatok direktívákat? Leveledből úgy veszem ki, hogy személyemre vonatkozóan igen. Rosszul sejtem? De mindenképpen: talán jobb, ha most mellőzöl, csakugyan. (…) (Apróság: Pándi levelet írt Aczélnak, hogy úgy hallja, a cikke nyomán adm. intézkedéseket, letiltást stb. akarnak tenni ellenem; s ez ellen tiltakozik, mert ez megsértése a szocialista kritika komolyságának…) Egyem a lelkét. Még a morálra is rászorítjuk őket…?” Mészöly levele Tüskésnek, dec. 24.

            2 A „mai helyzetet”, a fönnálló irodalmi paradigmát, pontosabban mondva a paradigmák közti pillanatnyi erőviszonyt és ezzel az aktuális, stabil, masszív, bemozdíthatatlannak tűnő, minden új javaslattól eltekinteni látszó, alig mutáló irodalmi kánont a kánonban alig, inkább egyáltalán nem szereplő magyar neoavantgarde alapozta meg, járta ki. Kedvenxc szerzőim. Talán mondanám, írásomnak semmiképp nem engedem mondani, hogy pusztán paradigmaváltó jelentőségük miatt, mert radikálisan újat hoztak, a neoavantgarde szövegek a történetiségből kiemelve is nagynak mutatkoznának. Kassák Lajos mint Pusztaszabolcs, így Kálmán C. György telitalálata. „Amely, tudjuk, fontos csomópont és átszállóhely, de azért kulturális vagy idegenforgalmi szempontból, hát, hm, nem kiemelkedő.” No igen: ám mégiscsak ott folyik az átszállás, és minden Csillagok dacára sem Egerben. Mondom viszont, és azt szeretném, ha ez az írás arról szólna, mennyire méltánytalan, hogy a változást hozókat különféle, többnyire irodalmon kívüli megfontolások egyszerűen kiretusálják a képből. Ezek az „1963” (a beszédmódváltás horizontjának szélén nem mondjuk az 1963-as A pálya szélén (Mándy Iván), hanem mondjuk az 1963-as Intarzia egy szétlőtt XX. századi freskó törmelékeiből (Balaskó Jenő) áll) és „1975” között készült, korántsem tisztán irodalmi művek játszották el a faltörő kos szerepét és e szerepnek megfelelően olyan réseket nyitott a kultúrpolitika védfalán, melyen keresztül a következő nemzedék hatalmas helyzeti energiával tudott áttörni. Faltörők mindig szétzúzódnak, soha nem jutnak át, a korabeli fönnálló, és a maihoz hasonlóan szilárdnak, bevehetetlennek tűnt irodalmi establisment védőbástyái „ellen”. Folyamatosan az undergroundba szorulva, a (kommunista) hivatalosság és a (népnemzeti) hivatás(tudat)os ellenzék viszonylag „halk”, de egyértelmű repressziójától, minimum ellehetetlenítésétől, a politikailag semleges „esztéták” (polgári/nyugatos/újholdasok) fenntartásától vagy közönyétől (Balaskót a népiek a háta mögött mosolyogták ki, Erdély azt hihette, barátja Ághnak vagy Pilinszkynek, Nemes Nagy dilettánsnak tartotta, Hajast Aczél lezsidófasisztázta), a potenciális olvasók tájékozatlanságától (az akciók és szövegek valóban hozzáférhetetlenek), értetlenkedésétől (üres jel, az ún. mindennapi valóságra radikálisan nem referál, magát politikailag nem hozza helyzetbe), gúnyolódásától (válasz a polgárpukkasztásra) kísérve. A hazai neoavantgarde egyrészt tehát háttérbe szorított, totálisan kiszorított helyzetben volt, ugyanakkor kívülről különösképp visszhangzott, és a jelenből olvasva, a korabeli publikációkat nem lehet nem ez előtt a háttér előtt látni. „1975” körül megjelennek a magyar neoavantgarde irodalom abszolút csúcsteljesítményei: Tandori Dezső: Egy talált tárgy megtisztítása, Mészöly Miklós: Alakulások, Film, Erdély Miklós: Kollapszus orv. Az avantgarde lényege, hogy csak csúcs van. Az abszolút csúcs után pedig a semmi: az avantgarde, mint Zidane Materazzi után, valóban a csúcson „hagyódik abba”.

            3 „1975” körül a neoavantgarde végképp fölszámolódik: fölszámolja magát. Legnagyobbjai további életműve defíníció szerint posztmodern: Mészöly inkább több mint kevesebb sikerrel mesélni, Tandori inkább kevesebb mint több sikerrel fecsegni kezd, Erdély a fordulatra teoretikusan reflektál. És mint író, „kivonul”: kísérletet sem tesz a publikálásra. Hasonlóan Hajas Tiborhoz, aki egyenesen az életből vonult ki, és Balaskó Jenőhöz, akinek első kötete csak 1985-ben jelenik meg. Többen kiiratkoznak Magyarországból (Szentjóby Tamás, Algol László (költő mint III/III-as ügynök), a Halász Péter-Bálint István-féle színház), néhányuk a magyar nyelvből is (Najmányi László, Molnár Gergely). A fölszámolódás azonban egyben hagyománnyá válás is. A neoavantgarde hagyomány: minden magának helyet találó újabb beszédmód a - kezdetektől fogva - „addigiakat” mintegy tovább tolva, bemozdítva, a hagyományba nyomja. A posztmodern a hagyományba utalta az avantgarde-ot. A hagyomány alakulások sorozata, így alakul át folyamatosan minden újabb paradigma, sőt minden erős költő belépésével is a tradíció szerkezete.

            4 „1963 és 1983” (Illyés halála) között fönnálló beszédmódok (hivatalos/szocialista, hivatalos/ellenzéki népi, polgári/nyugatos/újholdas, neoavantgarde) közül a népieké a legerősebb pozíció. Kádárista írók „nincsenek” (vagy írók nincsenek: persze adott Moldovától Csurkáig sor, Garai, Gyurkó, Váci, valamilyen értelemben valamennyien azok (vagyunk), régi szocialisták (Dérytől Lengyel Józsefig) fél-ellenzékben, Kassák nem Wagner maszkjában folytatja és Szentkuthy sem a Praet, a polgáriak épphogy visszaszédelegnek, a neoavantgarde-ot minden más beszédmód minimum negligálja. A népiek magukat politikailag definiálják, hierarchiájuk kompatibilis az ázsiai típusú hierarchikus bolsevik struktúrával, a folyamatos egyeztetésben komoly irodalmi pozíciókat foglalnak el (lap-főszerkesztők stb.). A hivatalosság kvázi-elismeri – őket ismeri el – ellenzékének (az „urbánusokat” nem. A hatalomnak, legitimációs deficitje miatt, szüksége van „a magyar nép-nemzet” „legitim” képviselőire), komoly életművel bíró legnagyobbjaik élnek/hatnak, és noha rég „nincs már úgy”, a nyilvánosságban ez nem látszik. Igazából „soha nem volt úgy”: a „népi vonal” mint a magy irod fővonulata (Pet-Ady-JóA) politikai tézis, nem irodalom-immanens. Ám a neoavantgarde nagyjából az undergroundban múlt ki (disszidálás, marginalizálódás), a polgáriak nemigen szóltak be(le), kevésbé látszottak, életművük volumene az 50-es évek súlyos hatása miatt úgyis vékonyka, az „1975” után, a Mozgó Világ körül indulókat pedig ügyesen fiatal-író státusban tartották. A Nagy László-féle „népi-szürrealista”, metaforákat halmozó, utalgatásos versbeszédnek alapvetően politikai hatása volt. „1983” után így hatalmas(nak látszó) a fordulat: A népiek számára váratlan és feldolgozhatatlan, ezért a folyamatos értetlenkedés még a legközelebbi múlttal kapcsolatban is: csak válaszol(na, ha kérdeznék), kérdés nélkül is. Ez a beszéd magában-beszéd és kinyilatkoztatás, nem képes párbeszédbe lépni.

            5 Az „1968-1972” közti relatív liberális pillanatban néhány a neoavantgarde-hoz olvasható elsőkötet (és antológia) jelent meg Tandoritól, Csaplártól, Dobaitól, Oravecztől, Petritől, Keszthelyitől, Bálinttól stb. Másoktól ekkor sem, ennek alapján (és nem minőségi alapon) lehet „hard” és „soft” neoavantarde-ról beszélni. Ezt a szortírozást keresztbeverik a vajdaságiak (Tolnai, Ladik, Koncz, Domonkos), a Nyugat-európaiak (Határ, Papp, Nagy, Bujdosó) és az amerikaiak (Bakucz, András Sándor, Kemenes Géfin, Baránszky). Az „1972”-től bekezdő resztalinizáció befagyaszt mindent.

            6 „1975”: Meghalt Németh László, a népnemzeti próza paradigmatikus figurája. Megjelent a Film és a kollapszus.orv. És megindult a Mozgó Világ (mint szelepnek szánt, de) a posztmodern publikációs bázisa, (és) az 1960 körül születettek (+/- 5 év) fóruma. Mert míg valóban „átváltozó prózánk” kapott itt teret - és az az értelmezés, mely szerint „az író egyetlen feladata, hogy minél jobb mondatokat írjon minden erejével” (Balassa Péter: Észjárás és forma. In. Mozgó Világ, 1980), a „lírát” – a főszerk. a népi-nemzeti-balos tradícióhoz kötődő Veres Miklós volt –, a korosztályból főként ezt a diskurzust folytatók (Nagy Gáspár, Zalán Tibor, Szervác József, Tóth Erzsébet, Lezsák Sándor stb.) képviselték. Pl. Szokolay Zoltán, aki a legfiatalabb és több szempontból is a legfoglalkoztatottabb volt. A kánonalakuláshoz a legerősebb, legvonzóbb, több más, sokszor ellenérdekű javaslatot is mintegy a maga erőterébe vonzó javaslattal az „1975” után néhány erős prózaíróval párhuzamosan föllépő erős kritikus, Balassa Péter állt elő. Balassa kánont átalakító koncepciója szerint az irodalmi paradigma változik, és ezt a változást legradikálisabban Nádas és Esterházy prózája hajtja végre. Nem pusztán rajtuk demonstrál, hanem azonnal ők a főszereplők is. Hogy ezt végigvigye, az egész neoavantgarde-ot mint alapot ki kell hagynia (képviselői (látszólag) kis hatású „belvár zsidók”, csak a szubkultúrában ismertek, politikai legitimációs erejük nulla, „általános” az elutasítottságuk), a prózát kell választania (az avantgarde zömében „költészet”, és a magy. irod. szent műfaján nem ajánlatos demonstrálni, ráadásul hivatalos-politikailag is védett, és ereje teljében látszó: Illyés a költészet Némethhez hasonlatosan paradigmatikus képviselője), és a prózaírók közül is csak keveset. Spiró Ikszekje megjelenésekor úgy tűnt, hármaskép alakul a Diptychon (Elemzések Esterházy Péter és Nádas Péter műveiről, JAK-Magvető, 1988) helyett. A korosztály más prózistái, Hajnóczy, Csaplár, Tar, Marosi, Bereményi, Dobai, Munkácsy, Ungváry, Csalog, Czakó stb.) de még Lengyel Péter is, Grendel is többé-kevésbé süllyesztőbe kerültek. Ezek masszívan nem irodalom-immanens szempontok. „Csak a sokértékűség és a többszólamúság teljes – és szigorú – tudomásul vétele mellett létezhet irodalom, amely a formák parlamentje”, írja Balassa. Azonban csakis a kanonizálási folyamat közben volt szüksége erre a parlamentre, ami a „hatalom” átvételekor nyomban be is lett zárva. Ennek a parlamentnek a környékére aztán a neoav. soha, és a „Nagy Generáció” és az őket követő nem-nagylászlós költői csak „1983”-ban kerülhettek.

            7 „1983” után válik explicitté a posztmodern paradigma „vezető szerepe”. Azon belül pedig egyértelműen, szakmai ellentmondás nem tűrően az „újabb magyar próza” „vezető szerepe”. Nulla intézmény amúgy: a Mozgó Világot betiltják, A Lapot nem engedélyezik. Ekkorra szó kerül már az új magyar prózával párhuzamosságokat mutató költészetről is. Elsősorban a már korai, nagylászlós indulása óta ismert Parti Nagy, a balos/józsefattilás Csordás, az újholdas/vasistvános Rakovszky, az erdélyi, politikailag is izgalmas Szőcs, de úgy-ahogy Marno, Györe, Rácz sőt Tasnády is. Teljes(nek tűnő) paradigmaváltás. Ami nem jelenti, hogy bizonyos beszédmódok másmilyenek helyére állnak. Párhuzamosságok léteznek, ám az ugyanabban az időszakban készült, a magyar irodalmi korpuszt alkotó szövegeknek más az idejük: ezek a szövegek nem olvassák egymást. Bizonyos olvasatok bizonyos szövegeket nem csak nem olvasnak, de azok számukra láthatatlanok is. Konkrétan nem látják egymást, kézbe sem veszik egymás a lapjait. És még valamit nem jelent: a szakma, a recepció irodalom-immanens „igazságosságát”.

            8 „1986”: Megjelennek Nádas és Esterházy nagy könyvei. Fordulat nincs, nyomaték van: a kánon mozdíthatatlanná válik. Balassa gyakorlatilag abbahagyja, utoljára Márton László kanonizálására tesz sikeresnek mondható kísérletet. A következő, egyébként most már az irodalom terébe „normális” időben-módon-recepcióval belépők egyrészt a paradigmán belül helyezkednek/helyeződnek el (Hazai entré-ja tűnik kivételnek): Garaczi, Németh, Kovács A F, Kemény, Szijj, Borbély stb. (Háy, Tóth) mutatis mutandis nem lóg ki.

            Legújabbak sem. Térey sem.

            A konferencia általam olvasott, amúgy mindenképp informatív, szerintem színvonalas, szerintem szánalmas, számomra hízelgő, engem szórakoztató és bosszantó szövegei nem írták át azt a képet, hozzá se nyúltak ahhoz a képhez, amit – ahogy látni vélem – a kortárs magyar irodalom helyesnek vél kommunikálni önmagáról. Kénytelen fogalmazok így, mert persze tudom, hogy „az” irodalom nem így vagy úgy kommunikál (noha publikus, publikál). Kommunikátorok kommunikálnak. Ha viszont azok, akikről beszélnek, ezt különféle okokból (jóvá)hagyják, nem vitatják stb., az mégis kommunikálás. A kánon a 70-es évek végétől nagyjában-egészében beállt. Kiegészül, de a szerkezete nem változik, tehát vagy a túl erős helyzetben levők túl erősek, vagy a kevéssé méltányoltak gyengék (= „kevés”, túl fiatal, túl „öreg”, túlfél, túl belenyugvó, utálja a harcot, nem érdekli, nem tájékozott, nem ismeri ki magát, nem tud alternatívát, jó neki így is, sőt: tulképp egyetért!), vagy én látom rosszul.

            Én nem lát(hat)om rosszul (, mert erről a helyről így látszik). Ebből kiindulva feltételezem, hogy, tetszik nekem vagy nem (nem!), mások is jól látják. Mindenképp, a vita hiánya érdekes, a vita kiírása ennek megfelelően nagyon is helyénvaló. A téma nem egyértelmű megjelölése pedig elhibázott. Ugyanis majd’ mindenki a magáét mondta tovább, ahelyett, hogy az alkalom által sarkallva mondandója elé visszalépve kérdezett volna magától.

            Most hát én kérdezek párat:

            Ha a fönnálló építése közben túl hatalmas kritikai-irodalomtörténészi életművek épültek is, hogyan lehetséges, hogy senki nem vállalkozik saját építménye dekonstruálására, szétbontására, alapjaiban megkérdőjelezésére, újra/átírására?

            Ha komoly életműveket alkotóktól nem várható lebontásuk-átírásuk, miért nem teszik ezt meg tanítványaik: miért nem kezdik újabb s újabb generációk elölről, mestereik teljesítménye tiszteletben tartása mellett, a magyar irodalmi korpusz tiszta táblára való felírásával?

            Miként lehet olyan erős a(z a néhány nagyon erős – egyébként szinte minden másban egymással harcoló) kánon(képző iskola), hogy alapjaiban „senki” ne lássa másképp?

            Vagy ha másképp látja, nem mondja?

Vagy ha mondja, nem írja le?

            „Jó-e” úgy, ha őszinte beszéd azonnal a politikai korrektség határain kívül találja magát, ha hátsó szándékot tulajdonítva neki „nem ülnek vele egy asztalhoz”, ha a publikus és az informális között ekkora a hasadék?

            Hogy inkább, az egyszerűség kedvéért nem szeretjük egymás, inkább féltékenység dúl, ad hominem inszinuálás, ártatlan témákat is rosszindulatúba forgató pletyka, komoly teljesítmények elhallgatása, max. fogcsikorgató tudomásulvétele, minden sikert és elismerést körüllengő gyomorból jövő irigység, ez az egész mizéria mire jó?

            „Mire emlékeztet téged ez a fénykép?

            Ez a fénykép engem Jósvafőre emlékeztet.” (Erdély Miklós: miserere orv.)