Magyar irodalom az utóbbi negyedszázadban

Két-három tételmondat lehetségessége

A magyar irodalom fejlődik. Nem csoda, egyre nagyobb és mélyebb.

1900-ban egy ember nagyjából-egészében beláthatta a magyar irodalmat: azt a néhány jelentősebb írót-művet (akik-amelyek, tegyük hozzá, esetleg itt-ott villanásnyira, vagy egy-egy szűköcske szempontból világirodalmi szintűek), akár kétszer is elolvasva, max tíz év, a közepesekre újabb max tíz év, de még a gyenge, unalmas szerzőkre is juthat tíz év.

2000-ben ezt fizikailag nem lehet megcsinálni: egy ember a magyar irodalomnak csupán kis töredékét tudja elolvasni, és akkor még az irodalomról szóló vagy azt más szempontokból érintő irodalom szintén egyre nagyobb és sűrűbb tömegével nem számoltunk.

Már hallom is az ellenvetést: a mennyiség nem garancia a minőségre. Gyakran nem, de még gyakrabban igen. Minél nagyobb a mennyiségváltozás, annál biztosabban csap át minőségi változásba, ebben igaza van Hegelnek. Ez minden ismeret- vagy rendszerelméleti szinten kimutatható. 1827-ben, a (Kölcsey:) Hymnus születésének évében Angliában, Francia- vagy Németországban az irodalomnak, és a kultúrának általában, már hatalmas infrastruktúrája van, értsd: baromi sokan, sok helyen, félét írnak és olvasnak, míg Magyarországon nem; az irodalom nagyjából annyi, hogy egy pár külföldjárt vagy otthontalan lélek verseket ír és ennek örvén vált néhány keserű levelet egymással.

Ez döntő különbség. Montaigne, Moliére, Montesqieu, Descartes, Pascal, Sade, Voltaire, Rousseau, Laclos, Diderot 1827-ben már rég halottak, ami azt jelenti, legjobb műveik még a mai magyar irodalomolvasó számára is sokkal érdekesebbek, időszerűbbek, izgalmasabbak, olvasmányosabbak, mint a magyar irodalom mondjuk 1920 előtti műveinek zöme.

Könnyű a franciáknak, de vajon miért nem könnyebb ettől a magyaroknak?

De gondolkodástörténeti példát is vehetünk. Hegelnek azért lehetnek fergetegesen népszerűek az órái, mert ott van, vagy a teremben, vagy a diskurzustérben, még ismeretlen ifjúként vagy már felismerhetően Fichte, Schelling, Schlegel, Hölderlin, Hoffmann, Goethe, Heine, Schopenhauer, Kierkegaard (Napóleon etc.). Ahogy az eggyel (kettővel) korábbi nemzedék is, Herder, Kant, Lessing, Goethe, (Mozart etc.).

És, nemde, mi lenne, mi lett volna Anglia Shakespeare nélkül, aki, ne feledjük, az 1500-as évek gyermeke, egy kicsit (nagyon) költő, színész, pszichológus, hősszerelmes, rendszerkritikus stb. és nem utolsó sorban demokratikus: mindenkihez szól, mindenki szólhat hozzá. Nyelveken és korokon át. Ez a tág, sokféle, minőségi, intelligens, segítőkész figyelem máig nagyon hiányzik Magyarországon, irodalomban éppúgy, mint másutt.

És hogy alakult volna Dánia történelme, ha egyik legkeményebb (öt felvonáson keresztül nem történik semmi, és mégis népszerű, és ismét csak igen jó) „drámájának” címe mondjuk Hamlet, magyar királyfi lenne. (Tényleg, a magyarok nyertek foci-EB-t?)

És igen, van a Rejtő Jenő-jelenség (avagy Karinthy-Hofi-jelenség), vagy éppen a népdal-jelenség (avagy pop- és argóköltészet-jelenség). Melyek mindegyike irodalmilag, vagyis nyelvileg, vagyis szemléletformálóan mély hatású, az irodalmi diskurzus viszont afféle páriaként kezeli őket, ahelyett, hogy vizsgálná e hatásokat, poétikákat. Az a sokarcú jelenség, hogy bizonyos formatív hatások eleve kiesnek az önreflexió és a tudatos átdolgozás köréből.

Mint azt bevezető mondataim tanúsítják, távol áll tőlem, hogy ezt a nyilvánvaló hátrányt végzetesnek tekintsem. Azt állítottam, hogy a magyar irodalom fejlődik. Hogy ez nem csoda, hisz egyre nagyobb és mélyebb.

Ezt úgy értem, ma, ill. az elmúlt 20-25 évben a legjobb. Sokkal jobb, mint korábban bármikor. Mindenképp a közelében mozog a világirodalmi szintnek, amit – bármilyen bonyolult dolog is – igen könnyű belőni: van-e igazi nemzetközi sikere, vagyis nagy példányban fogy és „a szakma” is szereti. Beckett, Borges, Bulgakov, Barth, Kafka, Kundera, Eco stb. bizonyos művei… Lem, Vian, Ellis, a Rém rendes dramaturgjai… Magyar irodalmi műnek még nem volt igazi nemzetközi sikere, és ez nem a nemzetközi összeesküvés baja, mint Illyés Gyula és más siránkozók igyekeznek elhitetni, hanem a magyaroké. (Vö. Illyés: Állandóan azon siránkozunk, hogy a Nyugat nem ismeri pedig milyen nagyszerű irodalmunkat. [Hja, túl mély nekik… Majd egyszer megtudják…] Na, hát siránkozzon ezen a Nyugat.)

Avagy: Molnár Ferenc? Sorstalanság? Határesetek, elfogadjuk. Ezzel bizonyítást is nyert a világirodalmi szint közelsége. De erősebb bizonyíték a mai él- és középmezőny általánosan megbízható színvonala. Száz művet könnyedén meg lehet nevezni, száz különböző szerzőtől, az elmúlt 25 évből, rengeteg műfajból, amelyet sok és sokféle olvasó intenzív érdeklődéssel olvasott, olvashatna, fog olvasni (akár újra is), és még a magasirodalmi jóváhagyó pecsét is rajta van. Simán megállják a helyüket Petőfi vagy Mikszáth, Pilinszky vagy Ottlik legjobb művei közt is.

Nem mondok példát, az a baj. Nem sorolom fel mind a százat, az a baj. Felsorolom, az a baj. Viszont: Hajnóczy, Hajas, József (őneki úgy látszik, még mindig mind a két nevét ki kell mondani) Attila. Nagyon jók. Azért mondom, mert szerintem sokkal jobbak, mint a (szakmai) közmegítélésük. Pedig meg is haltak, és akkor jobban szokott menni az olvasás meg a számvetés.

Amint azt ugye a klasszikusok is megírták (Szophoklész, idézi Shoshana Felman):

(Oidiposz király:)

TEIRESZÁSZ:          Te vagy országod fertőzése.

OIDIPOSZ:               Micsoda arcátlan becsmérlés ez?! Azt hiszed, ezt megúszod?

TEIRESZÁSZ:          Én már megúsztam; az igazságot kedvelem és az az én erőm.

OIDIPOSZ:               Na és ki tanított az igazságra? A mesterséged aligha!

TEIRESZÁSZ:          Te tanítottál, mert beszédre bírtál akaratom ellenére.

OIDIPOSZ:               Milyen beszédre? Mondd még egyszer, hátha most jobban felfogom.

TEIRESZÁSZ:          Nem értetted az előbb, vagy megint csak beszéltetni akarsz?

OIDIPOSZ:               Egy mukkot se értettem belőle. Mondd még egyszer.

TEIRESZÁSZ:           Azt mondom, te vagy a gyilkosa a királynak, akinek a gyilkosát keresed.

(Oidiposz Kolónoszban:)

OIDIPOSZ:               Jöttem, hogy adjak nektek valamit; ez az ajándék

                                   legyőzött önmagam; nem üdv a szemnek;

                                   bennem mégis gyönyörűbb a szépnél.

THÉSZEUSZ:                       És miféle gyönyörűséget hoztál nekünk szerinted?

OIDIPOSZ:               Időben megtudjátok, de nem azonnal.

THÉSZEUSZ:                       És meddig kell várnunk megvilágosodásunkra?

OIDIPOSZ:               Míg meg nem haltam és el nem temettetek.

Szegény Oidiposz, tényleg kicsit hihetetlen a története, és végigzengeti a melodramatikus hangot, mintha csak egy elrajzolt Arisztophanész-figura lenne.

Igen, úgy tűnik, az élőket sújtja leginkább az élők igazságtalansága. Magyarországon inkább, mint nagyobb kultúrákban. Egy kicsit erősebb, gyorsabb, szemérmetlenebb, legitimebb az irigység, a féltékenység, az örömellenesség, a gőg. Fogalmam sincs miért, nem ismerem a magyar történelmet.

De már régóta a még kézenfekvőbb ellenvetésről van szó. Van-e egyáltalán fejlődés? Régi téma, sok és komoly érv elhangzott már amellett, hogy nincs, legalábbis a művészetben, irodalomban, a humaniórákban. Az egyes korszakok, kultúrkörök, stílusok, diskurzív paradigmák, világképek, életformák nagyon különbözőek, eleve van egy erős  és szükségképpeni értelmezési deficit, aztán az is biztos, hogy egy csomó fontos és érdekes dolog elvész, vagy eltűnik a szemünk elől, mindenki elfelejti stb. Másfelől a más, ugye, más, vele szemben a kritika, az általa fel nem vetett szempont felvetése illetlenség, naivitás, erőszaktétel, anakronizmus. Igen, ismerjük ezeket az eseteket, ezt a mentalitást.

Ám éppen a klasszikus (szerző, mű, húzás) teszi lehetővé a fejlődést. A klasszikus azt jelenti, új és új másságokkal tud mély kapcsolatot teremteni, ezért megengedi, szinte parancsolja, hogy meghaladják. Őt érdemes meghaladni, csak tessék, parancsoljanak a hölgyek és urak.

A feladat igényes teljesítésének roppant időigénye és időm szervezésének helytelenségei következtében a konferencia szövegeire később reagálok.

Az iménti mondat is pontosan jelzi ennek az új helyzetnek a legnagyobb nehézségét: egyre kevesebb ideje van és lesz az embereknek annyit olvasni, amennyi egy akár csak részterület áttekintéséhez elegendő lenne, nem utolsó sorban azért, mert egyre több részterület igényli a közvetítő-összefoglaló munkát.

A leglátványosabb és -mélyebb változás, hogy egyre többen és többet írnak, és fognak írni, következésképp a szövegek olvasására fordított idő egyre csökken. Az egyre áttekinthetetlenebb mennyiség feldolgozása új eljárásokat, új műfajokat és persze új megértésmódokat hoz létre.

Farkas Zsolt