Elek Tibor opponensi hozzászólása

Tisztelt Hallgatóság, kedves kollégák! Erről kellene nekem itt most beszélni [felmutatja a tanulmányok nyomtatott papírhalmát], s talán nem is kellene folytatnom. Mégis, mielőtt bármit mondanék, úgy érzem, hogy szükséges az opponensi hozzászóló helyzetének a problematizálása, hogy ezzel a szép kifejezéssel éljek én is, ahogy manapság olyan divatos. Az előadók közül többen beszéltek itt arról, hogy miért volt képtelen a helyzetük, hát, az opponensi előadó, vagy az opponensi hozzászóló, én annak vallom magam, vagy azzal a szereppel próbálok most valamilyen viszonyt kialakítani, tehát annak a helyzete legalább annyira nehéz, vagy még nehezebb. A saját helyzetemet a nagyon nehéz és a kicsit könnyű dichotómiája közé tudnám elhelyezni. Ugyanis ezt a szerepet én nem is vállaltam. Amit most csinálok, azt én nem vállaltam el. Talán ki fog derülni, hogy miért teszem mégis, amit teszek.

Miért nem vállaltam el?

És akkor, amit most mondok, talán ez lesz a legérdekesebb az egészből, amit mondani fogok, mert ennek legalább lesz valami információértéke a jelenlévők számára, ugyanis itt egész nap nem hangzott el, hogy mi ez a konferencia, hogyan jött létre és mi a célja, vagy egyebek. Merthogy Csaplár Vilmos nem volt itt, aki fölkért bennünket, és nem tudom, hogy ki találta ki a konferenciát, de ő engem, amikor áprilisban, vagy nem is tudom mikor, megkeresett egy levéllel, akkor azt írta, hogy fölkért a Szépírók Társasága, vagy ő, fölkért tíz irodalomtörténész-kritikust, hogy olvasson el tíz művet az elmúlt negyedszázad irodalmából, és ez alapján alakítson ki új nézőpontokat, és új szempontok révén szóljon a korszak irodalmának új jelenségeiről. És aztán valami ok folytán, itt Márkus Béla is utalt rá, még ötöt fölkértek, és ebbe az ötbe kerültem én is bele, meg Márkus Béla meg Alexa Károly, meg Farkas Zsolt, meg Kukorelly Endre, akiknek úgynevezett opponensi előadást kell tartani, a tíz előadónak a szövege alapján. Amikor én ezt a felkérő levelet elolvastam, s elgondolkodtam rajta, majd azonnal visszaírtam, hogy Vilmos, ne haragudj, de én ilyet nem vállalok, képtelenségnek érzem ezt a feladatot, ez megvalósíthatatlan.

Ugye, a legszélsőségesebb esetben, ami nyilván nem fordul elő, hogy tízszer tíz, azaz száz műről van szó, de hogyha csak ötvenről, ha megfelezzük, vagy akármennyiről, akkor is igazságtalan, és méltánytalan velünk, ötünkkel szemben, hogy mi ennyit olvassunk el, és ez alapján beszéljünk és opponáljunk, miközben a többieknek csak tizet kell, és az alapján kell egy saját koncepciót kitalálni. Tehát ez nem járható. Másrészt méltánytalan az előadókkal szemben is. Hogy jövök én ahhoz, hogy nagy tudású kollégákat – és most itt véletlenül se az iróniát értsék ebből, amit sokszor szoktak beleérteni ebbe a szintagmába, őszintén a tisztelet mondatja velem – nagy tudású kollégákat, akik felkészülten, végiggondolt koncepciók, műelemzések alapján letesznek elénk 50-60 000 karakteres dolgozatokat, csak úgy elkezdjek bírálgatni, ráadásul tizet, hát annak mi értelme van, és egyáltalán. Tehát velük szemben is méltatlan ez a helyzet. Ki vagyok én, meg hol van nekem akkora tudásom, hogy tízféle témában, meg tízszer tíz könyv, stb. Tehát nagyon nehéz ez, megvalósíthatatlan.

Másrészt kicsit könnyű. Könnyű, mert bírálni, kritizálni, kötözködni, ellentmondásokat találni, nagyon könnyű, és én erre se akartam vállalkozni. És akkor, ez után Csaplár Vilmos azt írta, hogy oké, igazad van, rendben, tekintsünk el ettől, és ti öten is kialakíthatjátok a magatok koncepcióját saját terv alapján akár, vagy vegyétek figyelembe az elküldött dolgozatokat s írjátok meg azok alapján. Jó, hát ez, mondom, ez korrekt, ez vállalható. Ez után a nyár közepén kaptam egy levelet, hogy ne haragudjak, de összeomlott a koncepció, nem készültek el a dolgozatok, elfogyott a pénz, sajnálom, hogy nem készülhet el az előadásod, kérlek, járulj hozzá a szerződésbontáshoz. Hát, fájó szívvel, szomorúan, de hozzájárultam a szerződésbontáshoz. Annyi volt még, hogy de azért vegyél részt a konferencián. Jó, mondom, persze, részt veszek. Ezek után két héttel ezelőtt körülbelül kaptam egy meghívótervezetet, amiben az szerepelt, amit én éppen nem akartam eredetileg elvállalni, a fentiek miatt, hogy itt opponensi előadást tartsak, gyakorlatilag az eredeti körülményekkel, feltételekkel, csak nem tíz, csak kilenc, vagy hét vagy nyolc, tehát a közben mégis megszületett előadások alapján. És akkor most itt állok…

De tényleg nem látom értelmét annak, hogy sorra vegyem az előadásokat, amit itt senki nem tett meg, és hülyeségeket beszéljek, mint hogyha valamit is akarnék mondani, vagy állítani.

Például itt van Odorics Ferenc. Kitűnő a témaválasztása, már eleve a témaválasztás magával ragadott: a metafizikai hagyomány megjelenése a magyar irodalomban. Ezt elmondtam Ferinek az ebédnél is, hogy nagyon meglepett, és nagyon örültem neki, nem is vártam ezt, nem is számítottam rá, hogy hamvasi alapvetésekkel nyúl ehhez a témához, a Scientia Sacrát meg a Poeta sacert veszi alapul, és ezt az alapvetést a kortárs irodalomra próbálja alkalmazni, ez egy fantasztikusan nagy jelentőségű dolog szerintem. Főként azért, mert ő teszi ezt, Odorics Ferenc, és olyan irányokba indul el, ami szerintem nagyon pozitív és nagyon jó, és a lényegről kezd el beszélni. És azért is nagyon fontos ez, mert azt mondja – Hamvas nyomán –, hogy a költő, a költészet szerepe, feladata: kapcsolat a transzcendenssel, a hagyomány továbbörökítése. Minden műalkotás beavatási kísérlet, az olvasó megrendül, megtisztul, megfordul. Már-már katarzis... Négy regényt elemez ebből a szempontból, ezzel, természetesen, nincs mit kezdeni nekem, most itt ebben a helyzetben, ezekkel az elemzésekkel. Remek elemzések. Arra az egyre hívnám fel a figyelmet, amit mondtam is neki az ebédnél, hogy ez azért is nagyszerű dolog, mert vannak mások is, akik ezt a szemléletet követik, ennek a hívei, irodalmi művekben is, teoretikus gondolkodók is. Például megemlítem Szepesi Attilát, akinek a neve itt nem hangzott el a mai nap során, kortárs kitűnő költő, nem tudom, hogy az ő nevét miért nem lehet szóba hozni, az ő munkásságát, életművét, aki az archaikus, tradicionális, metafizikus szemléletmód mai egyik legszínvonalasabb képviselője, René Guénon, Julius Evola, Hamvas Béla magyarországi tanítványa, költészetben, esszében ezt képviseli. Ő mondja – hogyha ő mondja, akkor ez sokak számára valószínűleg kevesebbet ér, mint hogyha Odorics Feri mondja –, hogy a költő, Orfeusz kancsal öccse, látnokok maradéka, csavargók öccse, mágusok utóda, titkok tudója, ezek az állítások különböző verseiben szerepelnek, és még sok más hasonló. De hát horribile dictu még Nagy Lászlóra is hivatkozhatnék, versemben hatalom van, ugye, ez nem feltétlenül politikai hatalmat jelentett akkor sem. És hogy áll ez az egész problematika – amit Feri fölvázolt, vagy ez a közelítésmód és ez a nézőpont – ahhoz, ami itt az elmúlt évtizedekben zajlott, és amiről kevés szó esett itt, az irodalom, és azon belül főként a líra kultusztalanításának vagy deszakralizálásának a kérdéséhez – ez egy talán továbbvihető gondolatmenet lehetne.

Tehát, ennek nem volt értelme, amit most elmondtam, mint ahogy a Németh Zoli előadásához kapcsolódó reflexióimnak sincsen semmi értelme, mert egy kitűnő előadást hallottunk, egy alapvetést, illetve a posztmodern magyar irodalomra vonatkoztatható  teóriájának egy szenzációs összefoglalását, elméletben, gyakorlatban, konkrét példákkal. Sőt, továbbmenve, az ő igazi témája, az obszcenitás. Erotika és obszcenitás, és ennek a különböző válfajait megmutatta, példákkal, az egész XX. századra visszamenőleg. Ez szerintem monográfiát igényel, s tulajdonképpen egy monográfiának a vázlata is volt, vagy én annak a körvonalaiként tudom fölfogni. Az más kérdés – függetlenül attól, hogy ez egy reális, létező jelensége a kortárs magyar irodalomnak az elmúlt évtizedekben –, hogy kit, mennyire érdekel ez. Mondjuk, én speciel a szopás, nyalás, baszás irodalmi megjelenítésétől ritkán jövök különösebben izgalomba. De ennek ellenére én ezt egy nagyon fontos előadásnak tartom, és a mai nap egyik legnagyobb eseményének. És Németh Zoltán kihagyta, nyilván a szerénysége tiltotta, a saját könyveit, amit nagyon szépen be lehet ebbe az irodalmi vonulatba helyezni: A perverzió méltósága és A haláljáték leküzdhetetlen vágya, a legutóbbi kötete is tulajdonképpen ide sorolható, az őáltala fölállított kategória (már nem emlékszem pontosan melyik) pontjaiba, talán az utolsó kettőbe.

Nyilván semmi értelme nincs Bodor Béla a „rettenetes” monográfiájáról itt bármit mondani, értelmeset képtelenség is szinte. Lehetne kötözködni ezzel a tíz oldalas bevezetőjével, hogy a techné és az etika dichotómiájában próbálja elhelyezni a költészetet, és hogy a techné eredményessége az maga az erkölcsi jó is, hát nyilván ezzel most itt én nem fogok vitába szállni. Ellenben dolgozatának az elején megfogalmazza, hogy kezdetben, mikor ezen gondolkodott, nem tudta, hogy a költészet szerepét, jelentőségét hogyan ragadja meg, ehhez hívta ezt a gondolatmenetet segítségül; de azt tudta, hogy mi lesz az a kérdés, amit a korszakra nézve legfontosabbnak tart. Én valószínűleg elvesztettem a fonalat ebben az óriási dolgozatban, mert nem találtam meg ezt a kérdést, azt hogy Bodor Béla mit is gondol a korszakra nézve legfontosabbnak, és hogy miért így írta meg a dolgozatát. Nagyon sok fontos, figyelemre méltó felvetése volt, ilyennek tartom például a határproblémákat, hogy a határon túli írók munkái megírásuk idején nem juthattak el az olvasóhoz. Ugyanez a gondolat tért vissza Szilágyi Zsófia dolgozatában, és akkor hozzá kellene tenni, amire itt szintén utaltak már előttem, azt hiszem, hogy csak akkor? És ma? Ma mi van? Ma eljuthatnak? És ma hozzájárulhatnak az összképhez? Azt mondja Béla, hogy annak idején, mivel nem juthattak el, ezért regionális kánonok keletkeztek, a sokféleség helyett a széttördeltséget erősítették, és hogy ez van azóta is nyilván, de hogy nem a megbomlott egység helyreállítására van szükség, hanem arra, hogy a beszélők tisztában legyenek a saját beszédpozícióikkal. Nagyon helyes, én is így gondolom, de egyúttal arra is szükség lenne, hogy ezt a széttagoltságot is – nemcsak földrajzi határokat, hanem irodalmi határokat is említ, erre is utal – tudomásul vegyük. Ennek a folyamatos szemmel tartására és követésére is szükség lenne. Tehát arra, hogy annak ellenére, hogy tudjuk: így van, azért foglalkozzunk vele, azért ne felejtsük el, azért ne hagyjuk ki az irodalmi gondolkodásmódunkból, az értékvilágunkból; az értékpluralizmusa szellemében a magyar irodalomban helyük van másoknak is, nemcsak a Bodor által kiemelteknek, ahogy itt többen utaltak rá.

Nagyon igaza van abban, hogy nem egészen igazságos három költőhöz és öt műhöz kötni a költészetben lezajlott beszédfordulatot, és említi a párizsi Magyar Műhelyt, az Új Symposion, Erdélyt, most utalt rá Márkus Béla, hogy bizony, bizony Erdély, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, de még akár mondhatjuk a Felvidéket is, Cselényi László, Tőzsér Árpád, mások, így van. Azt mondja, hogy nagy probléma mindezek kapcsán, hogy kevés alkotó kevés versére koncentrálnak, annak is csak bizonyos sajátosságaira. Ez teljesen így van, de az ő dolgozatában sajnos én azt tapasztalom, hogy mintha ő is időnként bizonyos alkotóknak csak egyes sajátosságaira koncentrálna. Így például az ún. népi, nemzeti fenomén képviseleti megjelenítését említi és írja le néhány alkotónál, miközben lehet, hogy vannak olyan verseik bizonyos alkotóknak, amikre ez illik, de nem biztos, hogy csak ilyen verseik vannak. Példaként meg lehet említeni akár a már elhangzott Csoóri Sándor nevét, Nagy Gáspár nevét, Buda Ferenc nevét, Kalász Márton nevét, sorolhatnék még nagyon sok költőt, akit lehet a közösségi olvasat szerint is olvasni, de lehet, hogy másként is lehet olvasni. És teljes mértékig egyetértek azzal, amit a végén mond, hogy nem uralmi és szolgálati gesztusokkal, hanem az értékek iránti érdeklődéssel és a megértés akarásával kell olvasni. Hát persze. Erre teszünk kísérletet általában mindannyian. Vagy nem?

Kálmán C. György a jelenkori kánonizálás problematikus voltára irányítja a figyelmet, erre még később is vissza akarok térni, mert sokaknál szóba került, Szilágyi Zsófi is ezzel foglalkozik és maga is kánonizál tulajdonképpen, de mások is, Márton László is beszélt erről. De mit csinál Kálmán C.? Azt mondja, hogy meg akarja mutatni, hogy van néhány nagy név a közelmúltban, kánonizált mű, amik nem elég jók, és velük akar szembeállítani valóban nagy műveket, életműveket. Ez a második része elmaradt a dolgozatának, vagy én elaludtam közben, és nem vettem észre, merthogy fölsorolt öt-hat alkotót és művet, Spiró, Hazai Attila, Závada, Hajnóczy, Krasznahorkai, Orbán, akikről ő különböző okok miatt – szerintem esetlegesen, és nem elég megalapozottan – azt állítja, hogy az utókor számára nem fogják azt jelenteni, amit a saját korukban jelentettek. De Spirónál például miért a Kerengővel foglalkozik, miért nem Az ikszekkel, vagy a legutóbbi Fogsággal. Závadánál azt látja problémaként, hogy túl olvasható, nagyon olvasható, nem használódik-e el azért, mert nagyon olvasható, és akkor húsz év múlva már nem fogják olvasni, mert most nagyon olvasható. Vagy Orbán Ottó itt többeknél szóba került, egy külön előadás tárgya lehetne Orbán Ottó jelentőségének és szerepének a megítélése az elmúlt évtizedek irodalmában, de olyan könnyen azért nem lehet elintézni, szerintem, ahogy Kálmán C. elintézi. Tehát itt egyrészt van egy ilyen ellentmondás. De mi az, amit ezzel szemben akart állítani? Merthogy nem tett semmit vele szemben. Van egy másik ilyen ellentmondás is: az elmúlt húsz év jellemzője nem a konzervativizmus és az újdonság küzdelme…, hanem micsoda? Nem mondja, hogy mi az, ami szerinte az elmúlt húsz év jellemzője. Azt mondja, hogy az egyik oldalon vannak nagyon fontos életművek a középpontban, a másik oldalon pedig, amelyeket a kánonizálás túlértékelt. Erről beszél a dolgozatában, és a nagyon fontos életművekről nem.

Teljesen felesleges nekem Selyem Zsuzsa kitűnő előadását és még kitűnőbb dolgozatát minősíteni, meg értékelni. Hiába mondom el azt, hogy remek esszék, tanulmányok, 14 író fontos műveiről, szétszabdalva – mert ugye tíz íróval játszott itt el, de a hetedik pontnál cserélget, Láng Zsolt esetében új figurák jönnek, új szereplők és művek, Bartis Attila, Parti Nagy Lajos, Garaczi László, Závada Pál. A leírások, az állítások találóak, fontosak, szellemesek, szépek. Vitatkozni az egyes elemzésekkel botorság lenne, viszont van tíz vitatható szempont, ami alapján történik mindez, mert prózai művek esetében nyilvánvaló, hogy a szerkezet az egy fontos szempont, emlékezet, felejtés, képzelet, ezek már kérdésesebbek; nagyon fontos a narráció szempontjából, hogy ki mondja?, hogyan mondja? de az, hogy vers prózában, ez minden művel kapcsolatban felvethető, az pedig, hogy milyenek a nők? meg milyenek a férfiak?, hát, érdekes kérdés ez, hogy a művekben hogyan jelennek meg a nők meg a férfiak… Tehát nagyon jó a szöveg, olvasóként is élvezhető, játékként egy szépírói teljesítmény is tulajdonképpen, de problematikus. Részben amiatt is, mert a kommentárok nem mindig abba a kategóriába esnek, van, amikor önkényesen – ahogy az egész vállaltan önkényes –  ki is lép ebből, azt mondja, hogy passz, nem válaszolok erre a szempontra, mert nem tudok mit mondani, de kérdés, hogy ezek a szempontok a legfontosabbak-e, és mire jók? Ez a legfontosabb kérdés, hogy mi állítható ezek alapján? Hogy mit tudsz mondani ezek alapján a korszak prózairodalmáról, és hogy mondtál-e valamit? Merthogy nincs összegezés, ez nyilván az olvasóra van bízva, vagy feltételezem, hogy az olvasóra van bízva, de ember legyen a talpán az az olvasó, aki ennek a remek dolgozatnak az alapján valamit tud mondani a korszak prózairodalmáról. Kicsit funkciótan, azt nem mondom, hogy öncélú, mert hát hülyeség, hogy öncélú, dehát, majdnem.

És akkor, ugye milyen szerzőkről volt szó? Valaki mondta, talán Margócsy tanár úr, hogy egy irodalomtörténésznek joga, feladata, kötelessége választani, kiemelni szerzőket, műveket, de joga, feladata, kötelessége megítélni, megmagyarázni is a választási szempontjait. Ezek itt elmaradnak, hogy miért éppen ezek a szerző, művek, és hogyan, és mi célból? És miért nem mondjuk a sokat – sokat? –, két hozzám hasonló hozzászóló által említett (miközben az előadók egyike által sem említett) Szilágyi István. Én most harmadszor mondom, hogy Szilágyi István, Bodor Béla Takács Zsuzsát mondta háromszor, most én is elmondom harmadikként, hogy Szilágyi István. Nem mondom azt, amit Alexa Károly, hogy a korszak legnagyobb prózaírója, de bizony az egyik legnagyobb prózaírója, és Kő hull apadó kútba, és Hollóidő, esetleg Agancsbozót, azt én se szeretem különösebben, de hát azért ne feledkezzünk már el Szilágyi Istvánról. De ne feledkezzünk el Grendel Lajosról sem, ha határon túl járunk, vagy Gion Nándorról, akinek a neve szintén nagyon nagyon nem hangzott el. De hát Temesi Ferenc, ő is író, volt?, ma is író, ír, jelentős, nagyon jelentős munkái vannak, de legalább a Por. De hát másokat is lehetett volna említeni akár ebben a ciklusban, Spiró György, Zalán Tibor mint prózaíró, senki nem említette meg, nagyon jelentős regényciklusa van folyamatban, két kötete jelent meg, az a címe, hogy Papírváros, nem tudom, hogy hallottak-e róla, ismerik-e. Még akár a pornográfia, szexualitás kérdéskörében is, bár ő azt mondja, hogy pornográf irodalom nincsen, nagyon helyesen, csak irodalom.

És itt van a Szilasi-előadás. Én senki vagyok ahhoz, hogy Szilasi László tanár úr koncepciójával kötözködjek, teljesen értelmetlen, felesleges lenne. S főként, hogy nagyon örülök egyáltalán a fölvetésének, hogy referencia, illúzió. Ugyanakkor, egyrészt azt mondja, hogy a realizmus témája előtérbe került, hogy téma lett, Nádas nagyregénye kapcsán, dehát nem, ugye, nyilván már előtte is, régen, meg kinek lett téma, valakiknek, sokaknak, sokunknak régóta téma. Németh Zoltán már hat évvel ezelőtt egy előadásában „Korrekciók a 90-es évek magyar prózájában, fordulat a referencialitás felé” című dolgozatában foglalkozik ezzel a témával, megjelent a Bárka 2001/5. számában. Egy „A magyar próza ez ezredfordulón” című konferencián hangzott el ez a dolgozata. Igaz, Szilasi a realizmus fogalmának is ad egy újfajta értelmezését, és ebből kiindulva tulajdonképpen – ha én jól értettem – azt keresi, hogy melyek azok a retorikai elemek, amelyek a mintha illúzióját fölkeltik. Csak számomra nagyon bonyolult ez az egész gondolatmenet, miközben végül is oda lyukad ki, hogy a semmiből nyelvi eszközök segítségével valóságot teremt az irodalom, illetve ez még a kiindulásnál, az elején van. De hát, itt kérdésem is van, hogy a semmiből?, mert a semmiből mit lehet teremteni?, semmit nem lehet, és ha már nyelvi eszközökkel, akkor nem a semmiből, hogy a nyelvi megelőzöttségről, meg egyebekről ne is beszéljünk. És hogy nem véletlen, ha a valóság illúzióját keltik ezek a művek, mert hogy nem a semmiből születnek, keletkeznek. És akkor nagyon nagyszerű felismerésekre jut el a végén, amivel csak egyet tudok érteni, azt mondja, hogy immár sehogyan sem tudom úgy látni, hogy a szövegszerű kevésbé lesz világszerű, mint a világszerű. Remek felismerés. A másik, az is nehezen állítható, hogy a világszerű kevésbé lenne szövegszerű, mint a szövegszerű. Még remekebb. Egyetértek. Csak – minden nagyképűség nélkül –, én ezt korábban is így gondoltam, ezelőtt évekkel, vagy nem tudom én mikor, tehát, ez nem is volt kérdés. Tudom, persze, hogy sokaknál kérdés volt, de hát… És aztán, hogy azért foglalkozik ő most ezzel az egésszel, merthogy baj az, hogy ha valami tényeket látunk, akkor mindjárt realizmust kiáltunk. Hát, miért olyan nagy baj az, ha realizmust kiáltunk? Nyilván ez a realizmus nem a XIX. századi realizmus, hanem a realizmus egy korszerű, módosított, átalakult változata, akár egy mintha-változata, amiről ő beszél pontosan.

Szilágyi Zsófiáról se kellene nekem beszélni, hiszen a személyesség egyértelműen megfigyelhető a magyar irodalom utolsó évtizedeiben – de mihez képest is? Ő is utalt rá, hogy talán mindig is volt, meg egyáltalán, hát ez az irodalomnak a lényegéhez hozzátartozik, de hogy ő az önéletrajz, önéletírás, vallomásregény, dialógusos vallomással foglalkozik, amikkel nagyon egyetértek. Nagyon fontos, hogy felhívta a figyelmet ő is a térbeli megszakítottságra, és hogy ennek következtében olyan alkotók kerülnek ki folyamatosan a diskurzusból, akik pedig teljes joggal részt vehetnének. Itt most Balázs Attila Cuniculusát emeli ki, és másokat, más szerzőket is, például vajdasági szerzőket, Bozsik Pétert, Lovas Ildikót, Tolnai Ottót. És én nagyon jól tudom Zsófiról, hogy ő régebben is ismerte a határon túli magyar irodalmat, odafigyelt, Szilágy Istvánról éppúgy írt, mint Gion Nándorról, de azért nem véletlen, szerintem, hogy nála – ahogy az Ex Symposion körével kapcsolatba került – ez a téma, ez a kérdéskör, ezek a szerzők előkerülnek. Ezt ne vedd sértésnek, mert nem annak szánom, csak fölhívom a figyelmet arra, hogy min múlik sokszor az, hogy ki kerül előtérbe, és kit állítunk előtérbe. Ez sajnos ilyen véletlen és esetleges dolgokon is múlik, hogy az Ex Symposion szerkesztője, nyilván, a munkatársaira is jobban odafigyel, és foglalkozik velük, vagy esetleg megpróbálja beemelni a kánonba. Merthogy azt mondja Zsófi, és nagyon sokan, hogy ez nem lehet egyedi döntés eredménye, de javaslatokat mégis tehetünk. És azt is mondja, nagyon helyesen, hogy nem saját biznisz a kánonalakítás. Ezzel egy nagyon fontos alaptételt rögzít, itt is látszólag kánoncsinálás folyik egész nap, meg ezekben a dolgozatokban, de szerintem nem annyira, merthogy én Márton Lászlóval értek egyet, aki azt mondja, hogy a kortárs irodalom ténylegesen nem, csak hipotetikusan létezik. Az irodalom történeti képződmény, és csak a maga történetiségében írható le. Ha ezt továbbvisszük a kánoncsinálás szempontjából, akkor oda jutunk, amit, azt hiszem, valamikor Alexa Károly fogalmazott meg, hogy a kortárs irodalommal kánonizálási szempontból nem is lenne szabad foglalkozni, az csak a múltra vonatkozik. A kánont az irodalmi hatásmechanizmus, folyamatok történetisége teremti meg, nem mi teremtjük a kánont. Mi, amikor úgy csinálunk, hogy megpróbálunk kánont teremteni, vagy beemelni szerzőket, műveket a kánonba, akkor nem kánonikus pozíciókat teremtünk, hanem kiadói, üzleti, irodalompolitikai (még ma is), média-helyzeteknek ágyazunk meg, és ehhez kapcsolódó pénzeknek. Ezeket sajnos ki kell mondani. Nem mi csináljuk a kánont. Majd az irodalom történetisége során a hatásmechanizmusok eredményeként fog kiderülni, hogy ebből a korból kik maradnak meg az elkövetkezendő korok számára, merthogy az csak a jövőben fog igazán látszani. Azt mondja Zsófi, hogy „a személyiség felől is olvasható művek nemcsak a kánont rendezik át (…)”. Én nem gondolom, hogy azért, mert ő most a személyiség felől is olvasott műveket, ezzel a kánon átrendeződik. Nem, ettől nem fog átrendeződni.

Márton Lászlóra utaltam az előbb, de hát hol jövök én ahhoz, hogy korunk egyik legjelentősebb magyar prózaírójának a személyes vallomását minősítsem, értékeljem, azzal kötözködjek, amikor ő személyes írói problémákról beszél. Köszönjük meg neki, hogy bepillantást engedett az irodalmi műhelyébe, de most mit lehet ezzel kezdeni? Csak amit az elején mondtam, arra utalok vissza.

Margócsy tanár úr előadása maradt a végére. Egyetlenegy kérdést emelt a középpontba – ha jól értettem –, de az nagyon fontos volt, és nagyon egyetértek vele, hogy annál a paradigmaváltásnál, amit különbözőképpen írhatunk le, tulajdonképpen, ahogy ő mondja, az igaz történet és az igazságigény hullott ki, vagy ennek a követelménye. És aztán azt mondja – ezt még fölírtam a végén, hogyha jól írtam –, és ezzel megint csak egyet lehet érteni, hogy párhuzamos történetek futhassanak egymás mellett, anélkül, hogy egymást kiirtanák. Ez az én mondandómnak is a lényege, hogy hadd fussanak már ezek a párhuzamos történetek, ne felejtsük már el, ne hagyjuk már ki a szerzőket, az irányzatokat, a határon túlt. Miért?

Hiánylista. Alexa Károly mondta, hogy szűkíteni kellene a névsort, Kukorelly Bandi tágította inkább, én is néhány nevet fölírtam, akikről kellene, kellett volna beszélni: Gion Nándort említettem, Grendel Lajos, Bogdán László, Szilágyi István, Temesi Ferenc, Mózes Attila, azért, mert tíz éve nem nagyon írt semmit, korábban elképesztően izgalmas regényeket írt, Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket című regényét tudnám például mindenkinek figyelmébe ajánlani. Podmaniczky Szilárd hol van? Kalász Mártont, Zalán Tibort említettem, Brasnyó István, Czakó Gábor, Bereményi Géza, Lengyel Péter, Spiró György, Pályi András, (szexualitás!), Székely János, csak azért jutott eszembe, mert Márkus Béla említette, pedig hát nem nagyon ismerem. Nagyon érdekes, hogy az előadásokban háttérbe szorultak a nagy írói életművek, a nagy prózaírói életművek. Esterházy Péter többeknél szerepelt, de igazából mint egyike ennek a korszaknak, de hát az ő életművének ez a kibontakozása, és ő a csúcsa a magyar próza ezen a korszakának, hát azért ennek valahogy ki kellene derülnie. De eltűnt Závada Pál is. A korszak talán legnagyobb prózasikere volt az elmúlt években az első regénye, hát szóba se került, csak Kálmán C.-nél, mint olyan, akit el fogunk felejteni 20 év múlva. Vagy Spiró György, már említettem, ugye, Ikszektől a Fogságig, legalább ez a két regény. De hát másokat is lehetne, Vámos Miklós, az ő Apák könyve, vagy más példákat is mondhatnék, Szabó Magda regényei, Jókai Anna: Ne féljetek, stb.

Kérdések. Hogy mit végeztünk? Én semmit, hozzá se szóltam, felejtsék el, amiket mondtam, mert nem volt értelme, csak felesleges tüskéket hagytam egy-egy kedves kollégában. Az kiderült, amit egyébként is tudtunk, hogy a próza az elmúlt évtizedek legtermékenyebb, leggazdagabb, legtöbb eredményt felmutató területe a magyar irodalomnak. Ez nem újdonság. Viszont az igazából nem derült ki, még Bodor Béla dolgozatából sem, hogy mi történt a lírával. És hol vannak a nagy lírai életművek, értékek. És akkor ott is egy hiánylistát hadd említsek meg, mert ő 12 alkotóval foglalkozik kiemelten, kis miniportrékkal. Nagyon fontos, hogy újra megpróbálja beemelni a kánonba Határ Győzőt, Papp Tibort, helyes, Takács Zsuzsát. És a többieket is elmondom, azoknak, akik nem voltak még itt akkor, nem hallották, hogy azért tudják: Határ Győző, Papp Tibor, Tandori, Takács Zsuzsa, Oravecz, Petri, Baka, Marno, Kukorelly, Parti Nagy, Tóth Kriszta, Térey János. Na de, hogyha ők, akkor Juhász Ferenc? Ő él még egyáltalán, vagy? Na, csak azért kérdezem, merthogy senki nem tud, legalábbis nem beszél róla. Tőzsér Árpád? (Béla jól ismeri az ő életművét is.) Kányádi Sándor, a legolvasottabb, legnépszerűbb költő, vagy költők egyike. Szokták mondani, hogy Faludy György a másik, aki most halt meg, ugye, de nem került szóba a neve. Marsall László. Él? Ismeri valaki Marsall Lászlót? Szepesi Attilát említettem, ő nekem az egyik fontos alkotóm. Gergely Ágnes is csak úgy szőrmentén került szóba, mint ahogy az úgynevezett népiek: Csoóri Sándor, Nagy Gáspár, Buda Ferenc. Kovács András Ferenc, komoly költő, nem? Lászlóffy Aladár. Fiatalok: Orbán János Dénes, Varró Dániel. Tehát ezekkel a Béla könyvét szerintem érdemes lenne kiegészíteni, hogyha könyv lesz belőle, mert azért mégiscsak így válik a kép nem teljessé, mert nem lehet itt teljességre törekedni, meg egésszé sem; de azért különböző színfoltok, írói alkatok, beszédmódok, stílusirányzatok léteznek, élnek egymás mellett. Ne tegyünk úgy, mintha nem lennének, nem léteznének.

Sajnos, elmondták többen előttem, hogy a drámáról egy árva mukk nem hangzott el. Nem hogy valami, hanem semmi. Nem létezik. Az elmúlt 25 évben nincs magyar drámairodalom. Nem születtek drámai alkotások, megszűnt a magyar dráma. Régen, évszázadokig volt, fontos volt, az utóbbi 25 évben már nincs…

Sikerkönyveket, sikerszerzőket említettem, akikről nem volt szó, pedig azért lehetne. És akkor itt az értékkiválasztásnak a problematikája. Én tudom, hogy a posztstrukturalista elméletek hadilábon álnak ezzel, én is, meg mindannyian, de hát közben mégis az történik, hogy folyamatosan értékkiválasztásnak vagyunk tanúi, különböző területeken, miközben egy szó nem hangzik el arról, hogy valaki vagy valami miért is jó, miért értékes, miért fontos az a szerző.

És nagy hiányérzetem van a konferencia után, mert nem látszanak jobban azok a nagy csomópontok, a nagy életművek, nagy alkotások, amik ezt a korszakot meghatározták.

És a legvégén még arról, amit Alexa Károly meg a Márkus Béla előadása kapcsán fölírtam magamnak, hogy harc? Hogy erről is beszélni kellene, hogy ha az elmúlt 25 év irodalmáról beszélünk, hogy miért élik meg sokan – írók, irodalmárok, kritikusok, irodalomtudósok – az egész irodalmi üzemnek a működését úgy, mint valami kíméletlen harcot, aminek az a célja, hogy a másikat eltiporjuk, eltüntessük, elfelejtessük, az írmagját is eltüntessük, kitöröljük. Hogy mi az oka ennek?

Köszönöm szépen a figyelmet!*

*Valaki lejegyezte szépen ezt a hevenyészett, félig-meddig rögtönzött, kicsit indulatos hozzászólás-szöveget, köszönet érte, de kár volt, mert, ha elmondani sem volt sok értelme, akkor megjelentetni, pláne minek… Ráadásul az írott szöveg az élőszó hangsúlyait nem mindig képes közvetíteni, így egy-egy mondatom nem is biztos, hogy érthető, s akár szándékaimtól eltérően, félre is olvasható, elnézést érte… (E. T.)