Alexa Károly opponensi hozzászólása

Tisztelt kollégák, barátok, nem barátok! Nem fogok opponálni, mert abból indultam ki, amikor ezeket a kéziratokat megkaptam, és végigolvastam, hogy mi lenne, hogyha énnekem olyan megbízatásom lenne, hogy megírjam ezt a korszakot mint irodalomtörténeti jelenséget. Csatlakoznék Margócsy Pistához. De hogyan állnék én neki egy ilyen kérdésnek? Mivel precíz ember vagyok, gondolom magamról, elmentem a Széchenyi Könyvtárba, ahol barátaim vannak a számítástechnikai szegmensekben, eldugott helyeken, kiírattam CD-re az összes magyar irodalmi könyvet, ami megjelent az utóbbi 25 évben. Margócsy Pista mondott egy számot, hogy 450 kb. az évenkénti verseskönyv. Ez egy jó számnak látszik, ez a 25 éves tételsor – van benne második kiadás, régi kiadás –, 40 ezer tételből áll. 40 ezer irodalmi alkotás jelent meg könyv formában Magyarországon. Ami hát Trianon előtt sem volt nagy ország, de most pláne sokkal kisebb, mint helyénvaló vagy kedvünkre való volna. Ezzel a tömeggel kellett volna valamit kezdeni. Nyilvánvalóan ez abszurdum, önmagában értelmetlenség ebbe belenyúlni, de igazából én ezt az egész katyvaszt próbáltam volna fölmérni, ahelyett, hogy kekeckednék most más embereknek a nagyon alapos dolgozatával.

Magyarán mondva annyi okos előadást hallgattunk, meg olvashattunk ma meg az elmúlt napokban, hogy megengedhetem az a luxust, hogy kicsit az együgyűség szerepében tetszelegjek, tehát a naiv és a visszaemlékező, picikét a nosztalgiázó szerepében. Azért hangsúlyoznám ezt, mert az én életkori sajátosságomból kifolyólag, amivel finoman az öregséget akarom eufemizálni, az én szocializációm irodalmilag ezzel a 60-as generációval esik egybe. Tehát én akkor kezdtem el az egyetemet, egyetemre együtt jártam Csaplár Vilmossal, egy csomó emberrel, tehát nagyjából egy korosztály volnánk. Magyarán mondva az ízlésemnek a legfontosabb elemei az ő műveikből származik. Ott tanultam meg, hogy mi az az irodalom. Nyilván mi is a régebbieken nőttünk föl, tehát a 60-as évek irodalmán, de ezeket váltották le a mi szívünkben, tudatunkban az új generációnak a tagjai.

Na most tehát mondanék itt egy példát; nosztalgia, vagy álom, vagy emlék. 1980-ban módom volt arra, hogy egy antológiát szerkesszek, mai magyar fiatal költők novelláiból. Ha nem unalmas a névsor, fölolvasnám: Tehát 1980. A cím egy Nádas Péter regényrészletből való: Isten tenyerén ülünk. Ez megjelent más nyelveken is. Ilyen szerzők vannak benne mint Lengyel Péter, Esterházy Péter, Hajnóczy Péter, Baranyai László, Nádas Péter, Kurucz Gyula, Csaplár Vilmos, Korniss Mihály, Bereményi B. András, Osztojkán Béla, Körmendi Lajos, Kolozsvári Papp László, Tar Sándor, O. Nagy Zoltán, Fábián László és Sarusi Mihály. Hát egy ilyen listát ma már talán tréfából sem lehet elővezetni semmilyen szempontból, oly mértékben megváltozott az irodalomnak a légköre, közege, belső erőviszonyai. Mindenesetre ez egy olyan kegyelmi állapot volt, amire az ember óhatatlanul is nosztalgiával néz vissza. Ebből az következnék, hogy mindent ebből a szakaszból vezetnék le – nosztalgiával és kellő iróniával –, ami manapságig történt ebben a 25 évben.

Itt fölmerült egy olyan kérdés, hogy lehet-e ezt a nagy korszakot, ezt a 25 évet valami egységes szempontok alapján szemlélni, tagolni. Na most, emlékeztetnék én arra, mint régi irodalomból kicsikét megfertőződött ember, hogy Erdélyi Jánosnak volt egy tanulmánya az 1860-as évek elejéről, amely Századnegyed címmel nézte végig a 30-as évektől kezdve a magyar irodalomnak a történetét, ami egy bámulatos elmemenetű dolgozat vagy esszé. Személyesség is van benne, nagyon komoly áttekintése a kor eszmeáramlatainak, és nagyon szigorú, nagyon szikár és nagyon szűkre szabott válogatás a kornak a szerzőiből. Nemigen tekintett ő se istent, se embert, tudjuk, hogy ütött-vágott Arany Jánostól kezdve Madách Imréig mindenkit, aki éppen a keze ügyébe került. De máig tanulságos ennek az esszének a levezetése. Ez nekem egy olyan minta lehetett volna, ha én egy ilyen könyvet írnék erről a korszakról, aminek nyomán, aminek alapján, vagy aminek a szellemiségében, azt hiszem, eléggé jól fel lehetne tárni ezt a dolgot, szigorúan és jól.

Magyarán mondva az én válogatásom sokkal-sokkal szűkebb lenne, mint amit az itt elhangzott előadásoknak a példaanyagai bemutattak. Sokkal szűkebb volna, jóval kevesebb ember volna benne, én úgy gondolom, hogy egy korszakban, nagyon szerencsés az a korszak, amikor öt-hat, nyolc-tíz számottevő alkotónál több egy időben működik a magyar glóbuszon. Ez a korszak sem volt szerintem más, csak mi nem látjuk annyira ezeket az erőviszonyokat.

No, magyarán mondva ez a 25 év – én úgy gondolom – legalább három részre tagolódik. És itt sajnálatos módon politikatörténeti szempontokat is figyelembe kell vennünk, ami örök vita az ilyen irodalomtörténeti korszakolásnál, hogy a történelmi események egybevágnak-e a művelődéstörténeti szakaszolással, avagy nem, illik-e vagy nem? Nyilván az a válasz, hogy igen is meg nem is. Nyilván nem az első világháborúval változik meg a magyar irodalomnak a térképe, de azt, hogy Ady meghal 1919-ben, vagy Petőfi meghal 1849-ben, azért azt nem lehet mindentől függetlenül szemlélni.

Az első évtized, tehát az 1980-as évtized, a rendszerváltozás kezdete, 1989-90-ig egy önálló, különálló részként van az én tudatomban két ok miatt is. Ekkor záródik le valami nagyon fontos szakasz a magyar irodalomtörténetben, tehát történetet mondok még egyszer, nem egy jelenségsort. Egyrészről meghalnak a legjelentékenyebb alkotók. Ekkor szinte egymás után. Az 1980-as évek végére, 1990-es évek elejére alig-alig marad abból a gárdából, amelyik az 1910-es, 1920-as években született. Lassacskán meghal Weöres Sándor, meghal Pilinszky, meghal Nagy László, aztán meghal Mészöly, Mándy Iván, lehetne sorolni a neveket csőstül. Tehát valamilyen módon egy olyan értékbeli hiányosság, egy olyan hiány keletkezik az irodalmi tudatban, az olvasó tudatában, amelyiket nem lehetett pótolni, rövidtávon nem is lehetett volna pótolni. Maradt tehát egy új generáció, vagy generációk sora, amelynek ugye ott volt a rendszerváltozással kapcsolatos teendők, morális, politikai, viselkedési minták kiválogatása, egy csomó dolog, ami lecke volt a számukra.

A második szakasz, amit mondanék, az a 80-as évek vége utáni egy-két év, ez annak a korszaknak az irodalma, amit úgy gondolok, hogy az elsősorban a publicisztikának az időszaka volt. Ez, amikor minden író – ha esik, ha fúj –, mindenfajta társadalmi réteget, politikai hozzáállást idevéve publicisztikát ír. Mindenfajta újságban, sorozatokban jönnek elő az írói szövegek, mintegy a hiátust kitölteni és az igazodást, a helykeresést, a helytalálás állapotát rögzíteni, politikai szövegekkel. Amelynek vannak irodalmilag is értékelhető darabjai, de vannak merőben pártpolitikai üzenetekként elfelejtendő írásai is. Ez a második szakasz.

Úgy gondolom, hogy a 80-as évek lezártával, tehát a 90-es évek közepe tájékától jönnek elő újra azok a művek, amiket tényleg irodalomként, már egy más korszaknak a termékeiként tudunk szemlélni.

80-as évek. Aki emlékszik erre a korszakra, aki számon tartja ennek a korszaknak a termékeit, az jól tudja, hogy annak az irodalmi világnak, ami egy olyan sztenderdként működik, ami a mainak is – bevallva-bevallatlanul – az alapozását képezi, ekkor születnek meg a legfontosabb művei. Föl tudnám sorolni a szerzőket-címeket, a Psychétől kezdve, ez korábbi valamivel, Mészölynek az alapvető nagy fordulatától, a Film és az utána következő Megbocsátás, meg hasonlók, Sutting ezredes, egyebeken keresztül, Mándynak a tájról szóló utolsó összefoglaló írásain keresztül a műveket, fiatalabbaknál Temesinek a Por című regénye, nagyon beleírnám ebbe a listába, többek között, de másokat is, az Esterházyt, merném azt mondani, talán némi nagyon halk megjegyzéssel, hogy a kornak ilyen emblematikus, ifjú írói, mint Nádas és Esterházy alapvető művei ekkor íródtak meg. Amiket egyikük sem – mondom én – egyikük sem bírt fölülmúlni. Nem minthogyha önmagukkal való futóversenyről lenne szó, de ezek a fontos művek ekkor születnek meg, a 80-as években, amikor valami olyan légkör volt, ami, azt hiszem, a legjobban kedvez a kulturális életnek, amikor egy pártállami rezsim bomlik szét, már gyenge ahhoz, hogy odacsapjon, de még azért van, és még ereje van, hogy pénzt adjon az íróknak arra, hogy működjenek valamilyen szinten legalábbis. Tehát egy nagyon ideális állapot volt ez, amit az írók, hála istennek, önkéntelenül, önként, ki is használtak. És ez a korszak – úgy gondolom –, ezek aranyidők voltak.

Ezután jön valami más. Na most, amit, ha szabadna oppozíciós megjegyzést mégis tennem, vagy bírálnom, – bírálnom? egy frászt bírálok én –, ellenvéleményemet sejtetni legalábbis az elhangzottak egy részével szemben: én azt gondolom, hogy ez a kultikus figuraként szerepeltetése jó pár szerzőnek, aki itt elhangzott – a neveket hadd ne soroljam föl –, ez inkább a jelenségnek vagy a jelenségeknek való behódolás. Most elég durván és bután fogalmaztam. Tehát magyarul úgy gondolom én, hogy a kritika, az értekező irodalom, ami ezt a korszakot szemléli, és folyamatosan gazdagítja és építi is, ha tetszik belülről, ez a teoretikus irodalom elsősorban a jelenségeket nézi, nem pedig a minőséget. A jelenségből próbál minőséget gyártani. Nekem fordítva lenne talán evidens, hogy a minőségi irodalomból vonnának le tanulságokat. Az ebédnél, kis picike példa, beszélgettünk, a Cseres Tibornak fölmerült a neve, a Parázna szobrok című regénye. Cseres Tibort élő ember ma nem olvassa, érdemtelenül szerintem, mert ő azért egy elég rátermett magyar író volt. Ugyanabban az évben, talán ugyanazon a könyvhéten jelenik meg a Termelési regény és a Parázna szobrok. Ugyanazzal a technológiával, egy két részre bontott szövegszervezéssel íródik meg mind a két könyv, hát, egy hatvan éves kora tájékán lévő író, ugyanazokkal a poétikai problémákkal küszködik, mint egy ifjabb pályatárs, Esterházy Péter. Ugye, Cseres Tibor eltűnik a rendszerváltozás ködében valamerre, a másik, a pályatárs pedig a maga sikeres útját járja a későbbiekben is.

Mondok még egy példát. Se a tanulmányokban, se az előadásokban az a név nem került elő, az az írónév, akit a legjelentékenyebb mai írónak gondolnék, ez Szilágyi Istvánnak a neve. Ha rosszul olvastam a munkákat, akkor elnézést kérek, de nem szerepel érdembeli módon az ő neve. A Kő hull apadó kútba, és ezt a legutóbbi Hollóidő című regényét én a legjelentékenyebb magyar XX. századi könyvek közé sorolnám. Nos ennek a könyvnek, ennek a történelmi regénynek, most a Hollóidőről beszélek, a poétikai megoldásai, merném azt mondani, hogy állítják olyan kihívás elé az értelmezőket, a teóriát, mint a viszonylag fiatalabb, és talán kevésbé számon tartható pályatársaknak a dolgozatai. Itt van valami olyan elcsúszás, mű és kritika között, ez csak egy zárójeles kitekintés, ami viszont nagyon fontos eleme ennek a mai, utóbbi 10-15 év irodalmának. Jelesül az, hogy az irodalomnak és az irodalomról való beszédnek a viszonya döntően megváltozott a korábbiakhoz képest.

Hogy nosztalgiázzunk a pártállami időknek a szépségei irányában, emlékszünk ugye arra, hogy annak idején a rendszerváltozásig volt egy csomó napilap, nem sok, talán négy darab volt, meg a vidéki lapok, és volt vagy tízegynéhány irodalmi folyóirat. Ha megjelent egy könyv, egy mai könyv, egy akkori mai könyv, regény vagy vers, arról szinte kutya kötelessége volt minden fórumnak beszámolni. Tehát minden szerző várhatta azt, hogy nyolc, tíz, tizenkét recenzió fogja az ő könyvét majd bírálni – első körben. Most a rendszerváltozás után ez a dolog nyilván megváltozott. Senkinek nem kötelezettsége az, hogy a neki nem tetsző, vagy a vele nem rokonszenvező társaságból válogasson ki recenzálandó műveket. Magyarán mondva az a lehetőség, hogy az irodalom magára tekintsen a kritikával folyamatosan, ez a lehetőség megszűnt. Én nem tartom azt igazából helyénvalónak, hogy egy ilyen beszélgetésben, ahol irodalomtörténeti folyamatokról is kellene beszélgetnünk, ne hangozzék el olyan név, hogy Csoóri Sándor, mondjuk, aki aktív alkotó, akárhogy is nézzük. Ha beteg is, de azért csak-csak gurított egy-két dolgot életében már a papírra. Ahogy nyilvánvalóan ennek a másik körnek az irodalmárai sokan írtak  – mondjunk egy nevet – Spiró Fogság című könyvéről. Szóval van valami fajta olyan elhallgatás mindkét irányból, ami kizárja azt, hogy egy tájékozatlan, de tájékozódni óhajtó, kevésbé hozzáértő ember megkapja a viszonylagos teljes képét annak, ami Magyarországon van. Szinte lehetetlen áttekinteni ezeket a dolgokat. Ezzel szemben viszont, hogy a kritikának egy ilyen fajta rövidre zártsága, befelé fordulása és klikkjellege kialakult, megnőtt a teóriának a szerepe. Soha annyi irodalomkritikai és teoretikus kötetke nem jelent meg, mint az utóbbi pár évben. Havonta szinte jelennek meg ilyen kis kritikagyűjtemények, meg kis cikkválogatások, egyebek, amelyek szinte mennyiségben az irodalmi terméssel egyenrangú nagyságban, mennyiségben látnak napvilágot. Azzal jár ez is, hogy az én meggyőződésem szerint, én nem vagyok egy teória-párti ember, noha olvastam életemben én is már Lukács Györgyöt például meg hasonló szerzőket, annak idején, meg újabbakat is, de úgy gondolom, hogy túlságosan rátelepedik az irodalomra az irodalmi kritika. Aki írótársaságban elő szokott fordulni, beszélget írókkal, megkérdezi E. P. nevű írótól, hogy papa, olvastad ezt, amit írtak rólad a nem tudom melyik újságban, azt mondja, hogy olvastam, és jó hosszú volt, és az nagyon tetszett, szóval jó volt. És mondom, az, amiről beszél? Hát, azt nem is értem. Szóval valahogy a beszédmód, a nyelv, a teóriának a nyelve és a műnek a nyelve oly mértékben vált ketté a mai időben, amit én nem tartok – a magam részéről mondanám – egészen egészséges állapotnak. Tehát van ilyenfajta szakadás ebben az újabb korszakban, ami tényleg leírható számtalan módon, számtalan kifejezéssel. Úgy gondolom, hogy túlhangsúlyozódott az a bizonyos ellentét, a szövegszerű irodalmi alkotásé a valóságszerűvel, vagy a létszerűvel szemben, és nagyon örültem azoknak az óvásoknak, amik itt elhangzottak többektől, hogy nem helyénvaló ezt a fajta szembeállítást folyamatosan működtetni még manapság is.

Tehát azt gondolnám, hogy egy olyanfajta paradigmasor, hogy valóságszerű, vagy létszerű, utána szövegszerű, aztán megint a történetszerű, a motivikus és a valóságreflektáló valami jön, ez nem helyénvaló. Én úgy gondolom – uram bocsá’, ez ilyen blaszfémiának hangzik –, hogy ez a szövegszerűségre építő, tényleg a mintát nyelvből megfeleltetni óhajtó, a valóságnak a referenciáit tudatosan mellőzni óhajtó, csak az önreflexió önreflexiójával foglalkozó (végül is számtalan posztmodern áldefiníció van), ez a fajta irodalmiság önmagában egy napi dolog, egy jelenségszintű ügy, hosszabb távon ez nem működik. Picit ugyanolyan a helyzet, mint az avantgárddal voltunk a századelőn, ugye, aki manapság belepillant az 1908-1910 körüli laptömegbe, könyvek közé, ott nemigen látja a mozgását a Kassákéknak és az előzményeiknek. Ez nagyon marginális volt. Nálunk folyamatosan azzá vált. És itt tegyünk még egy tárgyszerű megjegyzést a Papp Tibor eposzához, amit Bodor Bélától hallottunk. Ide vennék melléje egy szintén nem integrált művet, a Kemenes Géfinnek a Fehérlófia című elképesztő eposzát, ami ugyanúgy nem tud integrálódni, mint ahogy a Hamvas könyvének sincsen ideje a magyar irodalomtörténetben.

És ez egyébként – bocsánat, egy kis mellékszál, de ezt el akarom mindenképpen mondani –, nagyon jelentős tétele a mai irodalmi életünknek, hogy képtelenek vagyunk integrálni azt, ami nem a maga létszerűségében kapott helyet Magyarországon. Ugye az ősi példákat mindenki ismeri, hogy Mikes Kelemennek a kézirata hogy kerül legutóbb Bécsbe és Pozsony környékére, 50-60-70 évvel később Kulcsárék kezébe, mint mikor megíródik; ő se a maga idejében volt az olvasók kezében. De gondoljunk csak arra, hogy a XIX.-XX. század során mennyi olyan kataklizma, történelmi és nemzeti katasztrófa volt, amikor az emberek kiűzettek az országból, és kint jelentek meg a dolgaik. Amit nagyon vártunk a rendszerváltozás után: soha nem fogjuk tudni újra magunkba olvasztani azt, amit igazából az emigráció csinált. Bakucznak a verseit soha nem fogjuk úgy szemlélni, mint ahogy az megszületett annak idején. Határ Győző soha nem lesz integráns része a magyar beszédmódnak, de nem az, gondolom, Lászlóffy Aladár sem, vagy Székely János, vagy akárki, aki határon túli, utódállamokban alkotott. Szóval van valami abszurd itt. Kodolányinak a regényeivel is gondjaink vannak, amiket az 1950-es évekig csinált, mert nem tudjuk, hova tegyük. Szóval most ő mikor szól, mikor durran ez a könyv? Hamvas 1980-as években megjelent Karneváljára rá lehet fogni, hogy az tényleg egy első, vagy egy második világháborús katasztrófaregény, de azt még inkább, hogy a posztmodernitásnak egy alapműve a 80-as évekből. Tehát valóban zavarba ejtő elem, és irodalomtörténeti összefoglalásnál mindenképpen jelzendő a Tariménes-ügy, amit azért meg lehet nyilván a maga skizofrén vagy patográf skizofréniájában fogalmazni.

Nos, tehát, ez egy elágazás volt. És ha már kis tényekről beszélünk, a Mészöly Filmjében az merült föl, hogy a két szál között, a Silió és az öregeknek a szála között nincs sejtetett kapcsolat sem. Én úgy gondolom, hogy talán van, tehát az a folyamatos beszéd, amit a narrátor csinál, az a ráfogásokkal működő valami, szövegszervezés, hogy megkérjük az öregembert, nézzen ki, és akkor azt állítjuk neki, hogy… Amikor meghal ez az öreg bácsi, ez nem tudom, kicsoda, akkor leltár van a lakásában. És akkor a leltár során találnak egy pár tiszti csizmát. Silió Péter, emlékszünk, amikor leverik őt a paradicsomos cirkusz zendülésben, egy ló alá verik őt le, ahol nyilván két csendőr csizma néz rá, miközben levizeli őt a ló hatalmas csobogással. Nem mondja azt Mészöly, hogy ez a bácsi, ez az öreg, ez verte volna kardlappal ezt a vajtai parasztembert, de a motívumból Mészöly nagyon rafináltan sejtetett eleme ez. Én úgy gondolom, hogy van valami fajta olyan kihívó provokáció, hogy a tér, a térnek a toposza, magában, történetalakító is lehet esetleg. Ha nem is igaz. Ha csak a ráfogás szintjén is. Ez is csak egy zárójel volt ebben a történetben.

Visszatérve magára a folyamatra. Úgy gondolom tehát, hogy a 80-as évekre ez a nagy irodalmi generáció eltűnőben van, és megszülettek a sztenderd művek is. Most az én olvasatomban nyolc, tíz, tizenkét ember működik egy korszakban, eléggé el nem ítélhető módon – de nem volt több 1860 körül sem, ha visszagondolunk, vagy a reformkor hőskorában is, ugye Kuthy Lajost elolvassuk még, meg Nagy Ignácot, kicsikét, de azért igazából az a három ember van, Vörösmartyval az élen, akit számon tartunk – akik tovább túléltek a 90-es évekre, és némelyikük 2000-ig. Nem sokan vannak, énszerintem, a permanens írásnak szerintem a korjellemző alkotói. A jelenlévőknek én a következőket mondanám, és ezt nem szégyellem így fölsorolásként is emlegetni.

Örömmel hallottam itt Krasznahorkainak a nevét, neki a művei, a folyamatosan születő regényei, szerintem a legjobb tükrei, a legpontosabb illúziót keltő darabjai annak, hogy mi van, mi az a világ, amiben benne élünk. Az ő folyamatos változása, Az utolsó hajótól kezdve eddig a japán és kínai rögeszméjének a megfogalmazódásáig, ez egy nagyon fontos korjellemző, folyamatosan működő, át rendszerváltozásokon, függetlenül mindenfajta politizálástól, ez a monomániának a derűjével és tébolyával folyó regénysor.

A másik ilyen szerző nekem Oravecz Imre, aki a Héjtól kezdve eddig a mostani iszonyú regényfolyamáig, ami nem tudom, mekkorának készül, de hát mondta, hogy már megvan neki mondjuk 500 oldal, de a bevezetésnél tart éppen, és még csak 1820-on, nem tudom hánynál van a cselekmény. Szóval mániákus, őrült nagy dolog. Ő is függetlenül azoktól a dolgoktól, amik itt körülötte, a mindennapok szintjén vannak.

Ilyen szerző volt nekem, míg meg nem halt nemrégiben, Tar Sándor. Itt megint, tudom, hogy nem ildomos ilyen valóságreferenciákról beszélni, meg korszerűtlen, meg komcsi dolog, hogy a tükrözés, meg valóság, meg a mű, de azért, aki arra kíváncsi, Magyarországon mi történt mondjuk 1975 és 2000 között, azokkal az emberekkel, akik mondjuk annak idején gyárban dolgoztak, munkásszálláson laktak, hova tűntek ők, hogyan mentek lefelé a kocsmán, pszichiátrián keresztül a (sír)gödörig, a névtelen fejfákig akár, annak a Tar Sándor művei elképesztő gazdag poétizálással megfogalmazva, olvashatóak.

Ide venném én még Bodor Ádámot mindenképpen. Akármilyen keveset is ír, az ő művei szintén ettől a napi politizálástól és a napi aktualitásoktól és a mindenáron való poétikai nyelvszervező, új, másmondástól függetlenül a legizgalmasabb poétizáltságú művek, ide veszem Az érsek látogatását is. A korábbihoz képest ezt a börtönbeszélgetést nem, mert ez nem az. Bármennyire is a dialógusnak van olyan fontos szerepe manapság. Ő mindenképpen ennek a nagy irodalom továbbélésének az alkotója.

Ide veszem Márton Lászlót, Parti Nagy Lajost, most hadd ne mondjak róluk dicsérő mondatokat vagy szavakat, és bizonyos értelemben megfontolásokkal Závada Pált is, akiben látom az esélyét annak, hogy tényleg folyamatosan írja a nagyregényeit, és egy olyan világot alkosson tovább, amelyik a számunkra nagyon fontos.

Mi az – és be is fejezem lassan, de azért tennék még egy nagyon fontos megjegyzést –, amit az irodalomtörténet írásakor az ember mindenféleképpen számításba kell, hogy vegyen? Ha én írnék egy irodalomtörténeti összefoglalót 25 évről, ahogy Érdi János írt, csak vastagabbat, és nagyobbat, és igényesebbet persze, akkor én úgy írnám azt meg, hogy benne legyen azért a 70-es évek világa is, meg a 60-as évek világa. Valamilyen módon benne legyen. Meg, ugye, a háború után mi volt. Meg az első háború. És nagyjából a Halotti beszédig visszamenőleg, a folyamatosság működjön, minden teoretizálás nélkül. Na most, ez az új irodalom, amit mindig örömmel sugárzó arccal vesznek észre ifjabb és kevésbé ifjabb kritikusok, ennek a szövegszerűen szerveződőnek, egy nagyon fontos, nagyon komoly hiánya van, szerintem: a hagyománynak a teljes negligálása.

Megint nosztalgia: a 80-as évek előtt, amikor ez a fiatal generáció felbukkant, Csaplár, Nádasék, Esterházyék, Esterházy az utolsó példa különben ebben a sorban, akkor számtalan körkérdés volt újságokban, Új Írásban, Valóságban, meg más helyeken, az írókról. Honnan jöttél, mit olvastál? És mind szépen felsorolta, hogy József Attilát, kis Kemény Zsigmondot, Jókait szerettem, aztán meguntam, és azért mondták a neveket. Ma, ezeknél a szerzőknél én nemigen találok olyan utalást, ami akár rendszerszerűen jelezné, hogy valami közük van a hagyományhoz. Nem idézik a kortársakat sem. Mándy sem szerepel aktív íróként náluk. Mészöly Miklós sem szerepel aktív íróként. Weöres Sándorra sem hivatkoznak. A Pilinszky Jánosra sem hivatkoznak ezek a fiatalabb emberek. Szóval olyan légbe vetettségben lebeg ez az irodalom – és a gyökértelenség az én számomra nem garanciája a hosszabb távon való megmaradásnak egy író számára. Pedig ugye emlékszünk, Kassák, aki egy elvetemült avantgárd és mindenkit letaroló pali volt, azért Berzsenyi Dánieltől tanult meg magyar verset írni – mondja ő. Vagy a Kosztolányi, aki tényleg egy elvetemült, modern és nyegle figura volt, az azért megírja, hogy Gárdonyinak a lírája, Írom a levelem Balog Máriának, az mekkora nagy vers. Esterházy, aki egy szintén elég elvetemült figura, ugye, a maga módján, azért Petőfit légtornászként ábrázolja, Ottlikot csak megírja szépen, csak Móriczot, azért csak Kosztolányit, csak Csáthot, szóval ez a hagyománynak valami olyanfajta tudatos integráns vállalása, ami talán nem haszontalan. És az nekem a szomorúságom, hogy ez a posztmodern világ, amiben ezek a művek születnek, ezek nagyon is ráfelelnek a kornak, a mi korunk legnyomasztóbb elemére, a történelemnek a teljes negligálására. Hogy nem kell múlt, ma van, a ma van a ma. Tehát a visszatekintés a háttérbe, a visszanézésnek inkább csak hátráltató szerepe van. Tessék megnézni: a magyar politikai beszédben hivatkozás múltbeli emberre nem is igen van. Uram bocsá’, még a – szabad ezt a szót használnom – még a Horn Gyuláék korában volt néha olyan, hogy tanácsköztársaság, meg ilyen, vagy ilyen 1919, vagy ilyen századelő, de manapság már ezek sincsenek. Szóval egyszerűen a múltnak a negligálása ez teljesen egybevág ezzel a mai világszemlélettel, amit én speciel ki nem állhatok – ha szabad így kifejezni magamat.

Na most, elnézést ezért a – mondom, szándékosan – gügyének választott szerepért, lehet, hogy mást nem is tudtam volna nyújtani pillanatnyilag, de úgy gondolom, hogy ez a mai beszélgetéssorozat, ez megéri azt, hogy könyvben megjelenjék. Én azt javasolnám a nagyra becsült szerkesztőknek és a szervezőknek, hogy mostanra látszik az, amiről nem volt itt szó, nincsen szó: drámáról meg másokról. Ezt megíratni külön emberekkel, és valóban egy olyan összeállítás lenne ebből a rengeteg okosságot fölsoroló vagy fölhalmozó diskurzusból, ami megalapozna egy szakszerű, normális, derekas irodalomtörténeti összefoglalást. Köszönöm szépem, és elnézést!

*   *   *

(Kommentár a nyomtatott változathoz)

Mindig tanulságos, vagyis inkább érdekes, ha az ember élőszavas megnyilvánulásának rögzített formájával találkozik, azaz: szembesül. Igen: megörökítve az, ami csak a pillanatnak szól, leírva az, ami szó. A félreértések, a fogalmazás henyeségei, és mégis. Előadásom szövegéhez nem nyúltam: dokumentuma legyen ez egy helyzetnek az időben és egy minden képességének mozgósítására kényszerülő „begépelőnek”. (Ahogy én beszélek...) Pironkodva látom, hogy – amit annyira utálok – hányszor használom a határozott névelőt a személynév előtt („a PIlinszky”), Erdélyi helyett Érdi olvasható, alany és állítmány egyik-másik hosszú mondatban reménytelenül keresi egymást stb. Miből sem állna kijavítani. De – legyek önző – nekem ez most így örökít meg egy – számomra – különös, sőt kivételes helyzetet, s néhány állításom talán más számára is figyelmet keltő lehet. És éppen így. A. K.