|
Mindennek rendelt ideje van
- kislány ciklus -
Elérkezett az idő,
a kijelölt,
az órát nézem, öt óra van.
Mert mindennek rendelt ideje van,
ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek;
ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
Ideje a verésnek és ideje a megbocsátásnak,
öt órakor van az ideje.
Kirendel az előszobába,
még pisilnem kell, mondom,
előkészítettem az újságpapírt,
olvastam, véd az ütéstől.
A nadrágomba tömöm a bugyi és a harisnya közé,
készülök a verésre.
Ő is azt teszi, leakasztja a szögről a korbácsot,
rossz voltam, meg kell büntetnie.
Hazudtam vagy elszöktem, lehet, hogy loptam is,
egyest kaptam vagy verekedtem az iskolában,
vagy a gyakori intők egyike miatt,
már nem tudom, teszem a dolgom,
rettegek.
Volt, hogy könyörögtem, már nem teszem,
az előírt időben bekövetkezik, aminek lennie kell.
Anyám szótlanul tesz-vesz,
úgy gondolja, helyes a kijelölt idejű megtorlás,
majd megírja az igazolást, tornából felmentve,
a hurkák miatt, mit a korbács okoz.
Na, gyere, szól, megyek,
én a bokám szorítom, ő a fenekem üti,
így szoktuk,
sírok, vagy sikítok, mert annyira fáj,
ha nem bírom, mégis könyörgőre fogom.
Ami nincs, mármint könyörület,
lemegy a program,
amennyi megnevezve volt,
kettő, négy, öt, volt már hat is,
s ha nagyon ordítottam, még egy ráadás.
Jobban járok, ha halkan leszek,
csöndet parancsolok magamra,
gondoltam rögtön, még az üvöltés alatt,
sejtettem, hogy megkapom a magamét megint
a délutáni alvás után (ő alszik) -,
s bízom a papírban is, amit ma kipróbálok.
Tehát fogom,
már erősen meghajolva
hallom a kérdést, tudom-e miért,
tudom, felelem vagy sírom,
mindjárt bekövetkezik,
tartom az egyezséget bizonygatom, hallgatok,
odatartom magam a büntetésnek.
Nem szól, mikor jön az ütés,
váratlan húz rám,
előrebukom,
vissza, ordítja,
lerántja a nadrágom (a legvastagabbat vettem föl),
előbukik a papír,
kitépi, már a bugyim húzatja velem lefelé,
előre, hallom a hangját,
annyira fáj, úgy csíp,
hogy szerteszáll minden fogadalom,
vonyítok, zokogok, könyörgök,
sikítom, hogy fáj,
ha elvesztem az egyensúlyom,
már ugrom is, minden a terv szerint menjen,
bokafogás, az eszköz lecsap -
nálunk a pofon nem elég,
annyira rossz vagyok,
tényleg, nem tehet semmit,
fegyelmezni kell -
nem kímél, erővel üt,
pedig meztelen vagyok,
ilyet még nem csinált,
ha elfekszem, visszaránt.
Már elugrom, mikor a bőrömhöz ér a korbács,
elviselhetetlenül ég, belemar a hólyagokba,
a kezemmel próbálom védeni,
rácsap arra is.
Az ajtónak esem, lecsúszom a földre,
folyik a könnyem, nincs hangom, tátogok,
tompa zúgás a test, egy hullám fut még át, erős lökés,
ismerem az állapotait, mindjárt elmúlik,
aztán csak a sebeket kell ápolni.
A tükörben meglátom a szemem,
mikor fölparancsol,
tágra dülledt, moccanatlan.
Kérj bocsánatot. Bocsánat, suttogom.
A szobából a húgom zokogását hallom,
legyünk túl ezen.
Nem tudom anyám hová tűnt.
Bocsánat, fejezzük be, persze,
nem ellenállok, megalázom magam.
Bocsánat, legyen vége így,
kérem a bocsánatot.
Négy vagy öt volt, nem tudom,
majd megnézem a tükörben a csíkokat,
megszámolom.
Az enyém vagy
2.
Megkértél, hogy adjam oda,
adjam magam neked.
Kértél, s milyen szépen kértél,
megadóan.
Szerelmem, gondoltam,
szerelmem vagy te is,
bár nem látszol annak
és nem úgy viselkedünk.
3.
mostantól nem nevezünk meg semmit
senkit nem hívunk a nevén
egymás felé fordulva figyeljük
miként mozdul a másik
mit tesz
hogyan fordul
és tekinti semminek a múló időt
4.
mélyre nézel véletlenül,
ott maradsz bennem
elfelejted hogy már nem nézünk egymásba
nem emlékezünk
nem vágyakozunk
úgy viselkedünk
mint barátok kik túl vannak mindenen
nem csúszik el az ölelés
nem hajlik bele az éjszakába
nem nyúlunk egymás alá
a bárban
véletlenül
nem vesszük észre hogy már nincs ott senki
egyedül maradtunk
a többiek a másik teremben szorongtak
de ezt is csak akkor vettük észre
mikor nagy nehezen kifizettük a borunkat
a pincér mosolygott és zavarban volt
én fizettem
te engem néztél
néztél néztél
véletlenül
bennem maradt az ujjad
nem tudtuk hova mehetnénk
ebből az összetapadásból
tehát
nem nézünk mélyre véletlenül
nem emlékezünk
5.
’Vizsgálom én is, mi ez. Úgy van-e, ahogy mondom, s ahogy gondolom, úgy mondom-e. Meg tudom-e nevezni mi az enyém belőled, s te minek a hordozója vagy. ’
A viszony
Amikor először megláttalak és találkozott a tekintetünk kíváncsian bámultuk egymást. Időn túl bámultuk. A lehetőségeinket kihasználva kapaszkodtunk egymás tekintetébe, a nem lehet és a vágy kettős ígéretét kerestük.
Amikor mindkettőnk számára veszélyessé válhatott volna, finoman visszakoztál.
Nehéz ebből a sokféleségből elindulni, s az egyértelmű kezdetet felkutatni. Valójában elfelejtjük, szégyenkezés és pironkodás nélkül.
Megleplek, eléd állok. Egészen közel vagyok.
Védekezés és felkészülés nélkül tekintesz rám, kinyílsz és nincs időd óvatosan és távolról szemlélni engem, lebuktatod magad előttem, megszorítasz a szerelmeddel, belegabalyodok megint. Te hamar kivágod magad. Nem szoktam lezárni, csak ha zavarba hozol.
De már képtelen vagyok túlbeszélni rajtad, csak benned tudnék megszólalni. Áthelyeztük a kötést, az elkötelezettséget, a vonzódást az alkalmi örömbe. A véletlenbe. Soha nem döntöm el előre, hogy megnézlek-e, vagy csak elsétálok a bolt előtt, úgy teszek, mintha arra lenne dolgom és tényleg arra van. Ha nem vagy ott, dühödten járkálok és kereslek, nem kérdezek rá, lesem az ajtót, most jössz vissza, vásárolsz, eszel. Ha megjössz, eléd löknek, tudják, érted vagyok ott. Ha nem jössz, finom, elejtő szavakból kell megértenem, hogy épp beteg vagy, utazol vagy egyszerűen nem jöttél, mert történt valami velük, a nőkkel, kiket szeretsz. Nem egyszerre, sorjában szereted őket. Hűséggel és türelemmel, úgy kell szeretni, egy időben egyet. Egymás után.
Körülbelül egy éve az számít, mik leszünk, és hogyan leszünk azok. Volt, hogy te jöttél, vártalak, kimentem eléd, az én házam előtt álltál, oda beszéltük meg, mégis megleptél, felkészületlenül ért, de olyan széppé váltál aznap délelőttre, hogy nem tudtam megszólalni.
Beültettelek a munkaszobába, mert dolgozunk, így éljük túl a ragaszkodást. Megadjuk a másiknak, amit a legjobban szeretne, megúszni ezt az elkötelezettséget, és a nyilvános vallomást. Könyvet írunk, már kiszorultál belőle, csak segíteni akarsz.
Megrendülten rakosgattam egymásra a szavakat a halálról, jól összekentelek velük téged, nem haladtunk semmit, bár később megírtam neked. Nem a testben van, csak általa, átjön a bőrödön, belekerül a vérkeringésedbe, pírrá válik az arcodon, vörössé a nyakadon, helyet hagysz nekem, mert van helyem.
Pakoltál, nekem beszéltél, kérdeztél, folyton kérdezel, mert tudom a választ. Mindig tudom.
Ügyes vagy, én is az vagyok. Kihúzom magam, a járásom és a tekintetem ahhoz igazítom, amit mondok, igazolom magam. Nem érek hozzád.
Vasárnap van, hajnal, aztán délelőtt. A hátamat süti a nap. Az ég változtatja a színét. Lehajtod a fejed, a hideg templomban hallgatod az ember tervét az isteniről. Az eltervezettet, hogy jó legyél. A szerelem nem tart egyben, megfeszít.
|
