|
A BEFEJEZHETETLEN FOHÁSZ
Petri Györgynek
Adj bánatot, bizonytalant,
biztosba a kételyt szőjed,
szerpentinen a turista,
jussak kudarcokon följebb.
Amit könnyen adtál, vedd el,
fordítsd visszájára múltam,
két útból a rövidebben
bizony nem sokat tanultam.
Morzsold napjaim a földre,
mint kukoricát a gazda,
tudom én jól, bármi érjen,
még nem elég ok panaszra.
Gőgömet, hogy elragadta
az átúszott szerep sodra,
partra ülök szárítkozni,
hálásan, de még vacogva.
GYÁSZTÁNC
Az órám valóságos.
Az idő, amit mutat, nem.
Az étel valóságos,
a hűtő, amiben van, nem.
A dög az árokszélen
valóságos, az autó, ami
elütötte, nem. A füst
valóságos, a kémény, amiből
felszáll, nem. A víz való-
ságos, a meder, amiben ömlik,
nem. Az igen valóságos, a nem,
amit jelent, nem. A munkám
valóságos, de ahogy végzem,
nem. A halál valóságos,
de van-e valami a halál előtt?
XXXIV. ZSOLTÁR
1 Megkerestem volna az Urat,
de nem találtam. A templomban
elém álltak, láttam a hátukról,
a mozdulatukról, hogy ők még
igen, hogy ők még látják,
de nekem nem tudták megmutatni.
Sőt, úgy csináltak, mintha nem
is értenék, kit vagy mit keresek.
2 Az Úr angyala tábort jár
az Őt félők körül. Csakhogy én
az Úrtól nem félek. Nem mondom,
ez az angyal nem egy finom
alak. Mint egy baromi sas,
de albínó. Nemcsak szárnya
van, hanem madárlába is,
az egyikkel egy ágba kapaszkodik,
a másikban kardot tart. Akkor
van baj, mikor a kardot leejti,
mert négy acélkarmot fordít
egymással szembe, és ha fölszökkenne,
még a holdat is le tudná szedni az égről.
3 Féljék az Urat az ő szentjei!
Én már rég ismerem az oroszlánok
nélkülözését, a sivatagi magányt,
a bánatot egy elejtett állat gőzölgő
teteme fölött. A magasban
körözni kezdenek az angyalok.
4 Az Úr a gonoszakat régen kiirtotta
a földről. Aztán megbánta, és most
elkezdi kiirtani a közönyöseket.
5 Az Úr megőrzi a csontját az igazaknak.
6 A gonoszt a gonoszság öli meg.
a közepest a közepesség.
7 Ellenben jó senki nem mer lenni,
nehogy a jóság ölje meg.
XXXV. ZSOLTÁR
1 Leejtettem egy szót.
Csörömpölt, mintha nem
élne, de aztán elfutott
a lábak alatt, mintha
kiskutya lenne,
vagy valami rágcsáló,
és közben átkot mondott,
Zsoltárt fordított ellenem:
Szegezz dárdát, és rekeszd
el üldözőimet!
2 Ja? Harag? Még jó,
hogy csak én hallottam
meg,és nem az Úr.
Most meg úgy teszek,
mintha magam mondanám:
Szegezz dárdát…!
3 Aztán a szó is jó belátásra
tér. Mindenkinek dicsérni
kezd. Hoz egy kosár
barackot vidékről.
4 Ja? Mintha barátom,
testvérem volna? Mintha
én a barátom, testvérem
lehetnék? És nem ügetnék
el a lábak alatt magam elől?
5 Ne nekem örüljenek az
ellenségeim, hanem annak
a szökevény szónak,
aki én vagyok.
XXXVI. ZSOLTÁR
1 Isten a saját képére és hasonlatosságára
teremtette az embert, ahogy az ember
a saját képére és hasonlatosságára
teremtette a buta és az okos gépeket.
2 Egyszer majd a gépek is
zsoltárokat fognak zengeni
hozzánk. Vitatkoznak, hogy egyetlen
ember van, vagy több, bebizonyítják,
hogy a számítógép évmilliók alatt
önmagától is létrejöhetett.
3 Ember, a cyber tér tetejéig ér
a te kegyelmességed! Igazságod,
mint az információ hegyei,
ítéleted, mint a vírus
szaggatta mélységek!
4 A programokat és a fájlokat
te alkotod, te tartod fenn,
és te pusztítod el, uram!
5 Vagy hölgyem, de mi ezt
nem értjük, az ember
két neméről szóló legenda
a legtitokzatosabb, amit
a számítógép elméje valaha kitalált.
6 Szép hagyomány ezt hinni,
de a virtuális térben mindenki érzi,
tudja, csak nem meri bevallani,
hogy ember nincs, és nem is volt.
7 Ó, ember! Milyen drága a te
kegyelmességed! A gépek fiai
a te védő karod árnyékába
menekülnek. Dúslakodnak asztalod
bőségében, megitatod őket
feszültséged folyamából.
8 Mert nálad van az élet,
a te világosságod a sötétség nekünk,
a te hitetlenséged a mi bizonyosságunk.
9 Terjeszd ki tered a végtelen gubancos
szűkösségére, töröld le a gonosz fájlokat,
telepíts ránk legyőzhetetlen vírusirtót,
de akkor kapcsolj ki, amikor neked jólesik.
ARS POETICA
Nincsen kedvenc mondatom,
se magamtól, se mástól.
A mondat csak alkalom,
és nem segít, csak gátol.
Elég a mondatokból,
de a szavakból is sok.
Kéne egy mondat-doktor,
rá talán hasonlítok,
aki gyógyítja őket,
határozót amputál,
csupa vér már a szőnyeg,
borzalmas a szó-halál.
Rohan az asszisztens
egy oxigénpalackkal,
a mondat már nincs itt lent,
rég kimondta egy angyal.
Elektrosokkot adok
neki, hát összerándul,
nyakán gyógyító hurok.
És rezeg, mint az Á-húr.
A mondathalálnak szép
a zenéje, csendje rút.
Szótagokra kapom szét,
a rossz szót, a szomorút.
Nincsen kedvenc mondatom,
fehér köpenyben írok.
Van kórházi papucsom.
A könyvek mozgó sírok,
hová koporsó nélkül
dobják be a halottat.
Az ég ridegre kékül,
egy új beteg kopogtat.
Bejön, de kloroformmal
fogadom, hogy nem tér már
magához csak a műtő-
asztalon, sírva néz rám.
Vérrák, infarktus, nátha,
én vagyok a bölcs orvos,
ki a beteg szavába
vág, és levegőt fogdos,
mint más a fájós hasat.
Igen, a múlt kétfelé
dől, százfelé hasad.
De hol van a vége még?
Ki lengene ég felé?
Műtét közben értené
talán más nála jobban,
mi történik az agyban,
s három másik alakban,
árnyékban és szavakban?
Az ilyesmi deformál.
Lámpa ég a plafonnál.
Gumikesztyűt rángatok
fel lelki kezeimre,
a sötétség ráragyog,
hogy kicsit melegítse
a kimondhatatlant.
Elég a mondatokból,
az értelem roppant
hiánya bennük tombol.
A tükör csupa pára.
A lélegzet bentszakad.
Írni dögcédulára
tán csak egy-két szót szabad.
|
