|
Boldogság
A tévéhez leültünk
megnézni azt a filmet,
miről a műsorújság
megírta, hogy nagyon sok
vér fog majd folyni benne,
és ennek mind a ketten
örültünk, mert szeretjük
a filmeket, amikben
nagyon sok vér folyik. Te
két fázós lábad akkor
pólóm alá bedugtad,
kis talpad ráhelyezted
kövér, meleg hasamra,
úgy néztük ezt a filmet,
pisztáciát is ettünk.
De gyorsan elfogyott, és
félóra múlva kábé
szép, szőkített fejecskéd
a mellkasomra tetted,
én kissé hátradőltem,
a vállad átkaroltam,
és elnyomott az álom.
Most arra ébredek fel,
hogy vége már a filmnek,
a farpofák sajognak,
jól elzsibbadt a lábam,
és el van gémberedve
a vállam is rohadtul,
fejem nem dönthetem meg,
nincsen mögötte támasz,
valami ócska pornót
sugároz a csatorna,
éjfél is régen elmúlt.
A távirányitóért
nyúlnék, de el nem érem,
van egy pohárnyi kólám,
miből kiment a szénsav,
de azt sem érem el, mert
te rajtam fekszel éppen,
szemed becsukva tartod,
a szád kinyitva félig,
meleg fuvallatocskák
szállnak nyakamra onnét.
Kívánhatnék-e többet?
Mozi
Gyere, nevető szemü, airwaves leheletü! Bús lovagod ma terád vár
egyedül a pattogatottkukorica-szagu moziban, ahova csupa pár jár;
lépkedek ide-oda idegesen én itt,
jaj, úgy tépi a szivemet a szerelem is, ahogyan a jegyeket a nénik.
Gyere na, hisz íme, a nap kisütött kint, fűt a tavasznak a láza,
vége a télnek, a depinek, a lomb is zöld, és tele van a pláza,
gyöngy vagy a sok bizsu-cicababa közt te –
mennek már odabent, gyönyörűm, az előzetesek, nosza, jöszte!
Kukorica, perec és a kóla kezünkbe, zsebembe jegyért kotorászom,
így be a sor közepére, amíg megy a halivudi jelenet a vásznon;
és míg könnybe a mozi szeme lábad,
lerugod a papucsodat, és a puha szék tetejére teszed föl a lábad.
Betege vagyok a szerelemnek, a vágynak, az érintésed is éget,
amikor a kezem és a te kezed is ugyanoda nyúl be a kukorica végett,
fölhevít, és amikor elveszed, űrt hagy –
nem tudok én ma a filmre figyelni miattad, olyan gyönyörű vagy.
Szép a te szemed, ugye tudod, és a szád, és szép a te fogad és a nyelved,
amivel a popcornt ízleled, amit a te szép kezed a zacsiból elvett;
legurul a nyakadon a kukoricamorzsa,
elnyeli ott ez a kis szakadék, a halálban is édes a sorsa.
Két kibujó telihold a trikód ködleple alatt a te melled,
barna, akárcsak az alkonyi fény a te bőröd, a szoliban ilyen lett.
Jaj, milyen oktalan állat az ember,
vágy az ölében örökkön dudorodik, és a szive teli szerelemmel.
Cicamica, mit tegyek, annyira édes a mosolyod, akárcsak a kóla.
Édes a szerelem, a vágy lólába ha néha kilóg is alóla...
Baromira gagyi ez a jelenet is éppen,
gyere, szerelemnek örülni hajoljál össze te velem a sötétben.
reggel
mért reggel fut a háton végig a rémület ujja –
gőgünk láncingét mért reggel veri át
fürge nyilával a kétség – csördül a vekker, a reggel
bús hadi kürtje, hahó, ugrik az én gyönyörűm,
vesz papucsot, macisat, hamar oldja le szép derekáról
két ölelő karomat, fut ki pisilni hamar –
mért reggel jut eszünkbe, hogy elhagy a nő kit imádunk,
hallva az ágyból az új nap csobogó zajait,
míg cseng távoli rétek csendje fülünkbe, szemünkről
most veszi játszva csak el puha lánytenyerét a halál –
kint fütyörészik a víz, és vígan pittyen a mikró,
bögrék és kanalak összeütődnek, és ím,
instant oldódik kakaópor a tejben, a vízben
kávé és teafű rebben ezerfele szét –
mert négyféle nedűt hörpint föl ilyenkor a drága,
kávét, dzsúszt, kakaót, gyömbér ízű teát,
csészefülek félénken az ujja köré tekerednek,
nyújtja nyakát a fiók, tátva a csőre felé –
bújj még, bújj ide még, nyomj csókot a számra, te drága,
forrót és hideget, édeset és keserűt,
vagy csak az ujjbegyedet húzd végig az ajkamon egyszer,
nem lehet, ó, tudom én, nincs neked arra időd –
nincs neked arra időd, cica, fut ki a kádból a víz már,
futsz ki a kádhoz ezért, módszeresen mosakodsz,
arc, fül, nyak, hát, kéz, láb, intim részek a sorrend,
mindet megmosod, és megtörlöd, bekened,
arckrém, kézkrém, bőrfeszesítő krém meg ilyesmi,
s már kezed illatosan száz bugyi közt kotorász,
melltartót veszel, és igazítod benne a melled,
festett fürtjeidet kunkorítod kifelé,
most ez a szoknya, vagy az, és a pink top ehhez hogyan illik,
hát a világoskék blézer, a pulcsi, a blúz –
mért hat reggel a testnél meztelenebbnek a lélek,
mért vacog úgy, miután reggel a partra kilép,
hol van a nap, mi sütötte, a szél hova fújta ruháit,
álmok gyöngyeivel hátán mért vacog úgy –
most a harisnya jön, itt nejlon vagy necc, az a kérdés,
az nem időszerű még, erről a szem leszaladt,
nincs egy percnyi időd, hiszen annyi a tennivaló még,
szemhéjpúdert kell tenni szemedre, lilát,
szempillát bodorítani, festeni rúzzsal a szádat,
gyűrű, csat, divatos hajgumi, fülbevaló –
egyetlen vakító kincsem te vagy énnekem, édes,
érted hagytam el én földem, a fél szememet,
érted jöttem idáig e völgybe, bicegve falábon,
ások a mélybe le most, nyitva a láda, üres –
nincs meg az autókulcs, kiabálsz, macikám, hova tettem,
nem láttad valahol – jársz kipp-kopp föl-alá,
nézed a tegnapi táskát, nézed a tegnapelőttit,
nincs meg, nincs meg a kulcs – szépek a szádon a csék –
hát hogy utálom a sok kollegádat egész nap a cégnél,
ó, hogy gyűlölöm én délben a pizzafutárt,
mert neki rúzsos a szád, és a lábfejeden neki billeg
a gonddal kipucolt, francia női cipő,
mert neki vagy szép, mert neki mondod a cséket olyankor,
négy fal közt lakom én – meglett végül a kulcs –
meglett végül, a jó retikülben volt, a helyén, csak
ott volt pont legalul, rajta a két telefon –
négy fal közt lakom én, hova nem süt a nap se be reggel,
egyetlen cicomám, fénysugaram te vagy, és –
zsebkendő, szemüvegtok, a tárca, a jogsi, a fésű,
gyorsan megcsókolsz, rámmosolyogsz, kisietsz,
elmész – – zacc, kakaócsík, ennyi marad csak utánad,
ujjnyi a dzsúszból, pár pöndörödő teafű
Metró
Hát elkapott ma, kiscicám,
az ellenőr a metrón.
Nem volt érvényes matricám,
kívánom, bárha lett vón.
Leszállított – az alagút
most énelőttem ásít,
s eljutnom több mint bonyolult
a kívánt állomásig.
S míg kattog egyre távolabb
haladva lent a metró,
halkan kattog a bőr alatt
az ember szíve dettó.
Ó, bár ne kéne lógnia,
föladva minden elvét!
Ez itt egy allegória,
ha nem tűnt volna fel még.
Hisz látod, éppen így megyek
hogy földerítsem, úgy ám,
felszín alatti énedet
a lélek mélyvasútján.
De megvívnám bár érted, ó,
én héroszok tusáját,
nem jutok el hozzád a szó
szűk labirintusán át.
S a vágy metróján, hol az ok
zord ellenőre szétcsap,
mint potyautas utazok,
azt kell hogy mondjam, én csak.
Mert nincsen matricám, se más,
jegy, bérlet, bármi érvény,
a benned rejlő állomás
t
hogy egyszer is elérném.
S meglelve benned messzi, tág,
mély állomások mását,
meghallanám a bőrön át
a szíved kattogását.
|
