|
Sötét tervek
Mesélik, hogy nem nagyon örült nekem,
amikor hároméves volt Mari
és én gyanútlan újszülött,
megpróbált a köszörűsnek eladni.
A zsírpapír, amibe majdnem belecsomagolt
a köszörűs, állítólag, olyan zizegős volt,
hogy bejött a zajra anyám, és közbelépett.
Az én sorsomra nem térek ki itt,
csak sajnálom szegény, szerencsétlen Marit,
halálba kergetné a bűntudat szerintem,
ha sikerült volna eladnia engem.
Erről a levélről többet nem esett szó
Kedves Szüleim,
hosszas töprengés után,
szomorú szívvel írom e levelet!
Este a nővéremmel megint összekaptunk,
ezúttal sajnos meg is pofozott.
Tudjátok ti is, mennyire erős.
Én nem hallgattam aztán a kérlelésre,
erre a tényre nincs bocsánat.
Bántotta, persze, az ügy, szerintem,
elkezdett félni, hogy mi lesz.
Arra a következtetésre kényszerültem,
hogy nem nevelődhetünk ezentúl együtt.
Nekem létszükséglet az itthoni környezet,
ő viszont, mint többször említette,
szívesen menne kollégiumba is.
Kérlek titeket, hogy intézzétek el!
Hétvégeken mindig hazajöhetne,
hétközben fölváltva mi látogatnánk.
És éppúgy szeretnénk, ahogyan eddig is.
Írtam egy verset
Írtam egy verset, míg mindenki aludt.
Nyári vasárnap, kora reggel volt.
Hallatszott a kitárt ablakon át,
ahogyan söprik és locsolják az utcát.
Bent a lakásban néma csönd honolt,
de sikerült a polcról hangtalan leemelnem
a tollat és egy üres jegyzetfüzetet.
„A szabadságért meghalni a hómezőn”,
ez lett a versem címe, műfaja: csatadal.
Ők és én
Nem akarok olyan lenni, mint ők.
Ők tudják ezt, megbántva néznek rám.
A méz lecsöppen a kockás terítőre.
– Kelj fel az asztaltól! – kiabál apám.
Aztán visszahív és én leülök,
szótlanul esszük végig a reggelit.
Később elfelejti, hogy kiabált.
– Te engem folytatsz! – mondja, és átölel.
Magányos diófa áll az udvarunkban.
Olyan akarok lenni, mint ez a diófa.
Meg kellett ennem
Meg kellett ennem a levelet.
Földrajzórán írtam, és az állt
benne, hogy a tanárnő hülye.
Rékának szólt a közlemény, persze,
és nem neki, de ő lecsapott rá,
és olvasatlanul az asztalára dobta.
Szünetben az egész osztály körülvette
és izgatottan kérdezősködött.
Például ilyet: „Tanárnő, a Sierra Maestra
gyűrődött vagy vetődött?”
A tanárnő arca ragyogott,
de amikor a levelet kereste, megnyúlt.
Megmondtam, hogy megettem, ne is keresse.
Anyát és Réka anyját behívatta.
A fiatalkori bűnözésről beszélt,
és olyan szépen, hogy sírtak mind a hárman.
Hőségriadó
Gyulladt szem világított az égen a szokásos Nap helyett.
Nyitott ernyők alatt jártunk, akárha zuhogna.
Szomszédom egy makkegészségesnek látszó
fiatalember becsöngetett, mondta, hogy ő az új lakó.
Megkért, hogy váltsam ki szívgyógyszerét,
mert zarándokútra indul még aznap a Déli Sarkra.
Lóhalálában siettem a Széna-téri patikába.
A villamos csak a reggeli órákban közlekedett.
Lajtos kocsik járták a várost, locsolták a felhevült
síneket. Többen a nyílt pályára merészkedve itták
előlük a vizet; úgyis púposodnak, magyarázták.
Gondoltam, a patika előtt még beugrom a Mamutba,
veszek tálca filézett csirkemellet, és megsütöm az éjjel.
A megállóban összefutottam egy régi IKV dolgozóval,
haja zsírosan tapadt tojásformájú fejére, mint a szép időkben.
Mondtam is neki, nem öregedett semmit az elmúlt harminc
év alatt. Férjhez ment és Ausztráliában él, újságolta
a beálló ötvenkilences lépcsőjére telepedve, mert ott
kevés a nő. Az utasok jobbról-balról kerülgették.
Sajnálták nyilván az arcát ellepő kelések miatt.
Végül a vezető gyöngéden felemelte, s a díszkáposzták
közé ültette. A figyelem rám terelődött, gondoltam,
az IKV-s nő miatt, mert madarat tolláról, de nem.
Hálóingben és posztópapucsban voltam, ezen ütköztek meg.
A konyhában az asztalra helyeztem a tálcát, a megbarnult
húst borsőrleménnyel borítottak be. Reklamálnom kellett.
A rekkenő hőség miatt a lakosság telefonon intézhette
a minőségi panaszok miatti árucserét. A pénztárosnő
megértőnek mutatkozott, együtt szagolgattuk a barna mellet.
Néhány idősebb háziasszony ecetes borogatást ajánlott.
Feltartottuk azonban a sort, a klíma-változáson
kesergő kisgyermekesek idegeskedtek.
A visszaútra nem emlékszem tisztán, sem az előző
alkalommal otthon felejtett recept kiváltás kalandjára,
de megszereztem az életmentő gyógyszert, az biztos.
A szomszéd ajtaja azonban be volt falazva.
Nyilván eltemették, mert meggyógyult közben.
Kalbeck a kertben
A kertben járt a titkár. Brahms
házának ajtaja kitárva, a zeneszoba
ajtaja kinyitva. Különös
zenét hallott. Azt hitte, szél sír
a felszínen, szíj csattog, gondolta,
végig a vízen, egy tenger hullám-
alakzatai mozogtak, ágaskodtak,
vonultak előtte a hangok győztesen.
Hirtelen csönd lett. A játék megakadt.
szégyenében eldobta rózsái a kert,
Csigák szálltak a magasba, bogarak
harapták kínjukban a levegő-üveget.
De fölcsapott újra a zene, megrázkódott
megint a zongora, a rágörbedő árnyat
akarta ledobni. Megint ütötte,
cirógatta, kalapálta, szólongatta
makacsul az árnyék. Szólongatta?
Kalbeck vonítást hallott, furcsa
párbeszédet: zenét és nyöszörgést,
zenét és fájdalmas panaszt,
sírásba csukló morgást. Kutyát
tartana a szobában míg játszik?
Döbbenetében a földbe nőtt a lába.
Bent folytatódott a gyötrelmes duett.
Csalogatta Brahms az őrjöngő futamot,
ígérgetett, mutatkozott magzat-héjában
neki, sírt, hogy született, köszönte,
mutatkozott a kikötői lányokkal az ágyban
és Clara Schumannal képzeletben
Ólomkatonái a fiókban dideregtek,
ő díszcsákóban ült a dobogón.
Üvöltés csapott ki torkán.
A zongora nem akarta ledobni többé.
Ő akart hallgatni újra. De hallgathatott
a hájas öregember, a siker napfényében
érlelődő májrák, a foltos arcbőr,
a szél suttogása, a szerelem maga.
A nyugtató, bölcs zongora-zene
a vonítást kísérte, az üvöltéssel
szárnyalt, a sírást gyömöszölte
a fuldokló, rángó torokba vissza.
Félóra telt így. Elhallgatott
a játék. Kalbeck a házba indult.
A szobában nem volt kutyának nyoma .
A mester szakállán könnycseppek
Ragyogtak. Kalbeck följegyezte.
Fölállta a zongorától, a hangja
remegett. A titkár úgy tett,
mintha nem látott volna semmit.
Nemsokára már tréfált vele Brahms.
Fiók
Betettem a fiókba nagyítómat
az állatkert játékvadjai közé.
Azóta lábdobogás és hangzavar,
madárszó hallatszik asztalomból.
És nem meri senki a fiókot
kihúzni, csak én.
|
