|
expergiscor
(ébredés)
A megkönnyebbülés a kávé
és a cigaretta után. Öröm,
hogy az éjszaka tényleg fekete
volt és üres, látszólag nyomtalan,
hol minden akarás másodlagos,
pusztán mögöttes tartalom, ha van.
A reggel nem csupán érzet, hatás,
a reggel dadogó emlékezet.
És hűvös fürdőszobavíz. A száj.
Lágy részek, limlomok, kezek.
A reggel az ablakkeretbe zárt
csömör, ami már szabadulna inkább.
A reggel a test rövidzárlatát
kihasználó szorongás.
A reggel kényszer, tértapasztalat.
Anyagok, színek, illatok.
Kulcszörgés, kapkodás.
Megkerülni a kertpadot.
Kihangsúlyozott, mégis érthetetlen,
leginkább dühítő kényszercselekvés,
hol minimális megszabott időben
ritkán adatik, hogy szeress még.
Recordatio
(emlékezés)
Igen, aznap is fölkeltem talán,
s ha fölkeltem, egészen biztosan
a csap-hideg víz alá nyomtam a
fejem. Akartam hallani a sercegést
és érezni a zsibbadást, ahogy
az erek megfeszülnek a fejemben.
Igen, aznap találkoztam azzal a lánnyal,
aki akkor is veled volt, mikor
megismertük egymást.
Igen, aznap még nem sejtettem semmit
belőled. Nem következtettem ennyi
maradandó, eljövendő időre.
Igen, aznap írtam le azt a dolgot,
ami miatt utálsz vagy egy hete –
merthogy hogy is voltam képes ilyet leírni.
Igen, aznap gyulladt ki az az autó,
amelynek nyomait később veled
néztük, viselve azt a bűzt,
ami még hetekkel utána is
terjengett alattomosan.
Igen, azon a napon délután
történt, hogy házunk főbejáratánál
a lakók körbevették azt a halott férfi t,
valamelyik szomszédunk édesapját,
és összesúgtak a hátam mögött –
merthogy szótlanul mentem fölfelé,
s hogy meg sem álltam, rá se néztem.
Igen, aznap nem bírtam volna elviselni
az izgalmat, ha halott van közel.
A teste által vetett árnyékot,
mi egyre súlyosabb, mondhatni nyers.
A nyirkos konyhánkban egyedül ettem,
amit anyám a tűzhelyen hagyott.
Nem sejtettem, hogy majd az is zavarhat,
ha bármi oknál fogva nem vagy ott.
Így aztán fel se tűnt, hogy nem te jössz meg.
Ültem. Minden körülmény elhaladt.
Úgy emlékszem, soká néztem anyámat,
ahogy a lábán egy ér lassan megdagad.
Caecitas
(vakság)
Egy hétig egy sötét szobába zárva.
„Ezt is ki kell próbálni egyszer” –
mondom, és magabiztos mosolyod már
akkor egyet jelent a félelemmel.
Végre sikerült kizárni a nappalt.
(Amikor ébredünk, az is csak éjjel.)
Életterünk mindinkább szűkre szabva.
Az ablakok nem nyithatók ki kézzel.
Az első órák izgalommal telnek;
a szemhéjunk csukva, így fel se tűnik,
hogy kettészakít minket a sötétség,
majd újra összekötve gyűlik
körénk. Először csak az ösztönök.
Ha nyitva a szem, vagy ha csukva, mindegy.
A színek megszűnnek – nincs róluk emlék.
És egy idő után a kint vagy bent, az mind egy.
Az éjszaka egyre lassabb, kimértebb.
Aludnál, de mellettem nem lehet.
A sötét tudatossá válik. És már
harmadnap nem találod a kezed.
Kaparászol, de csak engem találsz.
Semmi biztos, semmi megfogható.
Sötéthez nyúlsz, hogyha engem ölelsz.
Páros magányunk nem oldja a szó.
Csütörtökön egy szó se hangzik el.
(Nem is éreztem, mozdultál-e aznap.)
Emlékszem, lent, az ágy tövében ültem,
mikor először kimondtad, hogy vak vagy.
Csak azt sejtem, hogy péntek volt, sötét.
A vakságban a napok egybefolynak
s csak annyit szóltam, hogy „Három, azaz…
végtelen éj, mire eljön a holnap.”
Akkor volt az utolsó alkalom,
hogy el tudtam jutni hozzád, közel,
mert a folyamatos sötét teret
nyit, mely az érzékeket törli el.
Vakságunk egymás próbájának indult.
Hétfő reggel aztán egyszerre láttam,
ahogy botorkálsz a fénnyel teli,
hófehérre mázolt előszobában.
Hol, ó, az a pesti éjszaka?
– avagy Edgar Allen Poe
rémálma budapesti látogatásakor
Egyszer egy hűs péntek este – indultunk a Szimpla kertbe –,
könnyű jazzre vágyott lelkünk, míg a korsó körbejár.
Azt hittük, a stressznek vége, s csöppnyi szesszel végre-végre
tárt kapukkal vár a Hétker legszínesebb bárja tán.
Tárt kapukkal vár a világ egyik legjobb bárja már.
Ám sötéten, zárva állt.
Nem értettük, mi történik, minden kihalt, alig fénylik.
Nem világít csak az enyhe, álmosító Holdsugár.
Bosszankodtunk: „Lehetséges?” –„Be van zárva!” – „Nevetséges!”
„Nyugalom, csak ne légy mérges, a Kazimír nyitva vár.
Nyugalom, csak csöndben, kérlek, a Kazimír nyitva áll.”
„Fél egy van és zárva már?”
Értetlenül álltunk, némán, közben a sétálóutcán
autók húztak el mellettünk – ellentmondás, nemdebár?
Gondoltuk, hogy még egy kanyar beleférhet, hátha hamar
ott lesz a Mika Tivadar „Péntek?” – „Akkor funk! Király!”
Át is vágtunk a Dob utcán, ám egy srác intett megálljt:
„A Mika is zárva már!”
Annyit mondott; néhány hete új rendelet furcsa szele
csapta meg a kerületet, s éjfél lett az új határ.
Azóta e remek környék kihalt lett és semmi pörgés,
tönkrement a legtöbb bár és unalmas itt, minden áll.
Meghozták a rendeletet és azóta minden áll.
– Sorry, no more party time!
Hihetetlen, nem is értem! Közben a srác a sötétben
eltűnt, mi meg tétlen álltunk, furcsa csönd szakadt le ránk.
Hiányzott a zene, mozgás, nem-is-értem-nyelvű zsongás –
s hogy felnevetsz! Pezsgőbontás. Pizzásnál a szőke lány.
Semmi sem lehet ijesztőbb, mint ha Pest kihaltan áll.
– Sorry, no more party time!
Aztán hirtelen egy lökés, friss női hang és nevetés
ütötte meg a fülemet, éreztem, hogy tiszta, lágy.
„Hallod, Edgar, ne aludj el! Ez a Szimpla, a legjobb hely!”
„És mi lesz a Kazimírrel?” – „Dobon túl a Mika vár!”
Rám röpült egy szörnyű álom – szerencsére tovaszállt.
S vissza nem tér, soha már!
|
