|
Válogatás a História verseskötetből
Koffer
Hová utazik? – kérdezte a hordár
Magam se tudom – feleltem
Akkor honnan tudja hol kell leszállni?
Lesz majd egy állomás ahol senkit se várnak
Sokáig marad? – kérdezte a hordár
Az majd elválik – feleltem
Én azt hiszem sokáig – mondta a hordár –
minek cipelne különben ilyen súlyos koffert
Hát olyan nehéz? – kérdeztem
Olyan nehéz – felelte a hordár
Megálltunk és kinyitottam a koffert
volt benne egy zokni és a lábam
Kánon egy hangra
Aki tudja
Aki tudja, ugyanazt tudja.
Aki nem tudja, nem tud semmit.
Aki tudja, mind beledöglik.
Aki nem tudja, nem is élt semmit.
Európa csendes
Mennyire tavasz van!
Egy műhold tekintete
motoz a hajamban.
Apró vagyok,
de kinagyítható.
Mégse látják,
hol döfnek át
a koordináták.
Elzúgtak forradalmaim.
Tovagördül
a Göncöl-szekér.
Ősszel szeszeltem,
télen havaztam,
állok. Tavasz van.
Fiatal életek indulója
Fájdalmaink besorolhatók és fájnak.
A történelemnek
az a kereke hiányzik, amelyet
előre vagy hátra forgatni szokás.
Mielőtt elpatkolunk, közöljük magunkkal:
csömörből gödörbe.
Nos tehát.
Miután így áll a dolog,
megcsodáljuk a bakamákot és a paksimogyorót,
hogy lám, mire képes az ember.
Aztán nekilátunk a dolognak.
Nikkelezett szemmértéket veszünk,
megköszörüljük a kanyarfúrót,
ellátjuk magunkat reszelőzsírral
és ordítunk egyet, hogy mi is itt vagyunk.
Továbbá reggeliszünetben a jobb lábunkkal
megvakarjuk a bal fülünket,
mert a vének elhitették: viszket.
Egyébre nemigen gondolhatunk, mert a
viszketőpor-csempészek után sikeresen nyomoz
az Interpol.
Errefelé
Errefelé
megdöglöttek már sokan.
Nézzünk körül,
ki az, aki hátravan?
Ki jobbra tart,
ki pediglen balra.
Ne vigyorogj!
Így szólok magamra.
Nagy dolog ez!
Komoly dolog ez a nép!
Patyolatlen
lepedőjén lepedék,
hadd lobogjon,
fogd be kényes orrodat,
úgyis hullák
irányítják sorsodat.
Meg is ölnek!
Téged is, te balga!
Ne röhögjél,
ne röhögjél rajta!
Lucsokban, télen
Állok hülyén lucsokban, télidőben.
Lehet, hogy elterültem.
Az is lehet, hogy élek.
Lucsokban, télidőben
egyhelyben mendegélek.
Cuppogj, bakancsom, hétmérföldes,
csodára várni jó idő ez.
Lesz csoda még? Lehet, lehet.
Kézbe veszek, elszitálok
egy szürke, lucskos felleget.
Ahogyan látok, úgy látni tilos,
de minden élő megtörik hirtelen.
Szemet hunyok magamra – jó meleg –
és hirdetem…
a nem-tudom-mit hirdetem.
Apám evett
Az ágy végében ült apám,
amikor beléptem, láttam a hátát.
Az éjjeliszekrény fölé hajolva
rizseshúst evett és fejessalátát.
Akkor már tudtam, hogy meg fog halni.
Éppen a kórházi vacsorát ette.
Akkor még tudta, hogy meg fog halni.
Később ezt is elfelejtette.
Rizseshúst, salátát evett
apám és hátán nőtt a rák.
Azóta ha bárkit enni látok,
apám emeli kanalát.
Mind úgy zabál, hogy a saját halálát
hizlalja, amíg eleven.
Ha apám akkor éhenhalt volna,
még ma is itt ülne velem.
Így
csöndes szobában csendesen
csésze kávé az asztalon
kettesben ülök teveled
dúdolgatod a versemet
és eltűnődünk így
legalább ketten
magadnál és magamnál
nemesebben
mert mindig te vagy a célom
így vagy velem
érted bolyongok
bűntelen
mert sejtelek s a
bennem születő
általad lesz
igaz és érthető
képedre így formálsz
s képemre téged én
kettőnk viszonya ez a vers
így születik a költemény
és viszonyunkat
nem fertőzi érdek
holnapi harcos
látod én elérlek
cigarettádba
beleszívok holnap
igazat adva
új szempontjaidnak
s tudom
igazat adsz nekem
ki érted voltam
bűntelen
és én ki utódját lelte meg
és te aki az ősét
mi vagyunk itt
a szebbik lehetőség
az egyetlen
a folytonos igazság
szürcsölöm kávéd
szívom cigarettád
ha tévelyegnél
visszatartalak
így fakadnak
bennem a szavak
ha tévelyegnék
arcodba mártom arcom
így osztozunk
a harcon és kudarcon
nem államok közt
nem a csatatéren
a lényeges határok
bennünk húzódnak érzem
játszottam én is persze
de föl nem adhatom már
hogy kettesben éljek példás életet
mindazzal aki olvasná versemet
Ál
Állábaink közepette
álldogál az álszemérem.
Áléhesen, álszerényen
osztozunk az álkenyéren.
Álország ez. Általában
álvilágról álmodunk,
álvezérek államában
álistennek áldozunk.
Állat vonunk, álca áltat,
felrakjuk az álszakállat,
s majd egy kóbor álhalál
állagunkra általál.
Kedves Petrovics elvtárs!
Néhány versét átnéztem, s miután a tehetség
némi jelét látom, legalábbis a lírai részben,
reflektálok a műveire. Legelőször a rosszak.
Kérem, nem művészet a szóvicc és a laposság.
Izzadtságszagú és vacak ötletek úgy sorakoznak
abban az úgynevezett Fejenagyról írt micsodában,
hogy rossz nézni. Mit is figuráz ki? Az ötvenes évek
himnuszait? Vagy a téeszesítést? Vagy mi az istent?
Azt hiszi, korszerű még az elődöket így kicsinálni?
Téved, Petrovics elvtárs, mert ez a csont leszopott már.
Aztán itt van a hosszú, unalmas népmeseféle.
Néhol a rímei jók, néhol meg szépek a képek,
mégis, hogy jut eszébe olyan hülyeségeket írni,
mint az, hogy Magyarország most, itt és ma határos
Franciaországgal?! Na de kérem! Ön fiatal bár,
tudnia kell, hogy voltak ilyen hangok, nem is oly rég.
Súlyos adót fizetett országunk már a hasonló
jelszavakért! Aztán mit is óhajtott kifejezni
azzal, hogy hőséül nem munkásfiatalt vett?
Mért ne lehetne a hőst Reszelőnek vagy Kalapácsnak
hívni? S mért álljon be betyárnak? Rosszízű tréfát
mégse csináljunk, Petrovics elvtárs! És a hatások!
Egzisztencialista a griff, a boszorka, az óriás,
rózsaszínűre van lakkozva a francia udvar,
s rendkívül borúlátóan végződik a vége.
Nem hihetem, hogy ilyen passzív a magyar fiatalság.
Nézze, családom van, fiam és lányom, s nem a mennyben
próbálják a szerelmet elérni, de rögtön a földön.
Ezt tegye, kedves ifjú barátom, menni fog, érzem,
mégha lakásproblémák is nehezítik a dolgot.
Persze javítsa ki, mondjuk húzza meg egytizedére,
aztán majd maga is meglátja, Petrovics elvtárs,
legjobb, hogyha kidobja, bármily szépek a képek.
Térjünk át a rövid versekre. Persze az élmény,
mely táplálja a lírát, szűkös még, hiszen ön csak
húsz éves, de ne féljen, majd csak múlnak az évek.
Mindenesetre van érzéked – most már tegeződjünk,
ifju barátom, mégiscsak sok időt szakítottam
rád, s ez ritka dolog, befutott költőkre szakítok
ennyi időt, vagy még kevesebbet – szóval, az érzék
megvan benned, hogy konkrétan lásd meg a korban
önmagadat meg a problémákat. Ezért az a versed,
melyben rágyújtottál volna, de nem sikerült, mert
ott ült egy kislány, az kedves. Írj sok ilyet még!
Ebben a versben nincs önhittség, sőt, türelem van.
Ezt szeretem. De a nagymellényü üres fecsegést nem!
Édesanyádnak örök híredről írsz. Te, a kezdő!
Írd meg előbb az örökbecsü műveidet, fiatal ba-
rátom, valljon a mű, ne a költő. És a szabadság,
melyről folytonos ömlengéseket írsz, hogy az ember
hányingert kap tőle, kinek kell és mi a frásznak?
Közlésről még szó sincs. Dolgozzál sokat, aztán
meglátjuk. Harminc éves korodig be is érhetsz,
úgy, mint én, aki bájos zsengéim tömegét már
művészetpolitikkai-lektori rangra emeltem.
Egy szép napon
Megoldódunk egy szép napon
kettémegyünk egy szép napon
egy szép napon majd vége lesz
az idő minket szétfelez
siettetném de nem hagyom
nem hagyhatom nem hagyhatom
nélkülem elpusztulsz tudom
énvelem elpusztulsz tudom
miattam elpusztulsz tudom
pusztulj el már egy szép napon
Fénykép
Mindenki hord magánál fényképet
nagypapa nagymama papa mama
testvérek barátok szeretettek viszontszeretők
apró pufókságok
Én is hordtam egyet
magam csináltam a Margitszigeten
a képen szemétkosár volt üresen
Valahova el is tettem
mindjárt megkeresem
Bölcsődal
Nyirkos dögevő madarak
akartak óvnak szólítanak
rabló leszel bakó leszel
ezentúl holtig vétkezel
ki tévedésből magjának nézne
leszel anyádnak átka pénze
koldus leszel király leszel
pestis emel föl lepra visz el
anyád örömlány apád herélt
valahány ősöd semeddig élt
kölyköd ha lesz beléd harap
a végzet immár szívedben lépdel
hizlalnak ízes giliszta-péppel
a nyirkos dögevő madarak
|
