|
1.
Szívbillentyűk – részletek – a történet a Szív kutyája című antológia számára íródott, a lányok és apák kapcsolatáról.
”Majd én, én már úgyis halott vagyok, mondta apám, és már nyúlt is valami eszköz – hólapát, ásó, kapa, netán csavarhúzó után, de az is lehet, hogy csak lendített egyet a karján, mint aki indulna felém.
Nem álmodtam, dagadt szemhéjjal hevertem két összetolt széken az éjszakába süllyedt tengerparton, és a színes karikákon keresztül láttam a havas téli képet, hallottam apám hangját, intonációjában a jellegzetes löketet. Erőteljes ember volt, amikor a szíve elvitte, akkor is éppen dolgozott, füvet kaszált.
Kaszálás közben jött érte a kaszás.
Szívbillentyűzavar, írom most a billentyűzeten.„
”Amióta meghalt, jelentkezik; ha válságba kerülök, hangot vagy képet ad magáról, mint mikor a tévéket javította. Noha míg élt, sohasem élt velem. Lelkieket létezőnek el nem ismert; ez volt az ő filozófiája. Szerelni kell inkább, semmint szeretni, gyűjteni, semmint gyűlölni; szerelte is az életet élethossziglan, míg végleg tönkre nem ment az ezerszer megbütykölt, fekete pamacsokat prüszkölő fűnyírógép. Ekkor jött a kasza.„
”Materialista volt az én apám a végtelenségig. Pontosabban a túlhabzásig, a halálhörgésig. Nem marxista materialista, sem másmilyen iskolához tartozó, nem is anyagias, hanem egyszerűen egy anyagelvű, az anyaghoz értő, azzal bánni tudó, és nálánál, az anyagnál nagyobb hatalmat – a halálon kívül – el nem ismerő férfiember.
Na de az anyag micsoda? Neki mindene volt: a föld, a fémek, de a víz is, a tűz is; mindenhez értett, amit meg lehetett csinálni, helyre lehetett hozni, termékennyé és termelékennyé tenni, beindítani. Természetes anyagokhoz és ötvözetekhez, amalgámhoz, műanyaghoz egyaránt. Szikrát csiholt. Hegesztett. Vizet szerelt és evezett, motorcsónakot vezetett – ezt kiváltképp szerette, sebesen szelni a folyót –, pecázott, halat pucolt, belezett. Megszerelte a vaskályhát, orgonasípokhoz hasonlító csöveket forrasztott hozzá. Szép időben élő tűzön főzte a halat, saját szerelésű, láncos bográcsban. Hatalmas ősbölény-rönköket halászott ki a folyóból tüzelőnek, fűrésszel, fejszével – mindkettő a kezére állt –, felaprította, és pillanatok alatt tüzet tudott gyújtani, de ugyanígy be tudott gyújtani és meg tudott reparálni mindenféle motort is, az elektromosság tudománya a kisujjában volt.„
”Vécétartály, csap, porszívó, kávédaráló – ment, szívott, húzott, pörgött. Esernyő, lábas, mixer, locsolócső – foltozta, forrasztotta, ragasztotta.
Semmi sem maradt reparálatlan.
De ásott, de kapált is. Jóban volt a földdel, vagy küzdött vele. Minden paraszti munkát ismert, és némelyiket gyakorolta is. Vetett, metszett, öntözött, paradicsomot passzírozott. Árvíz ellen védekezett, árvíz után iszapolt, meszelt, szúnyoghálót foltozott. Épített, mint egy kőműves. Betonozott és üvegezett, glettelt és gittelt. Tetőcserepet rakott. Burkolt és cinezett.
Ja és az autó meg a bicikli, á, az neki ment, mint a karikacsapás, tíz perc alatt megszerelte. Nincs ennek semmi baja, csak ezt az anyát kicseréljük, a csavart megszorítjuk. Ehhez van alkatrészem, gyertyám, tömítésem, fogóm, mindjárt hozom.„
”Könnyek közt szólongattam tehát apámat a fekete víz partján, és az üres vodkásüveget, mint valami nyöszörgéssel és nyállal telt palackpostát, belehajítottam a tengerbe, ahol mindörökre eltűnt.
Ekkor mondta apám a fenti hóból, hogy majd ő, ő már úgyis halott. Mint aki tudja, mit kell tenni, mint akit sértés, sérelem, támadás és bosszú már nem érhet.„
2.
Mása motorra száll – részletek – a történet a Szomjas oázis című antológia számára íródott a női testről.
”Mása a barátnőm, harminc éve ismerem.
Együtt jártunk iskolába, lánykorunkban együtt bohémkodtunk, aztán egy időben mentünk férjhez, egyszerre szültünk, átvészeltük a kommunizmust, a balkáni háborút, a kitelepülést, a betelepülést... Ment az élet.
Láttuk egymást soványan, kövéren; sírva, mulatva, depressziósan és eufóriában; kiegyensúlyozottan és hamis mázzal leöntve. Unottan, házi rongyokba vackolódva, rendetlen hajjal, és kicsípve, kilakkozva, úrinősen. Néha sokáig nem gondoltam vele, de egy kicsit – mustármagnyit – azért mindig imádtam: a puha húsát, azt az olvadékony lelkét, a gömbölyű vállát meg a keskeny csípőjét, vagy épp az elhízott seggét meg a labdányi mellét. A bociszemét, a bácskai tájszólását, a hol szőke, hol barna, hol vörös haját, szeme alatt a duzzanatot és a sötét karikákat. Párhuzamos életünk hol elvált, hol érintkezett, de a klimax közeledtén, amikor megkondul a vészharang, negyven után és ötven előtt, különös, mindkettőnk számára megmentő testvériség font össze bennünket.
Mása harmincévesen a pecsenyék királyasszonya lett, és a gyerekeinek a „coca”. A testmelege éjjel-nappal a család rendelkezésére állt. Türelme, mint a szenteké. A lágy hangjával, a két puha kezével kérés nélkül szolgált. Jöhettek bármily kemény idők, embargó és NATO-bombázás, ő megállás nélkül szeretett és dolgozott. Szóval, ha háború és béke, akkor Mása: ő mindig teljesen jelen volt, és mindig csak a háttérben. Ha kellett, szeszt csempészett, hogy eltartsa a családját, ha kellett, krumplit ültetett és pulykát nevelt, és amikor át kellett települni Magyarországra, ő volt az, aki nyélbe ütötte az országváltást.
A férje akkor szerette a legjobban, amikor a legkövérebb és a leglomposabb volt. Amikor zsírszag áradt a hajából, rongyos trikóban állt a tűzhely előtt, és népies ételeket sütött-főzött. Ebben az időben ritkán találkoztunk. Mása bezárkózott a családi körbe, elhízott, nem mutatkozott az emberek előtt. Aztán kisebb szívproblémái támadtak, antidepresszánst szedett, megint csak elvétve jelentkezett.
Csak néha sugdolóztunk egymás közt, miközben a férjeink a konyhában pálinkáztak. Ledőltünk az ágyra, és a testünkről beszélgettünk, a második érintetlenségről, ami negyven körül köszöntött ránk. A fiatalkorunkról, amikor szerelmesek voltunk, meg a túlcsorduló vágyainkról, amelyekre akkor nem találtunk se mozdulatokat, se szavakat. Hogy is találhattunk volna, hisz nem kért tőlünk senki, se szerető, se férj, se barát, ilyet. Némán és megadón kellett a mi testünk, és olyan is lett, néma és megadó. Hiába feküdtünk le ezzel is, azzal is, a testünk nem tanult meg beszélni soha. Ezek a ritka, forró sutyorgások adtak először hangot egy mély gondnak vagy örömnek, még nem tudtuk, minek.
”Januárban, egy kis kőbányai kocsmában Mása megismerkedett egy baseball-sapkás sráccal, a postás Imrével, aki tíz évvel fiatalabb nála, csupa ín és ideg, motoros rocker-proletár. Fordítva hordja a sapkát, majd’ szétveti valami oktalan és céltalan akarat, hiperaktivitását csak a sör csillapítja. Mása azonnal a férfit látta meg a szegény, vad fiúban, és odaadta magát neki. Egy szupermarket hajnali parkolójában süllyedtek a kocsimélybe. Rendőrökkel hadakoztak – Mása e téren is tapasztalt –, és a Népligetben köszöntött rájuk a reggel. A fiú elaludt, és Mása órákig csak nézte-nézte a szögletes arcát, az ujjbegyeivel simogatta a combját. Megbabonázta ezt a srácot, aki nős ember létére is árva maradt, egy remegő, nyers utcagyerek. Mása érett szerelme, feltárulkozása, az ízes szava, mely újra meg újra mozdulattá és tetté válik, a folyamatos incarnatio, amit ez a nő művel, megtöltötték az életét tartalommal; ahogy mondani szokták: ember lett belőle.
Mása már több mint egy éve zöld postásinget szagolgatva alszik el otthon, és olyan izgatottan készül a randevúkra, mint egy szűzleány. Néha eljön hozzám, leül a helyére, és élőben imádja az Imrét. Mesél a csokoládé bőréről, a csapzott homlokáról – látom, amint leveszi a fordítva hordott baseball-sapkáját, és hátrasimítja az olajos haját –, az ágyéka illatáról, a kis proli történeteiről, és betölti a szobámat szerelemmel. Meghízott egy kicsit, kigömbölyödött, ismét olyan lágy lett, mint rég, csuda csinos, farmerben jár, és masnival díszített dunsztosüvegben viszi az Imrének a saját kezűleg kisütött libazsírt. Szétteszi a lábát, fölül mögé a motorra, hozzásimul, csókolgatja a hátát, és együtt viszik szét a leveleket a külvárosban. Én még csak nézem őket, amint elrobognak, és nevetek.„
3.
Vajdasági bogrács – részletek
”Arcomhoz simítottam a vízben egy tavirózsa levelét. A legsimább felület, amit valaha érzékeltem, különös matéria: puha, ugyanakkor feszes is, hajlékony, ám szilárd, egészen lágy és mégis szívós. Mintha megcsókolt volna, de nem tapadt, hanem finoman simogatott, pillanatokra befedte az egész arcomat. Amikor elváltunk, elterült a vízen, és lebegett tovább.„
”Tudom, sokan a nagylábujjukat se mártanák be az ilyen fekete vízbe. Mi csak „kanálisnak” hívjuk; Olyan ez a kanális, mint az ősleves. Felülről olajfeketének látszik, odalenn azonban smaragd színekben pompázik a vízi palota. Langyos a vize, a növények egy része megbuggyan, és barnán erjed. Ebben a bácskai kisvárosban nincs más lehetőség, a kanálisban mártóznak meg az emberek. Én azonban olyan hosszan úszok, míg el nem feledkezem mindenről.„
”Az idő lassú múlása máris élvezet. Az érzékelések, érzelmek, hangulatok hosszúra nyúlnak, némelyik szétterül, vagy ágaskodik és lombosodik, sustorog – csábít, akárha saját magamban is olvasni kéne. Másként érez a meztelen bőröm, ebben a zavartalanságban másként látok, a semmittevés vizében más lénnyé lettem. Vágyakozom, vegetálok. Ami sokszorosan felfokozódott, az az erotikus világérzékelés. A saját bőröm, és mikor itt járt a barátom, az övé, mintha verseket, verseket és verseket akarna mondani – talán valami feledésbe merült érintkezésformáról, olyan nyelven és olyan nyelvről, amit, legalábbis Budapesten és Belgrádban, már nem beszélünk. Azért nem bírok olvasni, mert erre a kihalt nyelvre figyelek, és erre vagyok kíváncsi. Susog, mint a nyárfák és a jegenyék ezer ezüstzöld levele, zizeg, mint a sás, és hallgat, mint a dülledt szemű békák.„
”Amikor a holtágban, alacsonyan a fejem fölött elröpült egy gólya, megéreztem a levegőmozgást, amit a szárnycsapásai keltettek, és hallottam szelének neszét. A pamutpuha éjszaka lassan ereszti fel a fenyő mögül a holdat. A kerti növények a tikkadtság ellenére élvezik a rezdületlen napsütést. Minden lassú, a víz alatti növények fátyoltánca is. Mint Dalinál, pont úgy elváltozott naptár és óra. Olvadnak a fémek.„
”Arra gondolok, hogy ilyen lassan kéne szeretkezni. Olyan türelemmel, melynek már nem is „türelem” a neve, hanem valami kozmikus neve lenne. Tágulás, fényhúrok. Egy férfi bajszáról finoman lenyalni a sörhabot. Ahogy a macska édeleg. Ahogy a Tejút mozog. Hosszan siklani a hínár szövevényében a víz alatt – a növényekkel nem sértjük fel egymást. A hínárban csak figyelmes mozdulatokkal lehet úszni, erőszak nélkül áttörni a dzsungeles mélyvízi vegetáción a napra. Talán egy emberben is így - - - hogy feljuss a szájához és a szeméhez.„
”A lassúságra tanít egy angyal. A szinte-mozdulatlanságra, az idő másik dimenziójának felidézésére, mely magába szívja és egymásba átömleszti az érzékeléseket, mely a meleg, a fények, a fekete és a zöld, a csönd és a neszek összekomponálására hív fel, és olyan figyelemre, melyhez már nem értünk. Erre visz rá a legközönségesebb vidéki július. Egy másik testre, mely vízi világot hömpölyget magában némán. Olykor sóhajt. Minden mozgás a Naptól van.„
|
