|
Rékadal
Aludj, kicsim, álmodj szépet,
én is csak álmodlak téged.
Aludj, kincsem, aludj, én meg
álmodban majd kicseréllek
Akik alusznak, boldogok,
de az álom gonosz dolog:
kicsi szíved alig dobog,
kicsi szemeid is vakok.
Sötét szoba, gyanús neszek,
reggelre én már nem leszek.
Apukád is rég elhagyott,
és most anyukád is halott.
Szólongatod, de nem ébred:
az anyukád nem hall téged.
Nem azért mert olyan lusta,
hanem halott, kis butuska.
Ne sírj, kicsim, inkább szunnyadj,
két piros szemed lehunyjad.
Ébren fáj csak ez az élet -
a vetett ágy vessen véget.
Hogy itt lehessek
Nagy, tisztázó összegekről álmodom.
Uram, adj kölcsön!
Méltó vagyok, hogy hajlékomba jöjj.
Vagy, hogy méltó lehessek.
Uram, neked oly kevés, amennyiből
újrakezdhetném. Higgy nekem,
hogy ne kelljen hazudnom.
Nincs mit beosztanom, annyi a törleszteni valóm.
Szeretnék csak neked tartozni.
Már most megmondom,
hogy nem leszek pontos,
és persze ugyanilyenben maradnánk,
ha adnál, nem menekülnék aztán előled,
meg persze az se baj, ha neked sincs, Főnököm!
A sziget szó
Kit lenne szívem oda magammal vinni,
aminek már a létezésében sem hiszek?
Ha van is bennem szív,
csak egy parányi sziget.
Minden ember egy puzzle,
amit a szülők a szélek után meguntak, feladtak vagy félreraktak -
egy "hülye vagyok" feliratú puzzle vakoknak.
Hülyékkel vagyok körülvéve - mondta a Papa,
és vénségére felköltözött a szőlőbe egy szokol rádióval.
Én pont a családból nem hasonlítok senkire.
Minden ember egy zsírcsepp a Szindbádban.
Minden sziget egy kipányvázott léggömb.
Minden folytatható, de minek.
A volt csajom barátsága.
Apám utolsó bicskája.
Hét éve nem láttam a tengert. Élő embert egy hete.
Bármelyik szó képes kihúzni a dugót. Duna. Sziget.
Majd ott élni nagykorodban? Kinyomozni, van-e ott élet?
Követed a titkos ösvény, aztán a végén ott a szar.
Az ember felkel, magába néz és ásít.
Az egyik hangulatból nem látszik a másik,
az csak megjátszás,
a kis hülyék hite.
Majd pont az öregszik meg, aki akar.
Én mondom, sohasem volt érdekes a másik.
A télből nem következik a tavasz.
A redőnyök leeresztve,
a külvilág kirekesztve,
mintha valami nagy boldogság ereszkedett volna szívemre.
De nem az ereszkedett.
Ez a sziget hej de nem trópusi,
vagy belefulladsz vagy a tengert szemeteled tele.
De fennmarad.
Fordíts hátat, hogy ne sebezz senkit, védd magad.
Az együttélés feltétele a nemivás, a beszélgetésé ellenben az ivás,
a többi tudható.
Amikor szétszakadnál, magadba fordulsz
elmerülsz a monitorban,
mint akihez ilyenkor nem lehet szólni,
máskor meg másért,
mint aki dolgozik, mint az árapály.
Hét éve nem láttam a tengert. Élő embert egy hete.
Akkor sem nyertem vele semmit. És ő sem nyert.
(Jön az a vers, megy ez a vers, csak kezdj bele.)
Elszigetelődtem, lerombolódtam.
Már múlt időben sem beszélnek rólam.
Hideg utcán hazafele költeni.
A maradékot valahogy kitölteni.
Az ember végül úgy él, mintha már halott volna,
hatvanról felmegy nyolcvanöt kilóra.
Hátat fordít. Már fel se kell. A nap se.
Némán elmosogat. Majd holnap. Sziget.
Szájában elalszik a cigi, Isten szétcsúszott. Sziget.
Vagy inkább ki se emelkedett.
Nélkülözünk, körülnézünk,
körülnézünk, nélkülözünk -
szólottam én, Gyenge Szárny.
Odüsszeusz visszafordul
Száznyolcvan fok, nem telik bele egy szívverés.
A szigeten maradt valami.
És húzd meg, az áramlat ellenünk dolgozik.
Nem lehetünk pár.
Elmozdulnak a rögzítetlen dolgok,
mikor visszabillen a fedélzet, megtántorodom.
Két éve tizenhét évnyire,
szélirányban, meg sem érezve az apály erejét – Aiaié!
Tévedtem, változtass disznóvá!
Az ember dönthet így, tévedtem.
Kirké, könyörülj!
Kéréssel jövök,
utoljára innen indultam el.
Itt szeretnék újra
minden szégyen- és hiányérzet nélkül,
öntudatlan hemperegni boldogan.
Az ember dönthet így.
A szóban már nem bízom, csak a farmakológiában:
inni adj, enni adj, a többi formaság.
Útravaló fogytán
hazatérésben nem hiszek.
Üres a fedélzet és a fedélzeti napló -
ott tudtam utoljára írni, Ithakán.
Ha hullámzik a padló, keveset beszélsz:
milyen lenne, ha - de mindegy. Minek.
Mint egy bizonyításra nem szoruló sertés
tele emberi gondolatokkal:
oda-vissza-oda-visszavágyni -
ha te nem jöhetsz el,
maradok, már nem hiányzik, hogy akard.
Ha hiszed, ha nem,
megváltozott a természetem,
ámde eszem, mint eddig, olyan.
Annál, amennyit éltem,
többet töltöttem tengeren.
Óltól az asztalig:
moslék, dagonya, pörzsölés, hagymás vér, zsírszalonna, töpörtyű
kézkímélő mosószer, és örök napsütés,
szegény, végig és örökre halott
apám is így csinálta;
nem ez a végehossza tévelygés.
Változtasd át magad,
hívlak, húzlak,
ne eressz el szeretettel
disznókirálynőm,
mert a mi szerelmünk sokat tűrt
főhőse, én –
valóban sokat próbált,
földön és tengeren,
csak megváltozni nem.
Ebéd
Megcsúszik a kés a porcelánon,
aztán újra csend lesz.
A villáról fél villa rizs leremeg.
Lenyelek egy vadgesztenyényi rághatatlan húst.
Családi ebéd egy idegen családnál,
már elmondtam magamról mindent.
Hogy tervezem a továbbiakban, mik a szüleim.
Ügyesen alkalmazkodtam a szertartáshoz,
szinte már észre sem vesznek,
megszokásból összezártak, hozzámszoktak,
sokáig csak engem figyeltek, de már figyelhetem
a dolgok természetes, itteni folyását.
A polcon elsőre kiszúrom a Rókák szólóban két kötetét.
Még nem adtam magamról semmilyen képet,
még nem tudom, milyen legyek,
szerelmem bíztatóan néz,
azt mondják, már sok mindent mesélt rólam,
de mit mesélhetett?
Itt nem hozzám tartozik.
És közben ez a határozatlan, jóindulatú, diszkrét várakozás,
hogy mondjak valamit magamtól.
Istenem, csak a kontrolt ne veszítsem el,
ha eddig jól szerepeltem!
Felébredek az üres tányérból,
titokban megmutatom szerelmemnek, amit fölfedeztem,
a pókot a földön,
titkunk kitudódik, amint felvisít.
Itt az idő, hogy feltaláljam magam,
és mellékesen megmentsek egy életet!
Óvatosan az ablakhoz viszem a szalvétába terelt pókot,
beömlik a hideg, ahogy szerelmem ablakot nyit,
kirázom a szalvétát a szikrázó szabadba.
Megvolt a napi jócselekedet.
Segítek leszedni az asztalt,
már nem vendég, kezdő családtag -
aki szabódott, mikor kínálták,
most kérés nélkül teszi hasznossá magát.
Milyen felmérhetetlenül hosszú idő -
merülök el egy pillanatra a gondolataimban,
egy stósz tányérral a kezemben a konyha felé -
milyen felmérhetetlenül hosszú idő
egy pók életéből,
míg újra betalál ide a melegbe, ha egyáltalán.
Szerelem
Két tárgy, már pihenhetnének. Hullafáradtak.
És a dögnehéz ágyakat összetolják.
Átvonszolják egyiket a másikhoz,
de nincs enyém-tiéd. Egy lepattant hotel
kétágyas szobája. Részegek.
Amit vártak: mélyebb tónusú téglalap,
a szokásos üledék, pormacskák, pénzérmék,
egy megmagyarázhatatlan műanyag,
valahogy szomorú, olyan üres;
az a négy bemélyedés a padlószőnyegen kitart reggelig.
Ez itt az első és egyetlen éjszaka.
Még nem szóltak egy szót sem. Tévé sincs.
Csókolóznak egy kicsit. Aztán
kimegy hugyozni a fiú. Egészen előredől,
hogy beletaláljon a kagylóba félmerev fasszal..
Imbolyog. A lány levetkőzik, csupa libabőr,
beállítja a zuhanyt. Régebben együtt mostak fogat,
nem lehetett elsőnek abbahagyni.
Régebben, máshol - egy fogkrémmel rajzolt,
féloldalas szív volt a tükrön.
Mire mindketten végeznek,
úszik az egész fürdőszoba.
A hotel törülközőihez nincsen gusztusuk.
Kérdés: ki aludjon a résben?
Mert össze fognak bújni.
Muszáj. Megszokás.
Mint a koalák, mint a bevagoníroztottak,
mint az "egymásba tett kanalak".
Ők fészeknek nevezik.
Rossz a résben, de rosszabb egyedül,
nem érezni azt a szagot. (Úristen,
annak a szagnak nevet adni - két teljes év nem volt elég,
pedig névadásban voltak jók igazán.)
Rossz a résben, de rosszabb egyedül,
elmászni a zsibbadás elől,
a fiú elhalt kezével fogja a lány haját,
úgy alszik el. Leoltják a villanyt,
elosztják a takarót. A fiú keze
- ha az ő keze az a kéz ilyenkor -
elindul a lány hasán.
A lány aludni akar.
A fiú valami zavaros esti mesével ébren tartja,
a fenekéhez dörgölődzik, remeg.
Fázol, mondja a lány. Megfordul.
Csókolóznak, néha eszükbe jut a kezük,
a szemüket mindig egyszerre nyitják ki,
mindig a lány csukja be előbb.
Félálomban szeretkeznek - ha már nekikezdtek -,
gyorsan, gyakorlottan, húsz perc, három pozíció.
Jó, mint mindig, mondják is, mint mindig: "Jó volt."
Elszívnak együtt egy cigarettát.
Füstöl a félig elnyomott csikk, hadd szenvedjen.
A fiú kimegy hugyozni, sötét van,
felrúgja a hamutartót. Mire visszér,
már alszik a lány, a fiú azt mondja: "Szeretlek."
Nem bújik oda a lányhoz, a résbe,
gondolja, alszik, mindegy már neki.
Ebben az életben - honnan tudná? -
most voltak utoljára együtt.
Reggel aztán az ideges kapkodás,
a padlószőnyegen egy ujjlenyomatnyi,
cigaretta-égette lyuk virít.
Virítana, ha nem a sokadik lenne.
Visszatolják az ágyat.
Alkalmi vers a hely varázsáról
Mint szélcsendben a tengerészek,
boldogtalan feleségek,
dologtalan heverészek,
sokáig kitart a készlet,
és ez vers, mint az élet:
hányaveti, hevenyészett,
nem állnak össze egésszé a részek,
míg nem leszek hullarészeg.
A hely varázsa megfog,
lelassít, nem enged tovább.
Itt boldog vagy és céltalan,
mint aki révbe ért.
A rév, a rév!
Ott szirének laknak,
és a hely neve Aranykor.
Most is oda tartasz,
ahonnan el kellett jönnöd,
ahova tartozol.
El kellett indulnod,
kis kíváncsi, a nagyvilágba,
hiába a hibátlan napsütés,
nem volt jó otthon,
de az otthonra emlékezni jó lesz.
Hát persze hogy az anyaméh,
de ott meg hogy lehetne anyatejet inni?
Egyébként is ahogy az angol mondja:
anyu múmia, apu halott.
Azok az áldott jó, őszinte és kőkemény nyolcvanas évek, hej!
Amikor a Révész szerint
nincs egy hely, nincs egy hely, nincs egy hely, nincs egy hely.
De megteremthető.
Én például szeretem a koszt.
Ott vagyok otthon, ahol a csapba vizeltem,
csak azon a helyen, amit már telehamuztam,
és körbeköpködtem szotyihéjjal.
Ahova nem jönnél szívesen.
Vagy az ágyban.
Istenem, az ágy.
A világnagy ágy.
A guruló ágy.
A gyerekkori betegágy, kint a nyílt vízen.
Ahol ember nem lát, baj nem ér.
Alig mozdulhatni attól a rengeteg mindentől,
ami két alvás között kellhet.
Mert az ember azért van a világon,
hogy valahol azért ő legyen a legjobb,
és én alvásban jó vagyok.
Tudom azt álmodni, hogy azon a dombon szánkózom,
és nem újra, hanem akkor.
Mi is volt a neve?
Szénoltár.
De rég voltál már a szénoltárnál, de rég voltál már a szénoltárnál…
Tavaly nem is volt hó.
Vissza a Videóvers nyitóoldalára
|
