|
1.
Az utolsó látogatás
-- A farakás mögül lépett elő. Én krumpliért indultam hátra a présház pincéjébe, édesanyám a szomszédasszonynál volt. Nem számított, hogy háború van, ő akkor is átjárt beszélgetni, ugyanúgy, mint amikor még béke volt. Gondoltam, megfőzöm a krumplit, mire hazajön. Egy hónapja lehetett akkor, hogy a nagyapámat lelőtték. A te dédapádat. Édesanyám édesapját. Azt mondta a tisztnek, hogy nincs több pálinka, kaputt, vége. A tiszt erre elő a pisztolyát, és lelőtte. Ott helyben. Édesanyámnak hang se jött ki a torkán. A szája elé kapta a kezét, és nem mert jajgatni. Csak leborult mellé a földre, és úgy imádkozott. Akkor merte megsiratni, mikor a részeg tiszt odébbállt. De ezt már sokszor elmeséltem. Nehéz idők voltak. De az ember csak ember, akkor is, ha háború van, mindenhez tud alkalmazkodni. Megszokja, hogy délelőtt ágyúznak, délután csönd van. Megszokja, hogy katonák járnak lóháton az utcán. Hogy a fiúgyerekek fölkéretőznek a tisztek mellé a nyeregbe. Itt voltak, megszoktuk őket. Azt nem mondom, hogy mindet meg is szerettük, de hát a falubelijeid közül se szerethetsz mindenkit! Elvoltunk velük.
Hozd közelebb a lámpát, nem tudom, miért vitték el olyan messzire. Állandónan fölforgatják ezt a szobát, aztán utána nem lehet megtalálni semmit. Na de ha az ember már nem a sajátjában van...
Ott tartottam, hogy a farakás mögül lépett elő. Már amikor a nagyapádat lelőtték, akkor is láttam, hogy figyel. Láttam, mert ő sose volt részeg, de a tisztjére akkor se szólhatott rá. Utána eltemetni is segített, mikor megjött a plébános. Többször hozott nekünk csokoládét. Hogy honnan szerezte, nem tudom, de mi még a háború előtt se láttunk olyant, de még utána sem. Emlékszem a csomagolópapírjára is, olyan szép kéket azóta se láttam, egész sötétkék volt, csillogó ezüsttel bevonva kívülről. Nem sok volt vissza a háborúból. Még nem tudtuk, de ők talán már tudhatták. Lejött utánam a pincébe.
A háború alatt is élni kell az embernek. Ha tudtam volna, hogy ilyen hamar vége a háborúnak... De nem gondoltam. Amúgy se lehetett volna hozzá semmi szavam. Két hétre rá véget ért a háború. Hozzáadtak apádhoz. Őelőtte sose hoztam szóba. Na, akkor most menj. Elfáradtam. Isten veled.
2.
A visszaút
Akkor menjünk, édesanyám! – pillantott rá a nő a mellette lévő ülésen elhelyezkedő fejkendős öregasszonyra, aki miután beültették, és áthúzták, majd becsatolták rajta a biztonsági övet, egy kicsit még fészkelődött az ülésen, aztán megigazította a fejkendőjét, majd ölébe ejtette a kezét, mint akkor régen, amikor kukoricakopozás közben megállt egy pillanatra, mert akkor is ugyanígy ölébe ejtette a kezét, pillantása akkor is ugyanígy a távolba veszett, talán akkor is arra a mondatra emlékezett, amikor a padja előtt megállva (erős baranyai akcentusát utánozva) megkérdezte tőle a tanítója, hogy Ingis, szavaltál már, ezt a mondatot, igen, ezt a kérdést tette föl neki a tanítója, és mostanra ez lett hátralévő napjaira az egyetlen bizonyosság, hogy azonos önmagával, és amíg a körülötte lévők értik ezt a mondatot, addig őneki is van joga élni, és amikor azt felelte a tanítónak, hogy „Neem”, akkor a tanító elismételte, hogy „Neem, neem, neem”, háromszor, erős baranyai akcentusát utánozva, talán akkor is ugyanilyen kirekesztettnek, otthontalannak érezte magát az új faluban, az új iskolában, mint most, öregkorára, ebben az időtlenné vált, csupa idegen lakta világban, és azért maradt társa ez a mondat, ez a kérdés, ez a válasz, ez a baranyai e-vel ejtett neem, hogy legyen hová hazatérni, vagy legalább hazavágyni, ahogy a kopozó újból járni kezdett fiatalon is görbe, bütykös, kérges bőrű, keményre edzett körmű ujjai között, és peregtek szaporán a kukoricaszemek, előbb az ölébe, a kötényébe, s mikor aztán összefogta a köténye szélét, és a térde közt árkot formálva belefolyatta a kukoricát a szakajtóba, pillantása időnként a kezére vetült, szeme fókuszában megint a bütykös ujjú keze, a kopozó rajzolódott ki, úgy tekintett most a volán mögé beülő lányára, aki bedugta a slusszkulcsot, megigazította magának az ülést, becsatolta a biztonsági övet, és mielőtt elfordította az indítókulcsot, gondolatban még végigjárta a kopottas, barna utazótáska tartalmát, a hálóingekhez érve kissé elbizonytalanodott, hogy bepakolt-e mindent, a pillanat törtrészére újból megfordult a fejében, hogy esetleg még egy váltás utcai ruhát is betehetett volna, aztán ismét csak elvetette a gondolatot, mondván hogy úgysem lesz rá szüksége az édesanyjának, csizmára se, hiszen mindjárt itt a tavasz, még egyszer kinyitotta a kesztyűtartót, megnézte, hogy benne van-e az édesanyja személyi igazolványa, a visszaigazoló levél, aztán mélyet sóhajtva ránézett a mellette ülő fejkendős öregasszonyra, és még egyszer azt mondta, akkor menjünk, édesanyám. Csak másodszorra mintha kissé fölvitte volna a hangsúlyt az állítmány után.
3.
Csorba háromszög
Mire hazaérek, Geri is otthon lesz már. A kanapén elnyúlva bámulja a tévét, vagy bömbölteti a zenéjét. Én pedig benyitok a nappali szobába, köszönök neki, megkérdezem, nem éhes-e, megette-e az ebédjét, aztán bevonulok a szobámba átöltözni. Résnyire nyitva hagyom magam mögött az ajtót. Aztán összeütök majd neki valami vacsorát, rendet csinálok a konyhában, és kicsit nézem vele a tévét.
Ha Ági élne, akkor minden másképp lenne. Geri élne az édesanyja mellett, nem kellett volna tizenhét évesen a keresztanyjához költöznie. Ha Ági élne. Csakhogy Ági úgy döntött, kiszáll a játszmából, vége, folytassuk ketten, ha akarjuk, nélküle. Ági mindig erősebb volt nálam. Ha valaki azt mondja, kettőnk közül ő lesz öngyilkos, akkor én a szemébe nevetek az illetőnek. Megint tévedtem. Tegnap temettük. Bő két hete lakik nálam Geri, a fia, a keresztfiam.
Az Oktogonnál járok. Várom, hogy zöldre váltson a lámpa – a külső szemlélő ezt látja. Nekem pedig egyre csak azon jár az eszem, hogy most hogyan tovább. Mihez kezdek én Gerivel?
A baj akkor kezdődött, amikor egyszer véletlenül korábban jött haza, és ránk nyitott a hálószobában. Ági szinte magán kívül volt, kipattant az ágyból, odarohant a dermedten álló fiúhoz, átölelte, és húzni kezdte maga felé, de Geri erősen megvetette a lábát, minden erejét megfeszítve eltolta magától az anyját. Ági végül elengedte, Geri meg kifordult onnan, bevágta maga után a hálószobaajtót, aztán a bejárati ajtót.
Minden akkor kezdődött.
Utána nem viselkedhettünk úgy, mintha mi sem történt volna. Geri addig nem is sejtette, hogy a keresztanyaságon kívül más is összeköt bennünket. Jobban mondva az anyjával összeköt valami, ami már elég régen kezdődött, voltaképpen azóta tartott, amióta megismertük egymást. És ennek már harminchét éve. Volt. Mert Ági meghalt. Harminchét éve, hogy barátnők lettünk.
Aztán férjhez ment ő is, férjhez mentem én is, hamar elvált ő is, hamar elváltam én is. Neki született gyereke, Geri, tizenhét évvel ezelőtt, nekem nem. Azóta gyakorlatilag ketten neveltük Gerit. És most rám maradt. Az apja tizenöt éve nem is látta, eleinte küldött még neki ezt-azt Portugáliából, aztán nem jelentkezett. Az anyja után én álltam hozzá a legközelebb. Így most rám maradt.
Az Írók Boltjához érek. Vetek egy futó pillantást a kirakatra, de nem állok meg. Még két háztömb, és otthon vagyok. Mire hazaérek, Geri is otthon lesz már. Talán a tévét bámulja a kanapén elnyúlva. Benyitok, köszönök neki, megkérdezem, ebédelt-e rendesen, összeütök neki valami vacsorát, rendet csinálok a konyhában, kicsit nézzük a tévét, és ha lefekszik, utánamegyek a szobájába, melléfekszem, fejét a mellemre húzom, és elkezdem simogatni. Végleg átveszem az anyja szerepét.
4.
Gyilkosság a gesztenyefa alatt
Az egész öregasszony egy hatalmas, vádoló nagy barna szem volt. Cili nénit ismerte mindenki, hiszen naphosszat a falu utcáit rótta, piros műrafiából horgolt szatyrával a karján, amely többnyire üres volt. Beesett, fogatlan arcában szinte parázslott a szeme, főleg ha valakire szórta az átkait, mert nem állt szóba vele. Télen-nyáron feketében járt, ősszel szokott csak felvenni egy lyukas könyökű, elnyúlt, kötött kardigánt, melynek háromszor föl volt tűrve az ujja, s amely valamikor kék lehetett talán, de olyan színehagyottá tette az idő vagy a piszok, hogy nehéz lett volna megmondani, milyen lehetett újkorában. Cili néni kicsit billegősen járt, állítólag, azért, mert világéltében arra várt, hogy valakit megszólítson és utána forduljon, szinte benne volt a mozdulat, a félfordulat, hogy feltartóztassa az igyekvő járókelőt, aki menekült előle, mert ment volna a dolgára, de ha Cili néni egyszer megállította, akkor muszáj volt szóba állni vele, mert megsérte se akarta senki. Mindenki ismerte tehát, mindenki tudta, hogy nincs ki mind a négy kereke, fiatalkorában se volt, állítólag valami szerelmi bánat állt a háttérben, de erre már senki se emlékezett pontosan. Időnként meghívták egy-egy tányér bablevesre a talponállóba, vagy ha disznóvágás volt valakinél, és Cili néni éppen arra sétált véletlenül, akkor is megkínálták egy kis lacipecsenyével vagy véres hurkával. Cili néni hozzátartozott a faluképhez, mint a Mária-kép vagy a Szent Vendel-szobor.
Azon az estén, amikor Cili nénit meggyilkolták – nem is olyan későn, este tíz óra környékén lehetett, bár október közepe táján már senki sem járt olyankor a faluban, a kocsma is bezárt kilenckor, ahogy szokott --, egy tűzoltóautó szirénázott végig a falun miután a kocsma bezárt, és az összes kutya vonyítani kezdett a hangjára. Attól kezdve nem volt nyugtuk, vonítottak, ha kellett, ha nem: a holdra is, meg az idegenre is, aki meggyilkolta Cili nénit az első udvarban, s hátul meg közben eszeveszetten csaholt Morzsa, de az sem volt ritkaság, ugatós fajta foxi volt, meg is volt kötve, nem volt ritka, hogy végigcseflette az egész éjszakát. A lényeg az, hogy egész éjjel vonítottak a kutyák. A falubeliek nem csodálkoztak rajta, teliholdkor szoktak vonítani, ha egyik rákezd, a másik folytatja, éppen csak a rosszabb alvók riadtak föl egyre-másra, hogy panaszosan vonít a kutyájuk.
Az idegen pedig, aki a Cili nénit megölte, csak véletlenül fékezett le az öregasszony háza előtt. Talán átment előtte az úton egy macska, azért. És ahogy pillantása az út jobb oldalára siklott, észrevette, hogy az udvaron álló hatalmas gesztenyefa alatti padon alszik egy öregasszony: ülve aludt, fejét hátravetve, tátott szájjal; még talán horkolt is, olyan mélyen aludt. Október közepe volt, elég hűvös is, de ő kint aludt a padon. Az idegen könnyű prédának nézte. Nem akart ő tőle semmit, csak olyan csábítóan fojtogatásra ingerelte a nyaka. Fiatal férfi volt, ki akarta próbálni, milyen az, mikor valaki puszta kézzel megfojt egy öregasszonyt a gesztenyefa alatt.
|
