|
Nyár, némafilm
Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor,
válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,
a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét
cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,
meleg szél szórja szét prüszkölve és kacagva,
vedlik a nyár, az ágynak, asztalnak is vacak fa,
bár kormos és vörös szemed az éjszakától,
s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,
szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,
majd fognak és kifőznek, irkába papirost.
Vedlik a nyár, szivem, lenyergelt vattapóni,
na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,
pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,
na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,
kis ródlizó anyák, kis kölykök szája kapkod,
mi hát a fulladásod e sürgő vattahadhoz?
Az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,
mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,
hol forrón és puhán kering a vattazápor,
s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.
Holdbanán
Banánon élek, mint a hold,
mondta és lassan elcsuszott,
zakója ujja kréta volt,
a szíve héj, száraz lucsok.
Tűzoltó volt egy hajnalon,
sivatag volt és Flórián,
törődj velem, mert hajlanom
nincs ki elé és ki után,
mondta és zárvány lett megint,
átnézni rajtam semmi ok,
s már önnön kis lupéja volt,
én így végződöm rendszerint,
a héjon élek, mint a hold,
mondta és lassan elcsuszott.
Gesztenyeméz
Zölden zsúrnak a gesztenyék,
ikrásodás a május,
ikrásodik a veszteség,
de ne félj, bárhová juss,
megvagy már, mint a lomb, az ég
sormintája a bőrön,
vedlik az árnyék, semmiség,
ne félj, elrendeződöl.
Zölden zsúrnak a gesztenyék,
ne kérdezd, hogy mivégre,
lemertük habját és tejét,
tehát jó vég a vége,
s ne sajnálj semmit, kedvesem,
mi műméz volt, ma mézmű.
Arcvíz
Ellibbenünk, s a dolgokon
mit fog az ónos égi máz?
Állnak a lázas dobrokon,
állnak mint mázsaház.
Zavart és nyirkos mért belül,
kérded, s nem lenne-e
hazádnak rendületlenül
jobb nyelve s mérlege,
kérded, miért a vértusok,
a láb taposta kása
fölött a szentelt arclucsok,
az arcvíz elragadtatása,
ellibbenünk, s a dolgokon
nagy jégpuhány futos.
Emlékmű
Mint háncspapucs, hogy mégse kőre lépne,
oly elhagyott, oly megmozdíthatatlan,
égnek mered már szúrós, pőre lépte
a bőrkemény, kórtermi alkonyatban.
Két rüszt, egy orr, egy ágyék műemléke.
Test, ágy, kanül, a gyűrött ágyhuzat van
hűlő helyén, az exit pár kelléke,
a léten túlról áramló huzatban
meglebbenő, a körmök fésűjébe
a kurta sóhajtáskor bennszakadt haj,
mintha még ott is, most is nőni kéne,
hol gyűrűt vet és elsimul a Léthe,
hol fut tovább, s ő elvegyülni abban
már siklik át az űrön, mint a szappan.
Petőfi Barguzinban
Sej, Barguzinban régen tép medve, régen tép farkas.
Megáll a világ rút masinája, egy régi Barkas,
koponyakörzőt, ásót pakol ki, s a földbe dőfi,
egy jó pár verszta sugárú körben ébredj, Petőfi!
Lakósok jönnek, itt van a tévé, feszt bólogatnak,
lenyilatkozzák, nevezett hősék, naná , itt laknak,
keszeg teremtés, izgága kissé, pravda, hogy is ne!
A tejbegyűjtő az élettársa, mindenki isme'.
Amúgy törekvő, van szoba-konyha, benn van a villany,
erre az élet sokáig zordon, aztán elillan,
magyar poéta nem él degecre, sőt rabmadára,
mégis befizet Zaporozsecre, bármi az ára.
Állásra nézve alkalmi gondnok kis mavzoléjban,
hol maradványa csinos gulában s vitrinben ott van.
Van néha morgás: téves a csontváz, mert nincs rajt' mente,
Látogatóktól egy kissé ez is el- elrettente.
Sejhaj, elnézi ámbitovkáján, merre a század,
egyfelől komcsin, másfelől nácin rá-rávágad.
Nyomasztja őt rém az alkony muszka, gyors nyargalásza,
világszabadság jegyes puliszka és jegyes kvásza.
Pöszög szájában szerce pipája, parazsa lángol,
vajh merre lehet szegény hazája, akire gondol?
|
