Nádasdy Ádám

Versei a dokk.hun

Nyelvművelő írásai

Tévedés, hogy tévedés
A termékeny lebeszélés

Nem tudja a jobbkéz

Teremtés



Hibás darab, mondtad, és kiemeltél 


a futószalagról egyenletes


ütemben jövő darabok közül,


föltartottál a fény felé, szakértő, 


keskenyre húzott szemmel nézegettél, 


forgattál ujjaid finom begyével, 


megnyomkodtál kicsit, aztán körömmel 


kocogtattál, sőt valami savat


is cseppentettél rám (bár meg kell adni,


ez utóbbit igen figyelmesen, 


üvegrudaddal épp csak birizgálva),


de minden stimmelt, textúrára, színre. 


Még meg is szagoltál, de semmi, ott se. 


Hibás darab, mondtad, és visszatettél


a sok egyforma késztermék közé.


Vacsora előtt



Uram, ha megfacsarsz, miként egy citromot,


ha néha bérbeadsz, mint régi birtokot, 


ha álmokkal zavarsz és angyalodat küldöd,


hogy ágyam széléről fülembe súgja: "züllött!", 


Uram, ha megvonod kéken az ereket, 


ha bambaságot adsz, munkát, vagy gyereket, 


ha elrontod a nap értékesebb felét, 


s én direkt nem teszek egy lépést sem feléd, 


ha válasz nélkül küldöd rám az éjfelet, 


mi más marad nekem, mint hogy szeresselek?

Féltérden



Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság 


rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,


s azt képzelnem: pont én kellek neked. 


Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,


hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám - 


most meg a cinkosommá tettelek. 



Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:


találsz-e te gyönyörűséget bennem - 


úgy elfoglal, hogy megtaláltalak. 


Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca, 


de te járattál olyan iskolába, 


ahol ilyesmiket tanítanak.



Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam


arcod sosem, mint hogy magam kivágjam


s gyökértelenül sodródjam feléd; 


énnekem fáznom kell és epekednem, 


nem úgy, mint aki ül a tenyeredben


s megszokta szépen markod melegét.



Én szolgáltalak volna áhítattal, 


melletted álltam volna éjjel-nappal:


nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed, 


a kíséreted nagyon kell szavamhoz. 


Szemem téged keres, ha elkalandoz; 


a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.

Kabátban, állva



Az Ildikóval rettentő hideg volt, 


mikor lementünk Révfülöpre télen,


a cipőm beázott, a vizes zoknit


szárítani kellett a kályhaszélen. 



Hiába volt rezsó meg hősugárzó,


még a sapkánkat se mertük levenni,


a szoba közepén öleltük egymást, 


de téma nem jutott eszünkbe semmi. 



Kabátban, állva, kézzel üzekedtünk 


(továbbra is látszott a lehelet), 


az Ildikó végig nagyon kívánta, 


megduzzadt, megtelt hővel, szaga lett. 



A kályhát, a villanyórát lekapcsoltuk,


a rezsót visszavittük a konyhába. 


Az Ildikó sírt, én lyukat kapartam 


a vonat ablakán a jégvirágba.
 

Szonett a szüzességről



Nagyon vágytam mindig a szüzességre, 


a feszült, várakozó nemtudásra,


hogy retardált legyek, hogy bárki lássa: 


még nyitott vagyok az együgyű szépre;



nyitott ajtó, amelyen sosem lép be 


a tudás (meg az sok ronda társa); 


hogy érdeklődve bámulhassak másra,


de senkiben ne vegyek semmit észre. 



Mert kiskoromtól okos és beteg 


voltam, beláttam mindenki mögé –


olyan, aki zsigerből érti meg, 



amiről érzi: bár ne értené. 


Mint ki sokadmagával hentereg,


és nem tudja már, melyik az övé.

Kétszer kettő az… (részlet a Tévedés. hogy tévedésből)

(…) a tévedés olyasmi, amit az illető valóban úgy gondol, de vélekedése nem felel meg a valóságnak. Vegyük a Kétszer kettő az öt mondatot. Ebben nyelvi hiba nincs, megfelel a magyar nyelv szabályainak, csak éppen nem felel meg a valóságnak, azaz tévedés. Ez azonban a nyelvész számára nem mutatkozik meg, akárhogy elemzi a mondatot. A nyelvnek nincs köze az igazsághoz. (Szerencsére, mert különben nem létezne mese, fikció és fantázia.) A valótlanságok nyelvészetileg nem minősíthetők, így tévedésnek sem számítanak. (…)

Nem tudja a jobb kéz (részlet)

(A fizikatanár se mondja, hogy ,,gyerekek, nincs ám egyenesvonalú, egyenletes mozgás, elôbb-utóbb mindig megáll az a golyó''.)
 (…)

Mit írt Homérosz?

Semmit. Nemcsak azért, mert vak volt, hanem elsősorban azért, mert a Kr. e. VIII. században még nem volt olyan írásbeliség, hogy egy eposzt le lehetett volna írni. Ő szóban költött. Mégis azt mondjuk: Homérosz írta az Iliászt. Hazugság ez? Tévedés? Hiba? Egyik sem: ez metafora. Mivel az irodalmi alkotás többnyire írásban történik, az ír igét kiterjesztjük az alkotás más eseteire. A nyelv talán legfontosabb tulajdonsága ez a metafora-képesség, hogy könnyen ráhúz egy szót egy másik dologra, „csúszkál” ide-oda, mint valami nyughatatlan gumioptika, sokat lát, de nagyon nehezen tud valamit fókuszba hozni (a szaknyelvek éppen ezt csinálják, azért olyan nehezek és természetellenesek). Mondjuk ki: a nyelv működésének alapja, hogy nem ismeri a tévedést – ezért képes a világ bonyolultságát, végtelenségét letapogatni.
Hogy aztán hol a határ metafora, tévedés és hazugság között? Téves-e azt mondani, hogy Nem tudtalak hívni, mert lemerültem – ha az illető, aki mondja, nem búvár?