|
Nehéz tavasz
Azt álmodtam, hogy felébredek,
megkóstolom a remegő cseppeket a hátadon,
nem tudom eldönteni, hogy
izzadtság, olvadt hólé vagy tengervíz,
azt álmodtam, hogy mégsem hagylak el,
azt álmodtam, hogy mégis fáj.
(részlet)
Amelyben az új évet köszönti
Mióta a pénzünk elfogyott,
durva vagy az ágyban,
nem szeretem,
de meg tudlak érteni.
Fürdés után, még
gőzölgő testtel, kiállsz a kertbe.
Megmosakszol a friss hóban,
majd az almafa tövében
könnyítesz magadon.
Kitakarózva fekszem.
Ez a sápadt hideg szoborrá
dermeszti a mellemet.
(részletek)
Betakarítás az almáskertben
Itt van az ősz. Féltem a fáimat,
rettegek tőled. Megállsz előttem,
a kezedben metszőolló és kosár,
azt mondod, ez a szüret
az utolsó közös kötelességünk.
Görcsösen nevetek.
Megbántva nézel.
Pedig csak elképzeltem a termést,
ahogy fonott kosarakban, kilónként vagy
darabonként beterítjük vele a várost,
minden ismerősnek juttatva
egy harapást a gyűlöletünkből.
(részletek)
A távolodó útvonala
És akkor, szinte észrevétlenül,
elkezdődött az első keserű év.
Sokkal többet néztél tükörbe.
Én meg szerveztem az utazást, mint
aki lázasan fontolgatja a menekülés
lehetőségeit, és eszeveszetten tömködi ruhája
alá a tárgyakat, amik elől menekülne.
Ilyen voltál nekem. Még mindig vonzó.
A cipőd, a ruhád, az éles választék
a hajadban. Néha felriadtam éjszaka,
azzal a képtelen vággyal, hogy levetkőztetlek,
összekócollak, vagy csak megütlek.
Végül mindig hagytalak aludni.
A mellkasodon egy metronóm
pontosságával emelkedett,
süllyedt a takaró.
Ahogy közeledett az indulás ideje,
gondoskodnunk kellett mindenről,
a bútorokról, tükrökről, állatokról,
gyerekekről. Felparcelláztuk a gyümölcsöst,
és szétosztottuk az ismerősök között:
a két tulajdonos végrendeletet készít, bár
nevetve igyekszik nem komolyan venni.
Ismét sokat beszélgettünk,
mint amikor kezdődött az egész.
Vacsoránál, kávézás közben.
Néha felhívtál telefonon.
Hallgattam a hangod, ahogy idegesen
hadarsz, és fecsegsz az ismeretlen föld leandereiről, pálmáiról és babérfáiról,
miközben tudod, hogy egyikünknek sincs bátorsága
másra hagyni az aratást.
Táncoltatás
Nagyjából a harmadik évben
döntöttem el, hogy meg fogsz halni,
számító mosollyal raktam volna
eléd az ételt, ha nem közös
tányérból eszünk mindig.
Zavart például, hogy mellettem fekszel ,
és folyton kitakarod magad azzal
az öntudatlan, de kérkedő erőnléttel,
ami miatt beléd szerettem.
Ilyenkor mindig fel kellett
kelnem, kitapogatózni az előszobába,
megszagolni a ruháidat,
húsdarabokat öklendezni fel a fürdőben,
hallgatni, hogy a szomszédból
akkor is átszűrődnek egy elkapkodott
szeretkezés zajai, amikor
senki sincs a lakásban.
Aztán segítségül hívtam
a vérszívókat. A földből,
a vízből, és a levegőből,
a szárnyas, a féregszerű,
a repkedő, a csúszómászó,
a nyálkás vérszívókat is.
Összehajtogattam a ruháidat,
előkészítettem a reggelit, és a cipőket
kipucolva tettem a szék elé,
hogy az orruk várakozóan
mutasson arra, amerre indulni fogsz reggel.
Aztán még sokáig ültem ott egyedül,
hallgattam, hogy felriadsz,
nyögdécselsz - pedig milyen erős vagy -
majd visszaalszol. A szomszédban
valaki épp most jut el a csúcsra,
körülöttem pedig, árnyas lomb,
vízesés, szövőszék robaja,
csak a lélegzeted zakatol.
Készlet
Látod, ez lett belőle.
Otthagytad azt a két őszibarackot
az alsó polcon – mondtam, hogy ne
tedd, én mindent megmondok előre.
Sajnálom, hogy nem láthattam
az elmúlás jeleit rajtuk, nem
figyelhettem napról-napra,
ez nekem sokszor örömet okoz.
Amúgy olyanok a tárgyak, mint ahogy
hagytuk őket, csak ez a furcsa, túl édes
szag vette be magát a bútorok szövetébe,
mintha egy halott volna a házban.
Tejet iszol egy dobozból. Idegesítesz.
Azt akarom, legyél magasabb, legyél alacsonyabb,
legyen sűrű, hosszú, vörös hajad, szivárványszínű,
akármilyen. Azt akarom, tegyél rendet
a konyhában, ha már használod az edényeimet,
és mindenen, mindenen ott hagyod a kezed nyomát.
Van egy komód az előszobában.
Oda gyűjtöttem a fontos dolgokat,
amik egyedül nekem fontosak,
te úgy hívod, a lomos szekrény,
és bosszant a létezése is. Gyűjtöttem
egy csomó villamosjegyet, mert
szeretem nézni, hogy valahonnan
valahova tartottam, el is jutok egyszer
biztosan. Más. Cigarettapapír,
érettségi bizonyítvány, darabka radír.
Amíg itt éltünk, oda rejtettem a poharakat
utánad. Amiből tejet ittál reggel,
teát tizenegykor, üdítőt ebéd után.
Annak a fióknak volt ilyen szaga,
bejöttél az előszobába és gyanakodva
körbeszimatoltál, én pedig fuldokolva
nevettem a fürdőszoba ajtaja mögött.
A fürdőszobaajtót olajozod most egy hosszú
mókusszőr ecsettel, mert megvetemedett.
Bérlők költöznek be a héten, és szeretnél
mindent a legjobb állapotban hagyni.
A komódot, ha kérném, felkapnád,
levinnéd a lépcsőn a harmadik emeletről,
és minden vacakkal együtt bedobnád a kukába.
De nem kérek ilyet.
Fogalmam sincs, hogy költöztetek ennyi
szemetet, valahogy mégis megoldom majd.
Kicsempészem az összes kacatot,
táskában, dobozban, a bőröm alá varrva,
a jegyeket, a bérleteket, az összevérzett
alsóneműt, a karikába gyűrt lepedőket,
és a beszáradt poharakat is. Kijuttatom,
ha addig élek, a szavaimat valahogy.
„Vesd le.” „Vesd meg.” „Vedd meg.”
„Itt ne ölelj meg, kérlek.”
„Rakd el azt most.” „Hozd vissza.”
„Töröld meg az arcod.”
„Igyál egy jó teát.”„ Ne merj bort inni.”
„Igyál inkább mérget.”
|
