|
Tüske
A legmélyebben szunnyadó göröngyig
szeretnék látni, és belátni azt,
hogy ez a látás nem nyújthat vigaszt,
az észleléstől nem juthat a könnyig,
nem oszthat semmit jóra-rosszra fel,
nem válogathat tetszése szerint,
a szem csak annyi: mindent megtekint,
a szív csak annyi: mindent megfigyel,
a józan ész majd valamit talál,
ami köré a világ összeáll,
ami alatt a világ összeroppan;
a józan ész majd valamit levág,
hogy csökkenjen az összevisszaság –
és meghúzódik egy hideg sarokban.
Piszkozat
Hiába minden: ép eszem
nem éri föl az igazat.
Nem segít Isten léte sem,
bár állítólag enyhet ad.
Nem ismer el és nem tagad:
a sziklaszirt csak látomás,
az Édenkert csak piszkozat.
Kezét kulcsolja össze más.
Reggeli kérdés
Ma ki utazik el, ma
ki néz hosszan utána,
hogyan szakad vagy foszlik
a tegnap cérnaszála,
ki fűzi tű fokába,
hány öltés kell a szívig,
hogy verjen, míg a testet
a fű közé terítik,
hány öltés kell a színes,
a képeslap-magányhoz
fércelni annyi véget,
amennyi még lakályos,
amennyi tengerekben
a cseppet nem takarja –
hány öltés kell a szélnek,
hogy az eget bevarrja?
Könnyedén
Utólag gyerekjáték ecsetelnem
e kétszemélyes körtáncot, amelyben
eszes csupán akkor lehetsz, ha végül
a logikát nem hívod segítségül,
ha szívleled a nyájas intrikákat,
ha szád előre tudja, mit feleljen,
s szemednek megszabod, mikor mit láthat.
Utólag könnyű letagadni minden
félmondatot, amiben félve hittem,
tartom a lépést, töprengek a dolgon,
kettőnk ügyét szótlanul is megoldom,
mert egy esetben jól beszél a látszat:
aki veszít, az könnyedén veszítsen,
s ne érdekelje, mi a magyarázat.
Fok és mérték
Ezt ezután sem veszem komolyan
.
Nem volt még két napom ugyanolyan.
Borultak színfalak, maradt a város:
titokzatos, lepusztult, a semmivel határos.
Maradni hol, mikor, ez itt a kérdés.
Szökésben élek. Szív és ész között
ritkán zavartalan az egyetértés,
bár olyan mindegy, mit mire cserélek.
Mindentől félek.
|
