|
1.
Rettegtem az elsőáldozástól. A beavatási szertartásra fölkészítő pap folyton azt magyarázta, hogy az ostya Krisztus teste, bele ne harapjunk a fogunkkal, egészben kell lenyelnünk. Azzal a képpel küszködtem, hogy vagy nem tudok ellenállni a kísértésnek, és megszegem a tilalmat, vagy a fogam véletlenül egy kicsit belenyomódik abba a kerek fehér lapba; el sem tudtam képzelni, hogyan lehet egy ekkora darabot egyben lenyelni. Folyton azt képzeltem, hogy majd hozzáér a fogam, és akkor kiserked a fehér ostyából a vér, a Krisztus vére. Attól nem féltem, hogy emiatt a pokolba kerülök, mert annál tovább nem jutott a képzeletem, mint hogy ömlik a számból Krisztus vére, és ebből micsoda botrány lesz.
− Részlet az Egy budai úrilány című könyvből
2.
Tudtam, hogy hosszú esztendőkön át minden kérőt kikosarazott, várta a Tökéletes Szerelmet, amely egy lobogó hajú és lángoló tekintetű ifjú költő képében föl is tűnt. És el is illant nemsokára, mint minden, ami tökéletes. Vilma nénit ezután már senki és semmi nem érdekelte. Naphosszat csak hintaszékében ült az ablak mellett, ölébe ejtett könyvén pihentetve vékony kezét, oldalra billentett fejjel figyelte a csipkefüggönyön át a felhők vonulását. Egyszer-egyszer fölemelte a fejét, kissé előre nyújtott nyakkal megnézte, vajon ott van-e még a tükörképe szemközt, a komód fölött, a velencei tükörben. Ott volt, és ezen néha elcsodálkozott. Farkasszemet nézett a koszorúba font hajú, komoly tekintetű személlyel, de nem bocsátkozott párbeszédbe vele.
Aztán mégis férjhez ment egy precíz, kardotnyelt úrhoz. Szótlanul élt mellette tizenkét éven át. Egy vasárnap délután hat órakor - hétre várta haza a klubból az urát - fölállt a hintaszékből. Belebújt a kanapén előre kikészített fekete estélyi ruhájába, hozzáillő nyakéket, fülbevalót, karkötőt vett föl, és a szokásos halovány színekkel gondosan kifestette magát. Azután fehérneműs szekrénye mélyéről előhúzott egy gyönggyel hímzett erszényt, kivett belőle egy sárgaréz kulcsot, azzal kinyitotta apró íróasztala jobboldali fiókját, és kiemelt egy szürkészöld borítóvászonba kötött füzetet, amelybe leánykora óta írta verseit.
Leült a kandalló elé, ölében a füzettel, és lassan, módszeresen, egymás után tépte ki, és vetette tűzbe a teleírt lapokat. Közben időnként az aranykeretes faliórára pillantott. Amikor eljutott az utolsó oldalhoz – az volt az egyetlen, amelyik még üresen maradt –, egy pillanatig habozott, fölállt tollért, de aztán mégis visszaült, energikus mozdulattal kitépte, és a lángok közé hajította a fehér lapot is. A szürkészöld füzetborító most kifosztottan tátongott a kezében. Körülnézett, aztán letette feltűnő helyre: a dohányzó asztalkára, férje szivaros doboza mellé.
Hét óra előtt öt perccel kiment a konyhába. A cselédlány aznap szabadnapos volt. Az ajtót gondosan becsukta maga után, lassan kinyitotta a gázcsapokat, lefeküdt a konyhakőre, elrendezte maga körül az estélyi ruha ráncait, és várta a csöngetést, amelyet kis idő múlva bizonyára türelmetlen kulcszörgés hangja vált majd föl.
Soha nem tudta meg senki, mit csinált aznap Aladár este hét és nyolc óra között. Tény, hogy amikor a tőle soha nem tapasztalt, hosszú késés után hazaérkezett, az asszonyt már nem lehetett megmenteni. Búcsúlevél helyett csak egy üres, szürkészöld vászon füzetborító maradt utána.
− Részlet az Egy budai úrilány című könyvből
3.
Összehajtogatott, barna, bagolyszem mintás selyem zsebkendő apám homlokán. Mozdulatlanul fekszik a hidegszoba díványán, lépteim zajára – pedig megpróbáltam hangtalan lenni – erőtlenül fölemeli jobb kezét, és int, hogy ne zavarjam. Ferde sövényű, keskeny orra áttetsző fehéren ugrik elő az arcából. Lehunyt szemét félig eltakarja a bagolyszemű borogatás.
Kilopakodom szobájából a hallon át az előszoba felé, annak az ajtaját még igyekszem halkan becsukni, de a konyháét már majdnem becsapom, dühös vagyok, vádaskodom magamban: már megint kényeskedik, nem visel el semmilyen kis zörejt, de hát könyörgök, az élet zajjal jár, nem lehet folyton csak lábujjhegyen lépkedni és tapintatosan suttogni, azt várja el, hogy ne mozogjak, ne beszéljek, ne éljek, csak azért, mert kicsit fáj a feje, vagy nyom a szíve, vagy mittudomén mi baja?
Meg-megállok leselkedni rá a hidegszoba ajtajában, amelyet résnyire nyitva kell tartani, hogy a ki-becsukás kattanásával se gyötörjük őt, ezért aztán a hallban és a másik szobában is ájtatos csöndben kell maradnunk. Lesem, ahogy ott fekszik elesetten, szeretném, ha megérezné a jelenlétemet, kinyitná a szemét, és elmosolyodna kicsit, egyáltalán, történjen már valami. Nem szól, de int, hogy cseréljem homlokán a borogatást. Boldogan. Máris szaladok, kezemben a zsebkendővel átdübörgök a lakáson a fürdőszoba felé, hirtelen magam is meghallom – mintha az ő fülével –, ahogy döng alattam a padló, elszégyellem magam, el is keseredem, soha, soha az életben nem leszek olyan, hogy neki megfeleljek.
− Részlet az Egy budai úrilány című könyvből
4.
A Pali még most is olyan jóvágású, mint egy Jókai-hős, mondta nagyanyám, és ezúttal nem túlzott. Pali bácsi magas, vékony, még kopott régi zakóiban is mindig elegáns úr volt, alig ritkuló, hófehér hajjal, és hasonlóan fehér, szépen gondozott bajusszal. Derékban kissé megtört, ha lehajolt pirinyó feleségéhez, Ida nénihez. Ezt a zárkózott, finom hölgyet, akinek a jelenlétében külön felszólítás nélkül is igyekeztem halk szavú és illedelmes lenni, néha megpróbáltam csipkés selyemblúzai és horgolt vállkendői helyett alsóneműben elképzelni, amint ül a fürdőkádban, soványka testéhez tapad a vizes kombiné, le nem vetné, ő még soha, sehol, semmilyen körülmények között nem vetkőzött le teljesen, és, még ha egyedül volt, akkor is illetlennek találta saját meztelenségét. Kombinéban fürdik, jegyezte meg gúnyosan kacagva nagyanyám, akitől egyszer azt is hallottam – bár nem nekem mondta, csak jelen voltam –, hogy a Paliék elöl lyukasra varrt hálóingben alszanak, aztán kigombolják a lyukat, ha akarnak valamit... Mi az a valami, amit akarhatnak? Ezt nem mertem megkérdezni, világos volt, hogy nagyanyám úgyis kikerülné a választ. Pedig biztosan lenne mit mondania ezekről a sejtelmes dolgokról, akkor is milyen hamiskásan nevetett, amikor azt emlegette, hogy Gyöngyi néni talán örült az orosz katonáknak, akik átmentek rajta.
− Részlet az Egy budai úrilány című könyvből
6.
Illéla, Niger, 1995 április – hosszú meleg évszak kezdete
A telihold itt kápráztatóan világít, kicsit erőltetve a szemet, olvasni is lehet mellette. Ha félhold van, elandalodom bölcsőformáján, innen nézve fekve ring, rajta a holdbéli hajós, ez a mi utcai világításunk, nincs panasz rá. Az idevalósiak holdtalan éjszakán sem használják a zseblámpájukat, néha fölvillantják a kezükben, de rögtön újra lekattintják, takarékoskodnak az elemmel, biztonsággal mennek tovább a sötétben. Ballagok hazafelé, Abdullah boltja előtt parázs világít a teafőző alatt, a következő sarkon, Dogónál is ülnek férfiak a gyékényen, teáznak, beszélgetnek. Köszöntjük egymást, náuninkó, láhéjjálóóó.
Ágyamat kiköltöztettem az udvarra, most már tényleg nem fog esni, eljött a rövid meleg évszak, jó párás és nehéz, és idén csakugyan rövid, mert az esők elhúzódtak. Máris jelentkezik a harmattan, az északkeleti szél, a következő évszak névadója, hónapokon át fogja a tüdőnkbe hordani a sivatag homokját.
Matracom rövid és négyszögletes, átlósan alszom rajta, véd a fönn faágra kötözött, lenn matrac alá begyűrt szúnyogháló, átlátszó piramis, magzatburok és királyi sír, fölötte, a fa ritkás levelein túl a nyitott ég, a mélységes mély afrikai éjszaka.
− Részlet az Közel Afrikához című könyvből
|
