|
Részletek A szív kutyája című antológiának írt Feltámadás című szövegből:
1.
„A nagyfenekű nők iránt bizalmat lehet érezni.
Apám szerint ez alapigazság, csak az a baj, hogy amint elmúlik a vakszerelem, látni kezded, mekkora. Milyen óriási a feneke, és akkor hiába a bizalom, a biztonság. És az, hogy a kedvedben jár. Mert a kisfenekűek ezt nem teszik. Nem járnak a kedvedben, ellenkezőleg. Riszálnak a macskanadrágban, te meg ott döglesz meg a hátuk mögött. Kifolyik a szemed. Ráég a fenekükre. Ami nem lapos, hanem finoman, izmosan gömbölyödő. Amikor te voltál fiatal, akkor a laposabb volt a divat, mint a tiéd. Elméletileg neked is elég jó feneked van, csak laposabb az elvárhatónál. Viszont határozottan nem nagy, ezért is nem vagy kedveskedő.
Ezt mondja nekem az apám.”
2.
Mindenre emlékeztem, mesélte később apám, amikor a 27% épen maradt szívével újra elfoglalta a helyét az életünkben. Dehogy emlékszel, mondtam neki, akkor nem főznéd a pálinkát, nem nyírnál füvet, nem hadonásznál az orrom elő, ha szerinted hülyeséget beszélek, hanem üldögélnél a teraszon, mint minden normális szívbajos és lassan lapozgatnád az újságot.
Mindenre emlékeztem, ismétli meg apám, a Hazug Jancsira, a Ruzsicára, a tanyára, éreztem a feneked, ahogy kilóg a tenyeremből, mert olyan kis kövér voltál, és a fehérségre is emlékszem, akár egy alagút, de nem akartam menni, eszem ágában sem volt meghalni.
Tényleg mindenre emlékeztél? Még a lovakra is, amiket kihajtottál a tanya udvarából?
Négy éves volt és addig baszogatta őket, a benyűgözött lovakat, míg meg nem indultak, dobogott az udvar.
Nem a tanya udvarából hajtottam ki őket, hanem vigyáztam rájuk, legeltettem őket és unatkoztam, hát addig csattogtattam az ostorral, míg el nem indultak.
Ha egyszer a lovak elindulnak!
A Hazug Jancsi fél napon át próbálta befogni őket, július volt, eszméletlen hőség, az árnyék sem mozdult, csak a por szállt, amikor hazaért, mintha néger lett volna, nem látszott a portól az arca.
Az ostorral nem a lovat ütöd, csak a hang a lényeg, a zaj, amitől megijed. Persze ez hosszú nyelű ostor, nem olyan rövid, mint a kanászoké.
Mintha köpné a szót: kanász.
És emlékezett erre is, ott, a kórházi ágyon, előjött a lovak dobogása, a forróság, Kisradanovác, sőt, a világmindenség ura is. A világmindenségben a lovak központi szerepet játszanak, erről mit sem tudtam, míg nem haldoklott, egészen addig csak a nők fontosságáról beszélt és arról, hogy lehettem volna fogorvos.”
3.
A kórház V. emeletén a csöndbe burkolózó folyosón nem várakoztunk. Türelmetlenül benyitottunk az intenzív osztályra, szemünk arra az ágyra tapadt, ahol előző nap apámat hagytuk, ismertem ezt az érzést, túl sokszor átéltem már, csak mindig anyámat kerestem és apám soha nem volt velem, csak az ereje. A nővér, a szoba úrnője mosolygott, akár egy győztes tábornok, nem lehet vele bírni, mondta.
Apámmal nem lehetett bírni. Le volt kötözve. Fáslival rögzítették az ágyhoz, testét csövek, drótok hálózták. Megkérdezte, mit is akarunk pontosan, ha nem fogjuk őt kioldozni. A nővér megtette, annak reményében, hogy vigyázunk rá, elbírunk vele. Első dolga volt kitépni a katéter csövét. Azt akarják, hogy ezen pisáljak.
Anyám megpróbálta irányítani a mozdulatait, de apám ellökte a kezét és közölte, hogy a nővérrel töltötte az éjszakát. „Itt aludt mellettem az ágyon, nagyon jó illata volt. Ilyen szép nőt már rég láttam.”
Behúztam volna neki egyet, csak nem találtam a megfelelő helyet a sok drót meg tű között. Nem mertem anyámra nézni. Hova a akartál menni? Mélységes megvetéssel nézett végig rajtam. Azt akarta az ágy, hogy meghaljak. Muszáj volt arrébb sétálnom. Szerencsére a nővér, az a gyönyörű vörös hajú, itt van? A kezével mutogatni, integetni kezdett. A nővér idefeküdt. Csodálatos éjszakám volt.
Fölkelek, közölte, anyám megpróbálta visszatartani, lehetetlen volt, ahogy fölállt az ágyról, hogy anyám megigazítsa, fél kézzel apámat tartva, fél kézzel a lepedőt simogatva, én csak bámultam, lemeredtem, mint mindig, ha nem vagyok ura a helyzetnek, apámat nem zavarta a ruhátlanság, anyám egy másik lepedőt tekert köré, nem is tudtam, hogy legalább nyolc keze van, bár rájöhettem volna ennyi év alatt, és ekkor megláttam apám fenekét.
Apám halálból visszatáncolt meztelen feneke állt előttem. Utáltam, gyűlöltem, meg tudtam volna verni, de csak néztem a fenekét, nem is tudtam, hogy ennyire izmos, szabályos, szép feneke van.
A fotelban üldögélve ki is mondtam: nem is tudtam, hogy apának ilyen szép feneke van. Anyám rettentően elcsodálkozott, hát persze, mondta. A feneke mindig is nagyon tetszett nekem. Eléggé lehetetlenül viselkedett, lehet, életben marad. Nyeltem a könnyem. Még szükségem van rá, mondta anyám. Nem is tudtam, hogy ennyire.”
Részletek A Dzsungel a szívben című antológiának írt A meteorológus című szövegből
„Ugyanis az én anyám egy igazi meteorológus, sokkal jobb azoknál, akiket mindig megnézek a tévében. Ő tudja, hogy ha nedves az idő, összeragad a só, és lehetetlen rendes ételt főzni. Vagy sokkal sósabb lesz vagy teljesen sótlan, mert az ember képtelen eltalálni a mennyiséget.
A mennyiség az élet lényege.
A légtüneménytannak is ez az alapja, a mennyiség. Megspékelve a káosz-elmélettel, aminek segítségével pontosan ki lehet számolni hosszú távon, hogy milyen természeti jelenségekkel számolhatunk az időjárás vonatkozásában.
Anyám, aki meteorológus, mindezekkel pontosan tisztában van: a mennyiség fontosságával, a káosz folyamatos jelenlétével és az ebből a kettőből származó következtetésekkel, amikből hosszú távon előre jelezhető az élet. Az élet napos oldala, a derűre ború és a többi. Az eső után köpönyeg.”
2.
„Mondtam is neki, amikor már világossá vált, hogy nem leszek híres és rettegett újságírónő, hogy ballonkabátot azért mindezek ellenére venni fogok egyszer, mert az igazság felderítésének és bizonyításának ez nélkülözhetetlen kelléke. És engem alapvetően ez érdekel. Pontosabban semmi más nem érdekel. Sokáig azt gondoltam, ennek az az oka, hogy ugyanúgy hívnak engem is, mint azt a náci ladyt, aki mindenkivel elhitette, hogy semmit sem tudott a körülötte zajló eseményekről, hogy őt csak a filmművészet iránti olthatatlan szeretet és a művészi kifejezés imperatívusza vezérelte. Nem is akart híres meg gazdag lenni, bár zsákszámra fogadta el a birodalmi márkákat, valamint elalélt, amikor Führere átnyújtotta az Akarat diadala című filmjének díszbemutatója után az orgonacsokrot. Ezt természetesen meg tudta magyarázni. A szégyen, hogy ugyanúgy hívnak, nos, ez hajt az igazság keresésére. Aztán később meg arra gondoltam, hogy talán egy másik Leni az oka, méghozzá Leni Spiegel, aki a nagy-nagynéném volt, és három évet töltött lágerben Újvidék alatt. Mert 1945-ben svábnak lenni ezt is eredményezhette, ami ugyanolyan perverz megoldás a sors részéről (Isten nevét a számra hiába nem veszem), mint az, hogy ugyanakkor a Führer kedvenc filmesét 1945. június 3-án a Hetedik Hadsereg felmentésben részesítette, mert elbűvölte őket. Nem mintha lett volna bármi olyan bűne, amiért elítélhették volna, hiszen a hazugság és képmutatás önmagában még nem ütközik semmilyen törvénybe. Amikor a párthoz való viszonyáról faggatták, azt állította: ő már akkor is elismert művész volt, amikor Hitlernek és Goebbelsnek még a nevét sem hallotta a világ. Csak az utóbbival állt kapcsolatban, merő szakmai kényszerből. Bizonyára kiment a fejéből az a pillanat, amikor az ,,előbbivel” megvitatta Nürnbergben az Akarat diadalának logisztikai feltételeit, vagy amikor villájában – a proletárlány ívelése – hosszú kézfogásban fonódtak össze.
Egyik Leni kopaszon, a másik meg az elmaradhatatlan fehér kabátjában portóit iszik a tisztekkel, és csodálkozik, hogy némelyek meghaltak az elmúlt hat évben. Amikor hallom, micsoda borzalmak történtek Németországban, sírni tudnék. És fel nem foghatom, hogyan képesek tovább élni azok az emberek, akik osztották Hitler politikai elképzeléseit. Ha érzem, hogy én is felelős vagyok ezekért a bűnökért, öngyilkos lettem volna.
A nyugtalanító hazugságok mellett akkor sem mehetünk el, ha a művészet és a pártosság házasságából olyasmi születik, amit ha nem ismerünk meg, magunk leszünk szegényebbek – ahogyan ezt 1975-ben megfogalmazta Susan Sontag.
Ezért kutatom az igazságot, ezért hagyatkozom anyámra, aki egyensúlyt teremt a fejemben, hosszú távon elemezve a káosz és a mennyiségek arányát, amit életnek is nevezhetünk. Ha már ezt a nevet adta nekem. Legyen ez a kettőnk közös harca. Én leszek a közlegény.
De anyámat nem lehet megtéveszteni, mert egy meteorológus nem ül fel a látszatnak, pontosan tudja, hogy ha nem is süt a nap, attól még folyamatosan olvadnak a jéghegyek és végül elmerülünk valamelyik óceánban. Pontosan tudja, hogy mindennek a hátterében mégsem az igazság, hanem a boldogság hiánya áll, és attól a meggyőződésemtől, hogy ezzel a névvel boldog nem lehetek, senki sem téríthet el, még ő sem, jósoljon bármit, borúra derűt.
A változékony időjárás igen kedvezőtlenül hat. Ha kiszámíthatatlan a tavasz és az ősz, egyszerűen értelmetlenné válik a ballonkabát, mert nincs mikor viselni, vagy didereg benne az ember, vagy verítékezik. A ballonkabát kimúlt a II. világháború végén. Maigret és a máltai sólyom mellé temették. „
|
