|
Szerelemről, utoljára
Szétesett
Az ágy, min szeretkeztünk, szétesett.
Nem akkor, hanem csak most,
évek múlva.
Nem a lökések,
nem a testünk súlya alatt,
egyszerűen beléevett a szú
évente egy-egy millimétert,
amíg az anyag
megadta magát.
Tűzifának még jó lesz legalább,
ha nem bír már el több súlyt,
több emléket.
Hát így múlnak el tárgyak és szerelmek,
így gyengül végleg el,
mi összetart.
Az utcán úgy megyünk el
egymás mellett,
hogy egyikünkben sem kavar vihart.
A régi sebről,
újat úgysem ejtek,
nem fog vérezni,
kapard le a vart.
Szakítás
az úton
két árnyék
aztán csak egy
a vízen
két örvény
aztán csak egy
az ágyon
két párna
aztán csak egy
aztán csak egy
Irgalmasvérnő csodálkozik
huszonnyolc éves vagyok,
és még nem voltam nővel,
nem volt fegyver a kezemben,
s nem vettem el erővel,
amit vagy akit megkívántam,
és még nem éltem droggal,
nem ütöttem meg senki fiát
sem ok nélkül, sem okkal.
nem nézek reklámfilmeket
és nem rágcsálok pop cornt,
az őseim sírjáról még
megmondom, melyik hol volt.
a ropogós hasú bankjegyet
papírfecninek látom,
és esténként a zongorán
egy-egy Bach-szvitet játszom.
a tévé-kvízműsor helyett
önmagamat nézem,
belõlem jön a felelet,
hogyha magamat kérdem.
csak egy dologra nincs válasz,
pedig hányszor kérdeztem,
hogy mi a francot keresek
ebben az évezredben.
geometria
Az vagy nekem, mi magadnak sosem,
és én benned magamnak idegen
alakként tükröződöm. Szüntelen
felfogni vágylak, s nem lehet. Hiszen
ahol te kezdődsz, ott nekem már végem,
mit érzel, az te és nem én vagyok.
Utánad nyúlnék, s csak magamat érem,
és nem veled, magammal harcolok.
Minek tagadjam? Közös útra vártam,
vagy legalább egy kereszteződésre,
ahol egymásba nyílnánk…Magyarázzam?
Hiába tágulunk bele a térbe,
mindez csak látszat, lázálom, mese,
mert síkjainknak nincsen metszete.
„minden házasság támasza, talpköve
a vécépapír“ - mondta anyám mindig
s családunk gyakran viharos egén
folyton azt a felhőt lestem én,
attól rettegtem kisgyerekként,
hogy elfogy a papír, s ekként
szeretetből is annyi marad bennünk,
amivel ki se törölhetjük:
a kartonhenger - értsd, a közös lakás,
adósság, nyaralás vagy valami más -
s bár néha lett volna mit megtorolni,
mindig maradt otthon egy-egy rolni.
ma, míg a saját házasságomat őrzöm,
akár luxusszálló, akár börtön,
még mindig folyton azt számolgatom,
van-e elég papír a polcokon,
s onnan tudom, hogy valami baj van,
ha nyolc-tíz tekercs áll a szekrényaljban.
bár megnyugszom, ez nem olyan kevés,
újabbat venni űz a rettegés.
(anyám intése angyalként lebeg
vécépapírszárnyon a fejem felett.)
Szürkület
most szürkület
nehéz a csend
a lámpafényben
légy kereng
fehér a mész
a házfalon
ha senki nem néz
megnyalom
a morzsát hangya
szórja szét
alattam ring
egy hintaszék
félig már alszom
tág az éj
nagymama ringat
és mesél
Az utolsó rap
Hányszor álmodom még a halálod,
hányszor álmodom még?
Ugyanaz a szcéna, de más a díszlet,
hányszor álmodom, nem azt, hogy véged,
hányszor álmodlak úgy, ahogy készülsz,
fekszel vagy járkálsz, vagy az ágy szélén ülsz,
tanácsokat osztogatsz és rendelkezel,
hogy mit hogyan tegyünk, amikor már nem leszel.
Pedig igazából nem úgy volt, de éjszaka az álom
valamit mindig korrigál a valóságon.
Tudom, szégyelled, hogy féltél, de az ember ilyen fajta,
jól csináltad, hidd el, nincs mit javítani rajta.
Hogy mindjárt meghalsz, mért kell minden éjjel újra látnom?
Hogy kevésbé fájjon, vagy hogy még jobban fájjon?
Szeretlek, anya, tudod jól, csak kicsit sokat ittam,
kérlek, ne gyere többet vissza az álmaimban!
Halálos villanella
„Hogyan létezhet ennyi fájdalom?”
A négy szó, mint a csikk, bőrömbe égett,
mi elhangzott azon a hajnalon.
Mit ér a test? Az ócska-drága rom,
mit oly soká építgettek az évek?
Hogyan létezhet ennyi fájdalom?
Csak kérdés van, de nincsen válaszom,
csak Isten ellen súlyos vádbeszédem,
mi elhangzott azon a hajnalon,
mert nem vagyunk több: hulló, sárga lomb,
áramütés alatt vonagló féreg,
hogyha létezhet ennyi fájdalom.
A kártyák mind kiosztva, nincs talon,
Semmim se volt, de megadtam a tétet,
mi elhangzott azon a hajnalon,
és vesztettem. Túl sok volt egy lapon,
anya, nem tudlak megmenteni téged.
(hogyan létezhet ennyi fájdalom?)
Lehámlott rólad ölelő karom,
ahogy arcodról mállott le az élet.
Mi hangzott el azon a hajnalon?
Hogy nem létezhet ennyi fájdalom.
Intim idill
Esténként levetem holmijaim. Bugyim
Gombóccá tekerem vagy kisimítgatom.
Szék karján, fotelon s a szoba szőnyegén
Gyűlik lassan a szennyesem.
Még bánt egy kicsikét, hogy nagy a kupleráj,
Ám aztán leszarom: nagy, de kit érdekel!
Vendéget fogadok, még le is ültetem
Izzadt zoknijaim közé.
Épp így, nap nap után gyűlnek a bűneim,
Bűzük megszokom, és rántok a vállamon:
„Egyszer majd kimosok!” - Még ma is elhiszem,
Bár majdnem beborít a szag.
Szóval hogyha szeretsz, ülj le az udvaron,
várj még addig, amíg centrifugál a gép,
aztán hogyha leállt, nyiss be, ne is kopogj,
szó nélkül teregess velem!
Mimikri
Hová hívtál el, Istenem?
Miféle különös szeánszra,
mely szentebb, mint egy nászmise
és sötétebb, mint a sátán bálja?
Hová dobtál ki, Istenem,
mint egy ejtőernyős ügynököt?
Tudtad-e, amikor kilöktél,
hol szállunk, milyen föld fölött?
Most itt vagyok, nem kérdezek már
semmit, ami a múltról szólna,
elvégzem mindazt, amit rám bíztál,
vagy szolgaként, vagy uralkodva,
csak tudnám, mi az. Most jó volna
emlékezni, mit is kell tennem.
Hallgatok addig, és próbálok
túlélni rejtőszínekben.
freskó
keresztről
levéve
élve is
halottan
fiam és
mesterem
fekszem a
karodban
sebeimből
vérzel,
ahogyan
jajongva
szorítasz
magadhoz
fordított
pieta
Céltalan
Tavasszal kéne szülni,
Tavasszal jó lehet,
A napfényben cipelném
Az újszülöttemet.
Meg nem találna senki,
Akárhogyan keres,
Csak azzal foglalkoznék,
Mi tényleg lényeges:
Hogy milyet kakilt reggel,
Vagy hogy mennyit szopott,
Hányszor riadt fel éjjel,
Büfizni hogy szokott.
Más témám nem is volna,
S az unott emberek
Kerülnének, akár egy
Megszállottat lehet.
Vagy megőrülni tényleg
Vidám dolog nagyon,
A tilosat s a muszájt
Egy szép nap itt hagyom.
Nyilvánosan kefélek,
Az lesz a nagy siker,
S a metrón guggolok le,
Hogyha pisilni kell.
Dühömben nem mosolygok,
Bárkit pofán verek,
Ha az úton előttem
Túl lassan ténfereg.
S ha fennhangon kimondom
A véleményemet,
Legyintenek mögöttem:
„Hagyjátok, hisz beteg!”
Gyerekférfiak balladája
Ha nő vagy, férfiként szerethetsz
macsót, lovagot, szépfiút,
végül úgyis a gyermeked lesz,
öledbe vágyik, s nincs kiút
ebből a kényszer-anyaságból,
szívedből szívja a tejet,
és mint vak kismacska, nyivákol –
a férfi mind csak kisgyerek.
Mint óvodás a homokvárat,
épít izmot vagy karriert,
de kérj egy apróságot, fáradt,
unott lesz rögtön és ijedt.
Nem lesz társad, és nem lesz hősöd,
magad vagy csatába menet
utóvéded és előőrsöd,
a férfi mind csak kisgyerek.
Most rád hasal, harapja nyelved,
magáról úrként álmodik,
ha nedve kiömlött, elernyed,
s már alszik, nyála is folyik.
Mert nő vagyok, oltalmat vágynék,
de megtanultam, nem lehet,
hiába szerelem, jó szándék,
a férfi mind csak kisgyerek.
Herceg, ha sértő, amit mondtam,
hajtsd az ölembe a fejed,
csak altató volt, mit daloltam,
hogy minden férfi kisgyerek.
Isten anyja lehetni
Törékeny bennem az Isten,
A síró kisgyerek,
Elalszik szemeimben,
Vagy ébren ténfereg,
A csontjaim közt járkál,
Magányos, elveszett,
Vesémre roskad árván
Tán a szívem helyett.
Minek belém az Isten,
Törékeny kisgyerek?
Még nem kell, hogy segítsen,
S anyja már nem leszek.
Nem ringatom magamban,
És nem bocsátja meg,
Hogy ellököm, ha baj van,
S ő akkor is szeret.
Kölcsönlakás
Úgy élek itt a földön, mint egy kölcsönlakásban,
kaptam ugyan egy kulcsot, de csak néhány órám van,
hogy élvezzek, szeressek szorongó idegenben,
ha józanul nem megy, hát félig önkívületben.
Itt minden ismeretlen, az utcát hogyha nézem,
nem láttam ezt a tájat, ezt a napot az égen.
Bent is minden szokatlan, a szagok és a színek,
a pókok a sarokban szokatlan hálót szőnek,
a bútorok is furcsák, és mindegyik máshol van,
mint ahogy megszerettem egyszervolt otthonomban.
Ne csodáld, hogy feszengek idegen életemben,
különös tárgyak között ülünk egymással szemben.
A tested ismerős csak, meg is fogódzom benne,
és vendégségbe hívlak kölcsön élt életembe.
Egy kicsit későn jöttél, a felét már feléltem,
de maradj itt mellettem a második felében.
Zaj
Kislánykoromban a gúny, s a feszült
igyekezet, hogy jó legyek. Hiába.
A lázadás, mely éppen csak lehűlt,
most mélyen fortyog bennem, mint a láva.
A szerelemnek hívott tévelygések,
a kín horga, min vágy volt a csali,
és bölcs lettem de süket, mint a vének,
vagy zaj van. Az Istent nem hallani.
Mi jöhet még? A lassú szétesés
sejtről sejtre. A kíméletlen gének
sodornak már a végső csönd felé,
míg hallgatom a szívverésem. Félek.
(Túl mindazon, de innen mindezen
mi mást tehetnék, minthogy létezem?)
az anyák
az anyák nem halnak meg
nem szokásuk
csak távol vannak
egy ideig
de addigra megszokjuk
mert először a boltba mennek
aztán dolgozni
pár napra külföldre később
egy hétre többre is
most már nagyok vagyunk
nem sírunk
tudjuk
hazajön úgyis
Esti ima
Az anyukám már nincs velem,
Nagynak kell lennem hirtelen,
Mert elvitték egy éjszaka,
Ahonnan nem jöhet haza.
Az anyukám a mennybe ment,
Azt mondják, Isten része lett,
Most este, ha feküdni kell,
Az imát kinek mondjam el?
„Én Istenem, jó Istenem,
Anya, ha tudsz, maradj velem!”
És végül csak úgy alszom el,
Hogy reggel újra itt leszel.
És jönnek sorban a napok,
Anya, ne aggódj, jól vagyok,
Mondok mesét, ha este van,
S hajnalig ringatom magam.
|
