|
„Rossz vagy”
nagymama elrepül a sötét kapun át
fejünk felett keresi égi faluját
szárnyas lények örvénylenek köszönteni
mozgásukban még sincs semmi örömteli
körülfogják titokzatos néma halak
tátogásuk a jeladás induljanak
felhők hasán hasítanak neki utat
és egy angyal vádolón még hátra mutat
nagymama intene most de nincs már keze
pihésedni kezd lassan a vállak helye
testszínű tollbokrok nőnek két evező
megtelik surrogásokkal a levegő
nagymama a hegyek fölött úszni tanul
emelkedik forgolódik súlytalanul
aláhull a hajáról a csipkekendő
a régi zöld virágtenger feketedő
sötét szirmok kavarognak vad bogarak
közöttük a sötét ruhás vékony alak
bal lábán kockás papucs jobbon lakkcipő
nyakában aranyláncon a „jelen idő”
mert amint a kapun túlér ő már csak „volt”
mesebeli vadrózsaág útra hajol
simogatna de hullt szirma a szélbe száll
s most nagymama mellkasán függ piros medál
de amint a kapun túlér fekete seb
az örök-múlt-időben csak emlék-gerezd
felhők hasán hasítanak egyre utat
és egy angyal vádolón még hátra mutat
„nem voltál jó és most már sohasem lehetsz”
hangja aláomló jég- és hógörgeteg
„takarodj szárnyatlan ne keveredj közénk
ne topogj utunkban engedj magad fölé”
s a lisztes ködben látom a csapat repül
nagymama iramlik a zárt körön belül
a sötétbe olvadnak hamarosan át
sodorják magukkal a boldog nagymamát
Az istenek alkonya
Mikor egy angyal átrepül alig emeli szárnyát
fejem fölött az éjszaka összébb libbenti sátrát
de forró még a levegő érzem a bőröm éget
olvadó fém a belváros egy égi kemencében
megremegnek a tűzfalak és minden ablak tenger
tükre ezüstjén telihold úszik felhabzó tejben
hol gyerekkorom utcái mint elszabadult csónak
elém ringanak kéretlen és ágyamhoz dobódnak
nem akarok én álmodni felhők tövén a házam
aszfaltból nyúló poros fák növesztették mint ágat
koszos tetőkről száll a korom egyenest szemembe
füstös hegy mögül ragyog a Nap fekete cseresznye
egyszerre süt a Nap a Hold és kigyúl minden csillag
fényükben látom az angyalok Kinizsi sört isznak
egy elhízott szent kolbászt vagdos zsírpapírból majszol
odébb egy másik ablakot mos lerakta a kardot
kéményen csüng a piszkos palást liliom és pallos
a légi kórus énekét motorzúgásként hallom
nem akarok én álmodni betonszürke az ágyam
rég nem hiszem egy újabb hajnal ártatlan ajánlat
angyal feszítsd az éjszakát mint nyílvesszőt a fénybe
vedd fel a zakód bakancsod és indulj a közértbe
kölykeid várják a friss kiflit és más már úgyse vár
döcögő göncölszekeredből egy ördög guberál
Augusztus
a hínár alján kő kavics
mint egyetlen szilárd elem
az omló kék puhasága
itt egyenletes felület
ahogy lépek megbolydulna
aztán mégis marad nyugodt
jelzés ez bennem-kívülem
épp csak amennyit elsodor
erőtlen hullám és elül
az iszap mélyén zavaros
keringés indul zajtalan
odébb a bólyák lánca leng
bizonytalan a szemhatár
és nem akarok távlatot
a hűvös kék vonal talán
nem is inog csak tévedek
a part felől indul a szél
redőződik a felület
nincs ennyi idő csak egyképp
fekszem és leállok megint
tétova csónak távolról
hullámtörésben lassan ring
mint rosszul száradt lepedő
gyűrődik az óriás folt
ég és föld most egybeomlik
és közte épp marad helyem
csak én és körben senki más
két karnyújtásnyi terület
homok és fény behatárol
ígérhet még esélyeket
míg a puha-kék beszürkül
kő és kavics moszatos lesz
és lúdbőrözni kezd a táj
Menhir
csak a lebukó Napba
összekötözött kézzel
lassan őszbe ért hajjal
lassan tompuló ésszel
az a régi derengés
az a hajdani vadság
mint a ráncok sövénye
kékes szemgödör alján
csak a tündöklő Napba
agyondolgozott kézzel
lassan- görbült derékkal
lassan-foltos kötényben
add Uram azt a szigort
add Uram azt a kényszert
nekem is állni majdan
kérgesedő tenyérrel
csak a feljövő Napba
fej fölé emelt kézzel
lassú-árnyékú arccal
lassan-elszökő fénnyel
se nem bekötött szemmel
se nem a föld füvére
mert ezt nem lehet másképp
konokul szembenézve
Részletek a Pillantás a tengerre című szövegből, mely megjelent az Éjszakai állatkert című antológiában a női szexualitásról:
4.
Szeretnélek látni meztelenül. Egyszer a parton futottál, laza trikóban, mentem utánad, fent a dómnál, áthajoltam a mellvéden, nem vettél észre. Egyszer, csak egyszer, mondtam magamban, egyszer, csak egyszer, lehetne szerencsém... De nem lett. Pedig csak néznélek, nem túl közelről, érintéssel nem törném meg a varázst. Néznélek, mint az angyal szobrát a kis téren, hova ablakod nyílik. Szárnya csonka, és egyik kezét nyújtja az öböl felé. Arcát fürkészem, de nem jutok semmire, mosolytalanul mered a vízre. Iszonyú minden angyal. A szobor lábánál koldul egy ember, néha látom a székesegyháznál, pléhbögrével dobol a kövön, s az erőd ágyúi mellett alszik, vagy hajnalig rekedten énekel. Mit gondolsz, boldog? S fölötte az angyal? A legbujább talán most a temető. Sétáltam arra, öregasszonyok harsány színű rózsákat tépnek, csokorba kötik a margarétát, rendezgetik a sírokat. Nekem még mennyi időt szán az angyal? Behunyom a szemem, mert a déli izzás már végsőkig kínoz. Egyszer mondta egy lány, az iskola mosdójában vihogott egy másikkal, azt mondta, szeretném, ha hosszú, kibontott hajjal tennének a koporsóba. Én meg azt szeretném, ha elégetnének. Virágok, szájak, vázak. Nálad vajon van otthon házioltár? Ó, nem a keresztre gondolok, hanem woodoo-babákra. Angyal és bábu: az lesz csak a játék. Gyöngyöt kapunk, és türkizt égve, kéken, belefulladva a tenger türkizébe, míg a látóhatár vonalán áll egy hajó. Ha majd elhagyja a gyerekkorunkat, mi elhagyjuk egymást. Azt mondják, a lengyel lány a szeretőd a bordélyban, szép, vörösesszőke, a két melle között aranykereszt. Csak telik a sok lassú óra, füstölők, gyertyák égnek, és te az ágyán heversz.
5.
Az imakönyvemben hordom a fényképed. Nem igaz, hazudok. Nincs is imakönyvem, csak egy titkos naplóm. Egyszer majd ellopod, a zsebkéseddel nyitod ki az iskolai szekrényemet, és magaddal viszed, amit rólad és neked írtam. Ügyesen megzsarolsz vele. Én talán pofon váglak. Éppen, mint egy elcsépelt fordulat bármilyen szép, szerelmes történetben. Képem sincs rólad, ugyan, honnan lenne? Amikor botrány tört ki a bordélyházban, és belekeveredtél egy verekedésbe, közölte a fényképedet a helyi újság. Kivágtam, őrizgettem. Angyal! Ó jer hát, szakítsd le az apróvirágú növényt. Emlékszel? Hétéves voltam, amikor megismertelek, te pedig kilenc, s már az első találkozásnál gúnyosan kinevettél. A folyosón álltam, odabent Madame Manuela tartott balettórát, én küszködtem a ruhámmal, a cipőmmel, amikor felszaladt a lépcsőn az öcséd, loholtál a nyomában, és nevettél. Mindig előzd meg a búcsút, mintha a múltad volna... Délután szaladtam fel a lépcsőn a parton, megtorpantam a szomszéd kert végénél, micsoda rózsa, hatalmas kelyhek, fehér sziromtenger, ágaskodtam, hogy törjek belőle, hozzá ne nyúlj, kiabáltad a hátam mögött, te kis fehér kurva, kiabáltad a bennszülöttek nyelvén, azt hitted, nem értem. A hajnalok. Pirkadatkor keltem, és rohantam a vízhez. Csak az enyém volt ilyenkor a tenger, kavicsot és kagylót gyűjtöttem, verseket írtam a titkos füzetembe, a nevedet írtam a homokba, együtt remegtem a hullámokkal. A kalapomat dobáltam a parton, egyszer aztán elvétettem, s a kedvenc kalapomat elragadta a víz. Azon az újságból vett képen a lengyel lányt öleled. Féltékeny vagyok, dühömben ujjamba vágok a késsel.
6.
Oltsd ki szemem, én mégis látva látlak, viszlek tovább, vérem zuhatagában... Ezt másoltam a titkos füzetembe, algebraóra alatt. Szenvedek nagyon a lányiskolában, szemközt a tiétekkel, az ódon épület félreeső szárnyában, csak a könyvtárban találok magamra, ahol Monsieur Lapart elém tornyozza a vastag, szamárfüles köteteket, s míg a finoman szálló port nézem a napfényben, fülelek, vajon bejössz-e aznap, vagy várnom kell heteket is talán, hogy közelről halljam a jól ismert hangot, és lopva figyeljem mozdulataid a másik teremből. Monsieur Lapart nagyon megértő. Félek, sejti a titkot, ő az egyetlen, ki nem hiszi, vad tudásszomj szögez a székhez, és csak a tenger csodálatáért olvasok egyre régi hajókról, mitikus szörnyről, ezüst szirénről, tűnt szigetekről. Mert olvasok folyton, a néptelen parton, cipőmet ledobom, és lábam elmerül a simogató homokban, szeretek mezítláb lenni, mint a törzsi emberek, fent a hegyekben. Egészen apró kagylókat gyűjtök, tele minden zsebem virágszirommal, fekete kaviccsal, anyám megőrül, minek ennyi kacat, a szolgálók csak nevetnek rajtam, Mademosielle est un tout petit peu bizarre, itt kevésbé tiszta nyelvet beszélnek a helyiek, mint Brazzaville-ben, afféle keveréknyelv, francia, portugál, spanyol és angol szavakat mondanak ötletszerűen, mulatságosan hadarnak. A zongoratanárnő tökéletesen tud franciául, dêpechez-vous, kopog az asztalon, ha elmélázom játék közben, nagy darab, szénfekete asszony, széles karimájú szalmakalapban ül velem szemben, madarak röpködnek szabadon a házban, mert bolondja a papagájnak és a zebrapintynek. Varázsfüvekből főzött teával kínál, s beszél egy kicsi boltról, közel a kikötőhöz, hol kígyóméregből kotyvasztott bűbáj-oldatot vehetek. Hazafelé megyek a parton, a cipőm a kezemben, hónom alatt kották, megbotlom egy furcsa formájú kőben, vérzik az ujjam, s a vér kagylókra csepeg. Rontás van rajtam, mosolygok magamban, s hirtelen meglátlak, a sétányon állsz, messzebb, kék köpenyben a karcsú férfi...
8.
Tegnap karamboloztam, figyelmetlenségből, én voltam a hibás. Apró koccanás, mint élmény is jelentéktelen, sötét mellékutca, síkos út, láthatatlansági viszonyok – nem sorolom tovább. Éreztem előre, hogy baj lesz. Belehajtottam egy parkoló kocsiba a fékezésnél, de az isteni gondviselés folytán egyik első lámpát sem törtem össze. F. azonban tajtékzott. Hol voltál, moziban voltál, kivel voltál, minek voltál, nem igaz, hogy a kolléganőddel, valld be, hogy szeretőt tartasz, mi a neve, válaszolj már, megnémultál, többet nem viheted el a kocsit este, vedd tudomásul, megtiltom, érted, megtiltom. Ezt hallgattam éjfélig. Eljön majd ideje az utcán végigsikló sárga ködnek, mely hátát ablakokhoz dörgöli, lesz rá idő, lesz rá idő, hogy készítsd arcodat, s más arcok meg ne lepjék, alkotnod és pusztítanod lehet még... Sokszor egy levélke vár a gépdobozban. Meghívás kávéra és sétára. Másképp a lét oly barátságtalan, s bolondság, hogy megengedjük magunknak olyasmi halogatását, melyről biztosan tudjuk, hogy úgysem vagyunk képesek előle elmenekülni. Bár egy író számára, állítja S., a bizonyosság a befejezettség is egyben, s mint ilyen, egy kis halál a sok kis halál közül. De mikor csak egy álmot hoz a hold s éjenként, hetekig, bármennyi éven át csak ezt ismételgeti, ki bontja el álomtól a valót? És a fülemben a hangja: Hagyd, édes, majd én, úgy szeretlek kibontani. Ideges ujja a kombiné pántján, de a harisnyámból magam bújok ki. A szerkesztőségben mi sem derült ki a viszonyunkból. Ha szükséges, bővíthetem a lapszemlét, hallom a szomszéd szobából. Jobb munkát kapok és több fizetést, már nem a gyerekrovatot ollózom össze, egyre komolyabb cikkeket írok. Szemöldökfestés közben töprengek, és imádkozom, istenem, adj erőt, ha van egy szikra tehetség bennem, engedd, hogy kibányászhassam magamból, és ne hagyd, hogy kidobjanak a redakcióból. Hát mikor voltam ilyen elégedett, s mikor imádkoztam ennyit? De megint az emlékek. Ne gyújtsd meg a lámpát, kérlek. Miért? Mert zavar. Ugyan! Na jó, akkor nem nézek oda. Édes. Édes vagy. Igen, ezt mondta. Ó, mennyire szeretem! (Mennyire?) És ő vajon? (De miért is ne?)
11.
Kávéházakban kavarog a tánc. Ültél, mint mások, és ittad a teát. Az összesimuló párokat figyelted, főként a vékony, mulatt fiút, ki paso doblét táncolt kedvesével. Én meg lopva téged néztelek. Oly ritka, hogy ilyen helyre térsz be, kerülöd a tömeget, a tolakodókat, bár megfigyeltem, a koldusokat sohasem zavarod el. Egyszer egy mocskos kisfiúnak süteményt vettél, és megpaskoltad az arcát. Te is észrevettél a kávéházban, egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Anyámmal voltam, éppen összeakadtunk bátyám egy barátjával, beszélgettünk. Ez így nem igaz. Ők beszélgettek, ketten, én remegtem, hogy el ne áruljam magam egy mosollyal vagy mozdulattal, és kortyolgattam a jeges mentateát. Védtelen vagyok a közeledben. A figyelmedet áhítom, ó, bárcsak táncolhatnék veled, kívánom érintésedet, nevetésedet, mely mindig mást illet, nem engem. Integetés tűnő káprázata. Megfogadom, elmegyek a hírhedt sikátorba, megkeresem Esther Malhelbe házát, a boszorkányét, vásárolok tőle bűbáj-főzetet, s megigézlek. Vagy elmegyek este a gáthoz, ahol rosszlányok kelletik magukat, pletykálják, néha te is odahajtasz, és autódba veszed valamelyiküket. Apád ugyan tiltja, mégis megteszed. Fejfájást színlelek, kimenekülök a levegőre, a teraszról bámulom a tengert. Aztán egyszer csak ott állsz mellettem. Most már valóban rosszul érzem magam, szédülés környékez, remeg a gyomrom. Te „griffe” vagy, sötétebb a tejeskávénál, mégsem fekete, s jóval magasabb nálam, a válladig érek. Kiszűrődik a zene a táncteremből. Mint a laterna magica túlzó figurái, különösnek és utánozhatatlannak tűnnek a táncosok, az üvegfal opálján keresztül. Lángol a poinsettia körülöttünk. Kis zöld, keskeny völgyet látok átellenben, szamarak vonulnak egy ösvényen, háncskosarakkal, mögöttük gyapotruhás asszony baktat, fején tarka kendő. Minden kis részletet rögzít a szem. Páfrányok és virágok a folyóparton, két lány ruhát mos, nehéz fasulykolókkal. Várom, hogy történjen valami, de szótlanul állunk, parázsló cigarettád cikázik csupán. Rózsaillattal terhes az esti szél. Kanyargós úton megyünk éjjel, s elemészt bennünket a tűz.
18.
Reggel van. A tengeren, a part közelében, fatörzsből vájt csónak, a csónakban egy asszony, a parton pedig egy majdnem meztelen férfi, mellette kókuszpálma, messziről óriási papagájnak látszik. Az asszony hálókat rendezget a csónakban, odébb egy öregember szamarat vezet, a szamáron kettős szalmazsák. A férfi meglendíti a fejszét, az ezüstös égen ott marad a lendülő fejsze kékes nyoma, ahogy belevág a fába. A homokban állok, mezítláb. A víz kék vonalát meg-megtöri a korallzátonyokhoz csapódó hullámok zöld taraja. Fémes fényű, hosszúkás, kígyózó levelek a földön, mint réges-régi keleti írás betűi, titkukat nem fejti meg senki soha, bár egyszerű: minden pompa és hatalom múlandó, nagyszerűségük köpés és por csupán. A napkorongot félig még eltakarta a tőlem jobbra fekvő La Gonave szigete, a fény-árnyék feketén és élesen rajzolta a lángoló ég hátterére a hegy gerincét. Az a távoli hegycsúcs olyan, mint óriás sisak. Hullámok zúgnak alatta, ám el nem érhetik. A sisak a Szfinxet juttatja eszembe, a szája helyén lévő széles hasadék a szánalom mosolyával figyeli a habokat, amelyek közt a múlt szunnyad, mintha holdbéli mély kráterfenéken feküdne. A sziget olyan, mint egy túl apró csillag, mit a tér nem lát s szertedúl öntudatlan szörnytettei során, hogy majd süketen, világtalanul, csupán azért, hogy mindez mégis véget érjen, vaktában próbál futni a maga útján, amelynek terve nincs meg a bolygók, napok, tejutak rendszerében.
|
