|
Korhelyleves
Édeskés vagy savanyú, csípős vagy bársonyos, tejfölös vagy paprikás, ki főzi, ki eszi, és mennyire súlyos a helyzet. Ez itt a kérdés. Ahány ház, annyi korhely s annyi megoldás az égő gyomor és a forrongó lélek megnyugtatására. A másnaposság gyógyítására szánt savanykás leves korhelyleves azok közé a jelenségek közé tartozik, amelyek jobban hasonlítanak egy vallásra, mint egy receptre.
Nem mintha bárki azt gondolná, hogy egy levestől elmúlik a macskajaj vagy egy közepes méretű fegyveres konfliktus – a korhelyleves az emberiség ama kipusztíthatatlan optimizmusának a következménye, amely nem adja föl a harcot az öngyilkossági hajlamai ellen. E kissé paradox tétel megfogalmazásához természetesen kellenek előtanulmányok – de nézzünk magunkba: tudnánk-e cáfolni, hogy a másnap mindig hosszabb, mint az aznap, továbbá hogy a másnapok kiválóan alkalmasak a tépelődésre, az önmarcangolásra és a soha be nem váltott ígéretek megtételére. És soha ne feledjük: amíg a világ világ marad, a másnap mindig a ma holnapja lesz. Bízzunk tehát a másnapban, és könnyű holnapot!
Az Igazi Rekkencs
Az igazi Rekkencs együtt nő minden gyermekkel. Még nem alakult ki, nincs egyetlen élő példánya sem, de jó úton halad. Tudja, hogy aki nem iszik, az lop is. A medvét hátulról meglesi, majd lelegeli az orra elől a málnást. Egyszer egyet fölpofozott, hát az a medve egyenesen disszidált, úgy lettek a jegesmedvék. Villával fogja ki a patakból a pisztrángot, gyakran eszik pirított hógolyót fokhagymával. Kedvenc eledelei közé tartoznak még a szűzlányok, kétévente kap útlevelet Magyarországra, a falán korondi tálak vannak koronás címerrel, a polcon pedig a Petőfi-kötet, a kasza mindig egyenes, kívülről tudja a Talpramagyart és a Székely Himnuszt is. Ha rajta múlna, székelyharisnyában járna mindenki ejsze még Burkusországban is, Trianont egyszer jól el fogja verni sóba áztatott szögesdróttal, arról nem is beszélve, hogy ha eljön az ő ideje, útlevél kell majd mindenkinek Csíkországból Bukarestbe. Persze nem kap mindenki.
Otthon, lóval
Megjött a ló, az ajándékom. Az orra már veres, nedves, kissé érzéki, így taszít. A lépcsőn jött föl a negyedikre. A járás nehéz volt neki, a foga néha beleakadt a lépcsőbe, rettegve döfködte az orrával, attól lett veres az orra. Patakopogva nézett be a piros konyhába, hol mindig ugyannyit mutat az óra, holott jár: húsz másodpercet oda, aztán vissza. Nem találja el, merre is kellene járnia. Nahát, micsoda idő, és micsoda hely ez: ló keveredik kiömlött sörökkel, kávékkal, a sok maszattól bebetonosodtak a pormacskák A lovat nem érdekli, mossa patáit, kicsit káromkodik, amint belebotlik a küllőkbe, majdnem elcsúszik egy negyvenhatos tornacsukán, felszisszen, szentségel üstöllést, sem a bicikli, sem a csuka sem az ő világa. Ami azt illeti, a lépcső sem, nyihog fájdalmasan, és nincs keze, hogy megdörzsölje a sípcsontját. Nincs neki már semmije, már attól sem tart, hogy összekeveri egyszer a mellérendelést az alárendeléssel. A lónak élnie kell és laknia, mit tegyünk, mostantól ez jut neki, belvárosi lumpenértelmiségi lett. Nyerít egyet, a leheletétől könyvekről felszáll a por. A nappaliban meglátja az egeret: épp most fogta meg a csapda, sikolt bele a ragasztóba, ki tudja, hogy jött fel az is a negyedikre, de itt vannak mindketten, a ló és az egér. Az egér sikolt: csapdába esett, és a ló megérzi a halálszagot. Segítség érkezik: késsel kezében jő Che Guevara, a biciklis, hogy láthassa közelről a halált. A kenyérvágó késsel aprítja föl a ragasztóban vergődő egeret; a ló megnyalja jobb első patáját, s köszön: most már én is megjöttem, sziasztok! Így élünk eztán. Véres por, patakopogás és lócitrom a nappaliban.
Félsúly
Mosoly, mosoly, mosoly. Ő jön legelöl, mindenki a két kezén, táncolnak, neki könnyű a dolga: feleannyit kell vállból emelnie, mint a többieknek. Mert nincs alsó teste. Nincs lába, feneke sincs, az emberi test véget ér a genitáliáknál, ennyivel könnyebb cipelnie a karnak. A válla szélesebb, a karja hosszabb mint az egész test hosszában, nem lehet eldönteni, hogy egy magas ember jön láb nélkül, vagy egy lábatlan ember túlfejlett felsőtesttel. Felhúzza magát az ablakrácsig, benéz, bent táncterem. Most egy táncot mutatok nektek, mert erre van szükségetek. Hogy érezzétek, milyen a félsúlyú ember. Nekem ezt nem kell külön tudnom. Egy láb az ember testsúlyának egytizede, egy hetven kilósnak készült ember tizennégy kilóval könnyebb, ha nincs lába. Majdnem annyit nyomok, mint szerelmem, a balerina, aki felettem lebeg. Nem biztos, hogy ő, vagy neki a könnyedebb.
A táncos bal keze a konyhaasztalon, jobb keze az ablakpárkányon, majd átlendíti magát, kinéz. Normálisan élek, mert van testem. Meg tudom mutatni, hol van a testem legalsóbb pontja. A szépségemet sem sajnálom tőletek. Én szabad vagyok. Nem arra vágyom, amire ti. Nekem mindenem megvan. egyvalami hiányzik mégis.
Szeretném egyszer megnyalni a talpam.
|
