|
Három részlet A fogorvosomból
„Úgy is küldtek hozzá, hogy nagyon jóképű, és tényleg az volt, de az még nem számított volna. Viszont a keze. Hát azt el nem lehet mondani! Ahogy húzta a fogam. Finoman, gyengéden, szinte az ínyemet simogatva. Mondjuk kissé zavarban voltam, amikor először kellett kinyitnom a számat. Ott előtte. Mégiscsak kínos, amikor az ember csak így megmutatja, ami hát, nem éppen a leggusztusosabb. De aztán már jött is a tűszúrás. Akár egy apró, gyengéd kis harapás. Nem fájt, inkább csak libabőrös lett tőle a hátam. A fogó szinte belesimult a számba. Előtte persze mondta, hogy nem biztos, hogy könnyű lesz, lehet, hogy vésni is kell, és én ettől eléggé megijedtem, de hát nem vagyok én olyan, hogy ezt kimutassam, így hát csak ültem ott a kitátott szájammal. „Szóljon, ha nagyon fáj” – suttogta, és én csukott szemmel nyöszörögtem neki vissza.”
„Aztán másodszor volt még a fúrás és a tömés, merthogy más fogaimmal is baj volt. És ő megint olyan ügyesen szúrt bele az injekciós tűvel a számba... Alig éreztem, ahogy átdöfte a húst, és már kezdte is átjárni a folyadék az ínyt és az arcom többi zugát. Már következett is az újabb művelet, ami előtt ismét a fülembe suttogta, hogy szóljak, ha csikis lenne, és már vette is elő azt a szerszámot, és közelítette a számhoz. Néha kicsit feljajdulok, nem is azért, mintha nagyon fájna, inkább csak a hangja furcsa, ahogy zörög meg zakatol, na meg persze a rend kedvéért, hogy azért ne feledkezzen meg rólam. De már jön is vissza, a keze újra a számban, és én érzem, ahogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és tudom, hogy ő is érzi, éreznie kell, mert ez annyira ott van a levegőben. Ezt onnan is lehet tudni, hogy amikor a harmadik alkalommal voltam nála, már kesztyű nélkül nyúlt bele a számba. Hát azért ezt gondolom, nem mindenkivel teszi meg, ez azért mégiscsak a bizalom jele. A bőre pedig olyan puha. Na nem elpuhult, de olyan, hogy érzem, biztosan nagyon tud vele simogatni. És amennyire a viszonyunk megengedi, simogat is, például a tűszúrás után, ha egy kicsit nyöszörgök neki. Meg ahogy kitapogatja, hogy áll a tömésem, meg amikor elhelyezi a számban a nyálelszívót. Ez már kidörzsölte egyszer-kétszer a szájam szélét, meg volt olyan is, hogy elfelejtette betenni, és akkor minden csorgott ki oldalt, hiába próbáltam visszaszívni, és akkor nevettünk mind a ketten, mert olyan vicces volt, ahogy erőlködtem, teli szájjal. De akkor kissé affektálva megkérdezte, miért nem szóltam, hogy álljunk meg, és hogy nyugodtan öblítsek, meg ad egy kis törülközőt is. És azt hiszem, még közelebb kerültünk egymáshoz, amikor a negyedik alkalommal voltam nála. Mert én azért is vagyok ott, hogy műfogat csináljon nekem, az ínyembe épített vasdarabra, amit szintén ő ültetett be, és múltkor büszkén jegyezte meg, hogy úgy áll bennem, mint Katiban a gyerek. Én meg erre teljesen elpirultam, és röhögve kirohantam a rendelőből. Ő meg utánam szólt, hogy azt a vasdarabra értette, de ő is nevetett, mert szerintem tuti, hogy ő is gondolt arra a másik lehetőségre.”
„Múltkor már nemcsak a meztelen kezét tette be a számba, hanem a fogmintát is, amire rá kellett harapnom, miközben ott volt benn az ujja. Szépen eligazgatta a mintát, az ujját gondosan végighúzta az ínyem és az ajkam között, hogy mindenhol jól simuljon. Aztán az egészet felülről tartotta az alsó fogsoromon. Na most, néha ő kiáltott fel és figyelmeztetett, hogy csak óvatosan azzal a harapással, mert még baj lesz. Neki szüksége van még az ujjára, nem adhatja nekem. Én meg csak nevettem, már amennyire teli szájjal tudtam, és igyekeztem nyitva tartani a szájam. De az az igazság, hogy nem nagyon tudtam, meg már el is fáradt az álkapcsom, és ő ezt pontosan érezte, anélkül, hogy egy szót szóltam volna. Megszánt, és megengedte, hogy egy kicsit mégiscsak harapdáljam, mert a fogminta a szokásosnál is lassabban száradt. Persze csak aprókat, de ő végig nevetett, és én tudtam, hogy nagyon jól haraptam rá az ujjára.”
Avokádó – részlet
„Anya már leoltotta a villanyt, amikor befekszem mellé az ágyba (az utóbbi időben együtt alszunk a franciaágyon), de a lélegzetvételéből tudom, hogy még ébren van. A kezemmel kutatni kezdek utána, és hamarosan bele is akadok a karjába. Összerándul az érintésemtől, ahogy simogatni kezdem. Először az arcát, aztán egyre lejjebb. Ellöki magától a kezemet, de én nem hagyom magam. Benyúlok a hóna alá, és húzni kezdem az ölembe. Megfeszíti magát, mint egy kisgyerek, és kapálózni kezd. De én erősen tartom, a karját egy kicsit hátrafeszítem. Egyet-kettőt rándul még a teste, de aztán megadóan elernyed. A fejét még mindig nem fordítja felém, de én megmarkolom az állkapcsát és szétfeszítem azt a csókos, szarrá tetovált száját.
„Óh hát valóban nem akartad érezni, ízlelni a kedvencemet, a világon a legfinomabbat” – mondom neki, majd bele tuszkolom és lenyomom a szűk kis torkán a maradék avokádót.”
|
