|
FUTAMOK
1.
Harminc éves koromban rájöttem, hogy mikor az orvos megvizsgál és felírja a gyógyszert, valójában nem diagnosztizálni és meggyógyítani akar, hanem kiismerni és elpusztítani,
és rájöttem, hogy a politikusok bőségről és békéről beszélnek, de ínségre és háborúra gondolnak,
és rájöttem, hogy a bírók a bíróságon nem az igazság, hanem az elfogultság, az előítélet, a befolyásoltság, vagyis a hazugság szellemében ítélkeznek,
és rájöttem, hogy mikor rám mosolyog egy lány, nem gyönyörrel, hanem csömörrel és magánnyal kecsegtet, tehát hogy nem is egy lány mosolyog rám, hanem egy vipera,
rájöttem, hogy a papok a szószékről nem a túlvilági üdvözülés, hanem az evilági enyészet tanát hirdetik,
rájöttem, hogy a napsugarak nem éltetik, hanem fölperzselik a Földet,
hogy az éjszaka nem gyógyító álmot hoz, hanem fullánkot szúr a szembe és őrületbe kerget,
rájöttem, hogy minden művész tehetségtelen bajkeverő és minden tanár a tanítványok szellemi megsemmisítésére fölszentelt inkvizítor,
rájöttem, hogy minden óra késik vagy siet, hogy a filozófia üres szócséplés,
és persze rájöttem, hogy gyanakvással kezeljek minden meggyőződést, a sajátomat is,
rájöttem, hogy minden meggyőződés, kivétel nélkül, beteges rögeszme, mánia, önző érdek vezérelte kényszeres dogma,
rájöttem, hogy mikor valamiről bizonyosságot szerzek, leghelyesebb, ha azonnal hátat fordítok neki, de legalább azonnal kételyem tárgyává teszem,
a fölmerülő bizonyosságok és meggyőződések fejét azonnal a gyanú és a szkepszis harapófogójába fogtam, és mielőtt még kifejthették volna mérgező hatásukat, összeroppantottam és szétmorzsoltam őket,
meggyőződéseim felszámolása mindennapi gyakorlatommá vált,
meggyőződéseim sebtében elmotyogott, már a kimondás pillanatában elértéktelenedett, ideiglenes vélekedések voltak csupán, amiket sem én nem vettem komolyan, sem más,
meggyőződéseim ruháról lepattanó gombok, szájból kihulló fogak voltak,
meggyőződéseim sorra kudarcot vallottak és nevetségessé váltak, a negatív, a nihilista meggyőződéseim is, és egyáltalán nem változtak ilyenkor pozitív, optimista meggyőződésekké,
a meggyőződéseknek, legyenek bármilyen sötétek és reménytelenek, az ellentétük nem a remény és a fény, hanem a semmi,
jó is volt ebben a langymeleg, simogató, zümmögő semmiben,
jó volt ebben az életen túli vagy inneni sötétben bolyongani,
vártam a véget, szinte már vidáman,
ezért volt felfoghatatlan, hogy tehát már felnőtt és úgymond mindenben csalódott, szívében megkeseredett férfiként egy nap, különösebb előzmények nélkül, azt láttam, hogy az önemésztés és pusztítás monoton munkájában egy pillanat alatt változás áll be,
mintegy kizökken és kifordul ez a gyilkos és szürke folyamat,
hogy valami nem ismert kényszer megálljt parancsol a kételyeknek azon a kora nyári napon, este kilenc óra tíz perckor,
egyetlen kiáltás kíséretében kulcsra zárja a pusztítás olajozottan működő nyelvét,
elnémítja a kéjes lemondás, a magában tetszelgő öngyűlölet, az értelmetlen, állati düh grammatikáját,
és csak néztem szótlanul, hogy az anya megszüli a fiút, a fiú megszüli az apát.
2.
Azt mondja, hogy legyenek rá tekintettel, kik, azt nem tudom,
hogy kiskoromban több vérengzésnek szemtanúja voltam,
ami nem igaz ugyan, de lehet, hogy az érdekemben beszél így,
A gyerekkorom tényleg nem volt könnyű, átéltem kemény helyzeteket, láttam embereket hónapokon át kényszeredetten
nevetgélni egy panelház betonudvarán,
de vérengzésnek szemtanúja nem voltam, hallottam vérengzésekről, mutattak felvételeket vérengzésekről és tömegmészárlásokról, talán, hogy felkészítsenek az életre,
de nem láttam saját szememmel ilyeneket,
most viszont már felnőttem, és nem tudom, mi a célja, vagy mi ellen vértez fel a gyerekkoromra és a vérengzésekre történő utalgatás,
én gyerekkoromban vaskampókkal vizes fatörzseket vonszoltam le a hegyről apámmal,
arrafelé nem is lehettek vérengzések, mert alig éltek arrafelé emberek, csak mi éltünk ott az apámmal meg a többi favágó,
és azok egyenként pusztultak el, nem vérengzésben,
mikor szándékosan magukra döntötték a szálfát,
vagy halálba pálinkázták magukat szombaton a kocsmában,
bár kivétel nélkül mindegyikükben élt egyfajta lázas elhívatottság az önemésztés és önpusztítás géniuszának szolgálni, ez a szenvedély előbb-utóbb minden favágót
utolért és hatalmába kerített,
de a favágóknak ezt a rendszeresen előforduló, esetekre lebontva génsebészi precizitással eltervezett és végrehajtott öngyilkosságait az én egyedi és meglehet, gyarló emlékezetem
nem tömegmészárlásként, hanem privát tragédiák sorozataként őrizte meg,
nem nevezhetem ezt vérengzésnek, legfeljebb időben szétterített önvérengzésnek, mert nem külső erőszak vitte végbe, hanem belső kényszer, belső lelki szükségszerűség,
a vérengzést emlegető személy és köztem az ellentét legkivált fogalmi természetű lehet, a végeredmény szempontjából
elhanyagolható a szemléletmódbeli különbség,
a favágók így is, úgy is kihaltak, vagy beköltöztek a városi blokkházakba,
jobbnak tűnik, ha nem lamentálok, és továbbra is, mint évek, sőt évtizedek óta, nehéz megítélni a pontos időtartamot,
mélyen hallgatok mindenről.
3.
Nekifut szemből a srác, lehunyja szemét, térdét átfogva magzatpózba kuporodik,
a lányok rezzenéstelenül bámulják, ahogy repül feléjük a levegőben,
és mikor a vízbe csapódva lefröcsköli őket, csak a fejüket fordítják félre, hogy ne menjen az orrukba, szemükbe, hogy ne kapják telibe a vízsugarat,
semmi érzelem nem látszik rajtuk, se bosszankodás, se elismerés,
a mélyből felbukkanó srác feketére égett, inas karjával szinte unottan csap a hullámok közé, és lustán elúszik ellenkező irányba, a túloldalra, ahol már készülődik a barátja,
ő fogja a következő ugrást végrehajtani, ő a következő eleven vízibomba, arcán tompa, elfojtott hevület a közönyös figyelem mögött, a tevékenység előre érzett motorikus öröme, szinte függetlenül a lányoktól,
pedig az a lényeg, ki tudja jobban lefröcskölni ezeket a színes, lélegző és melles bójákat, akik ellenkezés nélkül vetik alá magukat a versengésnek,
mintha véletlen ültek volna oda sorban a medence szélére, fehér bőrükről peregnek a vízcseppek,
bömböl a megafon, come along, boy,
a fiú kimászik a vízből, és int a másiknak, hogy indulhat,
az pedig beméri a távot, hosszú léptekkel nekiiramodik, mint a magasugrók, és mielőtt lehunyná szemét, és összekuporodna, rikkant egyet, amolyan csatakiáltásszerűt, mint mikor az indiánok hadiösvényre lépve kiássák a csatabárdot, és a sápadtarcúakra rontanak,
ez az ő specialitása, ő kiált, a barátja már nem, mert egy évvel idősebb,
a lányok pedig hallgatnak, nem mozdulnak, üres tekintettel néznek maguk elé, mintha sok millió éves evolúció után most jöttek volna ki a vízből, először látnák a fényes felszínt, és ezeket a levegőbe ugráló majmocskákat.
4.
Fekszem az ágyon, az ablak nyitva a tavaszi estére, eszembe jut egy szó, és azonnal el is felejtem, kipárolog a fejemből, csak a formája, az árnyéka, a zenéje marad, hogy szép volt és erős,
ahogy a szavakat szoktam ízlelgetni, most úgy ízlelgetem ennek a hiányát,
a szavak pontosak illedelmesek, máskor kétértelműek és maszatosak, néha hűségesek, máskor elárulnak, mint most ez a szó, ami sehogy sem jut eszembe,
ahhoz hasonlít az érzés, mint mikor egy szót, mondjuk, prémiumosztás, addig ismételgetek, míg elfolyik az értelmetlenségben és önmagában kezd vibrálni,
bejön anyám, port töröl, rendet rak, halkan jár, nem beszél, nem akar zavarni, hogy hamarabb végezzek, hamarabb eszembe jusson az a szó,
itt van a nyelvem hegyén, kering a fejemben, bujkál a fotel alatt, száll a csillár körül, közeledik, aztán eltűnik, mint egy átlátszó szárnyú lepke, emlékszem rá és mégsem, fogom a markomban,
de nem tudom kimondani,
legszívesebben sírva fakadnék, miért csinálom ezt, miért kínzom magam, miért ejtettem magam foglyul,
játszhattam volna a katonáimmal, olvashattam volna,
megkérhettem volna apámat, aki a másik szobában újságot olvas, hogy sakkozzunk,
de hiába gondolok a sakkra, ezt is próbáltam már, hogy másra gondolni, hátha akkor beugrik, de nem ugrik be, aztán hallom, hogy anyám megereszti a fürdővizet,
ő ment meg, újra és újra, a forró vízben elfelejtem majd az egészet, elfelejtem az elfelejtést.
5.
Az ujjai görbülnek, mintha vizet merne, fölemelik a papírt, lefotózzák, a hasa horpadt, a szemhéja kék aszalt szilva, száján magáról megfeledkezett mosoly, rézgyűrű a hüvelykujján,
láttam este a téren, kenyeret evett, és volt még rajta ruha, fiatal férfi, diktálja a rendőr, haja barna, igazolványa nincs, na, fogd meg ott a lábánál, milyen hideg lehet a csuklója,
ennyi az élet, mondja valaki, csupasz seggel jövünk világra, és úgy is távozunk,
elviszik tepsiben, eloszlanak a bámészkodók, semmi nyom nem marad, mindent eltakarítanak, még ott állok egy ideig, és azt veszem észre, hogy az emberek mintha kikerülnék a helyet,
olyanok is, akik nem tudhatnak az esetről, odaérnek, valahogy eloldalaznak, mintha lenne ott valami sűrűség, amibe nem tudnak behatolni, valami mérgező közeg,
egy bicegő öregember gumivégű bottal, a cukrászda felől két rakott szoknyás lány fagyit nyalva, cigarettázó katonatisztek, átmennek a túloldalra, vagy megállnak a járdán, a belövésektől foltos sarokházat nézik,
sőt olyan is akad, aki megáll, szabályosan megfordul, mint aki otthon hagyott valamit,
senki nem lép arra a helyre, pedig már öt óra van, rengetegen járnak az utcán,
végül jön két rendőr farkaskutyával, de a halott férfi náluk
is erősebb, a kutya nyüszítve megáll, húzza a pórázt, végül is kitérnek, mindegy nekik, merre járőröznek,
meghaltak a téren, hogy fogja ezt apám elmagyarázni, ellenforradalmár vagy közveszélyes munkakerülő, zsebre dugott kézzel állok a kapuban,
a szükségszerűség, hogy valamit mindig nézni kell,
ott feküdt, betűk voltak vésve a gyűrűjébe, egy név, hallgatott, önzőn, az élők iránti megvetéssel.
6.
A halál száztornyú városa, alulról fűtik az üléseket, téli éjszakákon gőzölgő fenekű árnyak vonulnak a megállóban,
egy izgatott fiatalember ül veled szemben, orra lapos, mintha üvegnek nyomná, három csoportba osztja az állatokat, lakossági, vigalmi és népi állatok,
a népi állatok hamburgerré virtualizálódtak, mondja, mikor hallottál utoljára igazi mút, röföt vagy csipet, vagy a tehén, ne higgy a tehénnek, a tehén megcsal, lába le van fúrva, szeme fotocellás, a Milka céget képviseli,
levélcsontvázak hevernek a nedves aszfalton, az ősz először az erek közötti puhább szövetet harapja ki,
a hotel szürke betonkockája a stadion melletti huzatos parkolóban, a csupasz szobában egyetlen konnektor, az is a plafonon, mintha feldöntötték volna a házat,
a bárban hideg van, a falon felirat, Halloween, come feel the pain, bejön egy férfi, körülnéz, kimegy, és meghaltál,
meghaltál, egy lány az ablaknál az esőben ázó kőbikát nézi, nercbundája a vállára terítve, mártogatós tolla szárát rágcsálja félrebillent fejjel, sápadt keze hüvelykjét végighúzza száján,
meghaltál, serceg a toll, sorra sor, gyógyító álmok, távoli, huzatos ország keleten, eltévedsz, egy beteg Mikulás igazít útba,
rendelhetnél a lánynak egy abszintot, magadnak egy meszkált, délután négykor olyan az abszint és a meszkál, mint a harmadik kívánság, mindenképp teljesül,
elővarázsolsz a zsebedből egy kockacukrot, a lány gyilkos-zöld italát azon szűröd át, és csak idő kérdése, mikor térsz rá a csuklóján éktelenkedő hegek problémájára,
felhívod kopár szállodai szobádba, mutáló kamaszok csocsóznak odakinn, és ti hajnalig pusmogtok boldogan a takaró alatt,
meghaltál, eljön az éj, az emberek állatnak öltöznek, hogy ne ismerje fel őket a halál, mú, röf és csip,
jajgató őrült áll a létra tetején, nyakában villogó lámpasor,
meghaltál, bajuszos nő fekete kolbászt forgat a grillsütőn,
meghaltál, segítesz múzsádnak levenni a melltartóját, aranyhaja hátul beakadt a patentba, olajos bőrét csókolod halott szájaddal,
meghaltál, és mikor visszajön a fürdőből, felkönyökölsz, úristen, mondod, milyen fényesre simogatták a sétálók a kutyaszobor fejét a hídon, emlékszel?
7.
Hajnalban egy oszlop nőtt a fejemben, átmentünk egy másik helyre, lampionok lógtak a fákról, és levizeltük a tábortüzet,
katonai zubbonyban álltam a bokor mellett, mi ez a véres nyál a szívemben, kérdeztem a téboly, az alázat, a mámor hangján,
cipőmre sár tapadt, a kegyelem sara,
egy bedeszkázott kondérra ültem, szopogattam az italomat,
oh my lord no more free steps to heaven,
csak alaki képzés,
mert szeretem a rossz szokásaimat, de nem szeretem az emberiséget,
nem szeretem a férfiakat és nem szeretem a nőket, nem szeretem a gyerekeket és nem szeretem az öregeket, nem szeretem ezt a várost se ezt az országot se, ezt a kontinenst se,
és nem szeretem a földet, nem szeretem a naprendszert, és az egyetemes világmindenséget sem szeretem,
nem szeretem a természetet és a logikát, és nem szeretem istent,
és nem szeretem a lányok karján a pihéket, nem szeretem az emlékeket nem szeretem a reményt, nem szeretem Sören Kierkegaard-t, és nem szeretem a lampionokat,
nem szeretek írni, és nem szeretek felolvasni, és nem szeretek újságban, könyvben megjelenni, nem szeretem a pénzt, nem szeretek semmit,
és azt sem szeretem, hogy nem szeretek semmit, és azt sem szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem szeretek semmit,
és azt sem szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem szeretek semmit,
ebben a percben, Szentiván éj hajnalán felkiáltott a bokorban egy ezüstcsőrű madár a téboly, az alázat és a mámor hangján,
és én mély és tiszta álomba merültem.
|
