|
Részlet az Egy emigránsnő levele New Yorkból című szövegből, mely megjelent a Talált nő című könyvben:
(…)
Kérlek, nem akarlak fárasztani, de ezen a héten se nyertem a lottón, amiben semmi meglepő nincsen, de ahogy álltam a sorban ezekkel a dél-amerikai prolikkal a trafikban a computer előtt, ami kiosztja neked, amiképpen a papok az ostyát, a heti esélyosztalékodat az e földi megváltódásodra, hirtelen megfordul az egyik, és belémnéz, és nyitva felejti a száját, és aztán azt suttogja felgyülemlő fájdalommal az arcában, hogy te... te... te szintén hiszel ebben? És csóválta erélytelenül, sötéten bizalmatlanul, mint akinek nyilall a vakbele a hevenytől, rángatta az inakat az arcában.
Na most én meg, mint akit arcul korbácsoltak.
Először is, hogy dacára slampos és gazdátlan jellegű öltözködésemnek, ez a rinocéroszbőrű, heges arcú kölyök meglátta bennem a tömegből kilógó várományost egy szellemibb és alkotóbb életre. És mivel a lottó az esélytelenek letört bilifüle a mindenkori hajnalhasadáshoz, ez a krokodil arcú gyermek számomra hihetetlen meglátással ráérzett jelenlétem sértő paradoxonára. Hogy ottlétem ízetlenségre vall, hogy szégyelljem magam, amiért betolakodok ebbe a mások számára fenntartott seggrepacsiba, hogy énnekem nincs jogom csak úgy alább adni és őrájuk visszavetíteni helyzetük arcpirító dimenziótlanságát.
Ezen túlmenően persze a nagy számok és a történelem együttes erővel bizonyították, hogy az ötmilliót kizárólag nyugdíjas body-builderek, teremőrök, banktisztviselők és éjszakai portások és tyúktenyésztők nyerik. Úgyhogy tényleg kár a gőzért, és különben is takarítsam szépen haza magam.
(…)
Két részlet a Hét nő New Yorkban című szövegből, mely megjelent a Talált nő című könyvben:
1.
Kieresztett körmök – részlet
(…)
A pasi felhasította Lilla összes festményét, és kihajította őket az utcára, aztán elégette a Lilla családjáról szóló fényképeket, majd az enyémeket, miután hetedíziglen megátkozott. Aztán Lillát arra kényszerítette, hogy felesküdjenek az ördögre, és egyéb démonikus aktusok közepette meglátogassanak több bolygót is a szomszédos galaktikákban.
– Nem tehetek róla – hebegte Lilla jeges lehelettel, és a falamba marta körmeit –, de mostantól csak a transzcendens létezik számomra, és végre megértettem a Doktor Faustust. Lerohant az utcára telefonálni, majd visszajött, és jelentette, hogy találkozni fognak a Plaza Hotel éttermében. Megegyeztek, hogyha Lilla egy vörös rózsaszálat helyez némán az asztalra, az azt fogja jelenteni, hogy végleg szakítani akar. A pasas pedig megígérte, hogy nem tesz kísérletet, hogy ettől a szándékától eltérítse.
– Nem tudtál vele telefonon szakítani? – akadékoskodtam.
De Lilla úgy nézett rám, mint egy elvágandó libanyakra, úgyhogy megértettem, hogy itt már nem maradt más hátra, mint rendezett sorokban vissza vonulni statisztának, mert muszáj hagyjam Lillát, hogy maga válassza meg öngyilkolásának eszközeit, amiképpen ő is hasonló szabadságot biztosít nekem, mikor én kívánok menetrendszerint begáncsolni magamnak.
Egy hét után telefonált, hogy a pasit letartóztatták, sőt már el is ítélték hét évre, mert közben már folyt ellene a tárgyalás az öt kiló kóka miatt, amit Kolumbiából szállított, és hogy nem tud mit csinálni, mert a krapek naponta hívja őt a börtönből R- beszélgetéssel, minek következtében a telefonját ki fogják kapcsolni, mert ekkora számlát ő már nem fog tudni kifizetni. Meg a pasi arra akarja rávenni, hogy elmenjen ehhez a francia Madame-hoz kurtizánnak a Felső Keleti negyedbe, hogy a befolyó pénzből fölbérelhessenek egy ügyvédet, aki majd kiássa őt a börtönből.
– És ezt te végighallgatod? – kérdeztem, most már nem bírva titkolni irtózatomat.
Erre Lilla letette. New York meghalt. Hiába voltak magasak a házak, hiába voltak szélesek az avenue-k, már nem tudtak felemelni többé, már nem tudtam szárnyalni. Mindezeknek csak barátságunk háttereként volt értelme. Barátságunk vált New York lényegévé, mely felnagyított minket, nagyobbakká váltunk, mint az élet, amelyhez az anyagi támogatást mindenféle agyafúrt, simlis, élhetetlen módon kellett kierőszakolni ebből az ég felé törő Hadeszből. Ez lett volna a küldetés, megbirkózni a fennmaradás képtelenségeivel. De ami majdnem ilyen fontos volt: kitűnően tudtunk keseregni e háttérben, és pompázatos elméleteinkkel gyakran adtunk magunknak álmélkodásra okot. Hogyan fogjuk megváltani anyáinkat! – erre rengeteg alternatív tervet dolgoztunk ki, miközben szívünket öngyűlölő könnyek marták, mert tudtuk, a kisujjunkat se tudjuk megmozdítani anyáinkért, hogy anyáink távoli, kelet-európai lakótelepeken fognak meghalni, tüdő-, csont-, és vérrákban.
2.
Zoji és Jeannie - részlet
(…)
Később Jeannie megint Jézusról beszélt, hogy míg olvasta Bulgakovtól a Mester és Margarítát, azon gondolkozott, hogy vajon az isten miért hányt ekkorát (az emberiségre utalt ezzel), és aztán meg arról ahogy Krisztus ott lógott a kereszten, és izzadt, és mindez összekeveredett a vérrel, amíg égette a nap, szóval, hogy ő azt gondolta akkor, hogy “WAUUUU!!” Ezen röhögőgörcsöt kaptam, ezen a WAUUUU-n, mert ez annyira jellegzetesen és kibírhatatlanul amerikai volt. Fetrengtem, és halálfélelmem támadt, mert azt hittem, soha többé nem fogom tudni abbahagyni. Erre Zoji és Jeannie jégkockákkal kezdtek dobálni, amitől valahogy jobban lettem.
Az egyik jégkocka fültövön talált, és a vér a combomra csöpögött. Zoji ragaszkodott ahhoz, hogy egy apró ezüstgyűszűbe fogja fel a szent nedűt. Amíg izmos, kicsi mezítelen testét fölém hajtotta, és a fülemnél szöszmötölt, megint elfogott ugyanaz a nyugalom, amit korábban átéltem a zuhany alatt. Átszellemültségemben az találtam mondani Zojinak, hogy hajlandó vagyok átgondolni az istenkérdést. Zoji azonnal elrohant a Bibliáért. Gyöngéden eltoltam magamtól azzal, hogy “úgy érzem, egy hatalmas lépést tettem a helyes irányba, és a legközelebbi lépés előtt szeretnék egy pár hetes szünetet tartani”.
A nikotinéhség elérte maximumát. Gyilkolni tudtam volna egy cigiért. Erről akartam beszélni, de Jeannie minden szónál félbeszakított, mert meg akarta rendezni, ahogy beszélek, és nem engedett. Ettől újabb röhögőgörcsöt kaptam. Haldokoltam. Végül már egyáltalán nem emlékeztem semmire, hogy mit is akartam. Az volt a fixa ideám, hogy menjünk le a városba, a Nyugati Faluba, és ezt ismételgettem, mintha tikkem volna. Mindannyian tudtuk, hogy ez képtelenség, mert így éjjel egy óra a metróút.
Jeannie-ből hirtelen előtört a vakdüh. Azt mondta, hogy én legalább egy olyan helyről jöttem, aminek van egy ezeréves kultúrája, de ő? Ő honnan jött?
– Ez az egész Amerika olyan, mint egy pattogatott kukoricán hizlalt túltengő csecsemő. Minden CSAK díszlet, és a folyókban pedig már egy csepp igazi víz sincs – ugatta Jeannie elkeseredetten, és elaludt. Zoji összegömbölyödve szuszogott az ölében. Felmentem a háztetőre, ahol a szél vadul hozzácsapkodott a kéményhez. Az óriás holdtölte fénye eufórikus gejzíreket fakasztott bennem. Ahogy néztem a Washington híd gigászi szerkezetét és az alatta feketén csillogó roppant víztömeget, mely visszafelé folyt medrében, minden túlélhetőnek tűnt.
Részlet Az angyalkák a mélyben dohognak című szövegből, mely megjelent a Talált nő című könyvben:
(…)
Arra ébredtem, hogy Fekete Acéltündért görgetik mellém. Most se szólalt meg. Nem volt neki miért. Acéltündér jól volt.
Tizenöt perc múlva kidobtak minket a klinikáról. Amerikában vagyunk, kezitcsókolom, itt nem lehet elfeküdni egy klinikai ágyon, itt mindent percben mérnek és aranyban. Csak ezt a két mérőeszközt ismerik.
Lent álltunk Fekete Acéltündérkével a kapuban, és néztük a zuhogó esőt. Felnéztem Acéltündérre, és kérdeztem tőle valami baromságot, hogy fáj-e neki vagy ilyesmit. De nem vetett meg érte, tulajdonképpen észre sem vette, hogy kérdeztem akármit is, csak csípőből mondta, hogy nem.
– Nem éreztél semmit? – folytattam hülyeségeim sorát. De nem dühödött fel. Szerintem azt sem tudta, hogy ott vagyok, csak reflexből azt válaszolta, hogy olyan mélyen aludt, hogy fogalma sincs, hogy egyáltalán benn volt-e az abortuszon vagy se.
– És nem vérzel? – hívtam ki az ördögöt párbajra, de Acéltündért nem lehetett egykönnyen kicsalogatni közönyéből.
– Én nem vérzem – mondta Acéltündér, még mindig az esőbe meredve. Hangja egy kihalt utca volt egy elnéptelenedett városban. Teljesen elfordult tőlem és a hátát mutatta, aztán mint egy karcos, meggörbült lemez hozzátette:
– El fogunk ázni.
Részlet az Édeseim című szövegből, megjelent a Talált nő című könyvben
(…)
Huszonnégy órázni vonultunk Péterkével a Bevándorlási Hivatal ötvenkét-emeletes épületéhez. Elsőnek érkeztünk vasárnap reggel, és egy papírfecnire véres komolysággal ráírtuk Péterke nevét, és rendíthetetlen hittel ráragasztottuk a bejárati ajtó üvegére. Senki sem kérdőjelezte meg a papírfecni törvényességét és Péterke istentől kapott jogát arra, hogy elsőnek lépje át a küszöböt a másnap reggeli nyitásnál, hogy belerebeghesse nevét a bevándorlási hivatalnok neonfénytől és irodai portól kiszikkadt arcába. Ehelyett rendezett sorokban még több százan vésték rá a papírfecnin képződő listára a nevüket az éjszaka folyamán, és mikor betelt, újabb fecniket ragasztottak az első alá. Hatalmas, pattanásos bőrű anatóliai családok érkeztek hálózsákokkal, sovány, köhögős, tébécés koreaiak hoztak szétnyithatós tábori ágyakat, kendős arabok terítettek le fonott szalmából szőnyegeket, orosz anyókák és apókák majszoltak krumplipürét lábaskából. Nyurga etiópiaiak térdeltek zsámolyokon, festett indiai nők selyembe burkolódzva vacogtak a betonon. A több száz illegális határátkelési kísérlettől edzetten, dél-amerikai csecsemők, nyitott szemmel, fegyelmezetten hallgattak. Turbános irániak és pakisztániak álltak szilárdan, ahogy mások ülni szoktak. Mint akiket már több tucatszor tuszkoltak vissza bilincsbe verve az amerikai határőrök, repülőkre dobva csökönyös testüket, újabb és újabb kísérleti irányba repítve őket. Mindhiába, mert ők mégis visszatértek, visszavéstek magukat, vallásuk (kibírhatatlan) végtelen türelmében megpihenve: úszva a szökőáras óceánokban, gyalog és mezítláb a napverte sivatagokon át kaktuszokból csillapítva szomjukat, csomagtartókba lakatolva, uszályokra láncolva, jégszekrényekbe fagyva és szemetes kocsikban rühesedve. De ők most mégis itt vannak megint és elriaszthatatlanul, mert ők a kozmosznak hajszálpontosan ezen a szegletén akarják ÁLLÍTANI magukat. Éppen ezt a partikuláris álmot követelve magukénak: az Amerikai Álom immár szilánkokba vert maradékát. A testvériség és a jövőbe vetett gyermeki hit kozmikus melege sérthetetlen fallal ölelt körül bennünket, a világegyetem szedett-vedett társszerzőit (és mellesleg negyedosztályú világpolgárokat, akik legalább a másodosztályig szerettük volna fölverekedni magunkat). És tudtam, hogy egy karcolás sem eshet rajtunk isten szabad ege alatt a felhőkarcolók tövében. Pedig rendben folytak New Yorkban aznap éjjel is, mint minden éjjel a menetrendszerinti automata-gépfegyveres népirtások: kokainért, crackért, heroinért vagy csak a puszta lendületben maradásért. Nem sírtam. Visszatartottam. Haza akartam érni, bezárkózni a szobámba, és teljes tüdőből élvezni az utolsó cseppecskéig a könnyeimet: gyönyörű, örökkévaló testvéreimért és elpusztíthatatlan lelkükért.
(…)
Leltár, pasim jó cselekedeteiről (A Leltár… teljes szöveg megtalálható itt)
Október 24.
A pasim ma nagyon rendes volt velem. Nem mondta, hogy egy reménytelen elmebeteg vagyok, nem kifogásolta az öltözékemet, és nem ordítozott velem, amiért minden tíz percben kirohantam a vöcöre, nehogy szétrepedjen a hólyagom.
November 14.
A pasim ma valamilyen furcsa okból kifolyólag nem gorombult be és nem üvöltözött velem, amiért nem voltam otthon hajszálpontosan este tízkor, bár állítólag minden öt percben felhívott a súlyemelő-bokszoló klubjából, hogy leellenőrizzen. De mindennek dacára nem vont kérdőre, nem vádolt hűtlenséggel és szokásától eltérően nem fenyegetett meg életveszélyesen sem, úgyhogy meg is ijedtem kicsit, hogy talán beteg, vagy ilyesmi. Egész nap úgy bánt velem, mint egy másik emberi lénnyel és emiatt aztán el is kezdtem aggódni egy csöppet, ugyanis képtelen voltam kitalálni, hogy miért.
November 26.
A pasim ma megrendítő emberségről tett tanúbizonyságot, történt ugyanis, hogy kivételesen nem barmolt le, amiért az apám képe lóg a falamon az övé helyett, és ezenkívül nem hívott egy idegbeteg hülye kurvának, amiért a barátnőm fényképe áll az asztalomon az írógépem mellett. Fogalmam sincs, mi történik vele és miért. Isten adja, hogy ne kelljen majd egyszer még keservesen megfizetnem mindezért.
Tangó – részlet
(…)
Nos, ekkor majdnemhogy zihálva vennék levegőt, s miközben valamilyen édesen perzselő semmiséget kívánnék elsuttogni, véletlenül kiejteném volt szeretőm nevét. Erre Maga megdermedne, nagyon nagyon megdermedne. Ekkor én egy éles, kétségbeesett sikolyt hallatnék. Mire Maga béna arccal húzna el mellettem, feltépné ajtómat, és acélos dühvel tűnne el mögötte.
Ezen események arra ösztökélnének engem, hogy üzenetet hagyjak a Maga üzenetrögzítőjén, mire Maga megfenyegetne, hogy szálljak le a Maga üzenetrögzítőjéről, különben nem áll jót magáért.
Erre föl én megérteném, hogy nincs Isten, vagy legalábbis a létező Isten nem támogatja ezt a kapcsolatot.
Nyugdíjaznám magam.
Végleg.
Ez elsodorna minket egymástól, amitől viszont véletlen találkoznánk az utcán.
Ez összetörné a szívemet, ami viszont megindítaná Magát, minek következtében egy rendkívül bátortalan csókot kívánnék adni Magának, de Maga korántsem volna biztos abban, hogy ezt el is kívánja szenvedni tőlem.
Amitől engem végtelen gyengeség fogna el, ez viszont megvetésre ingerelné Magát, és otthagyna az utca közepén. Erre nekem könnyek szöknének a szemembe, ami egy idő után magát visszafordítaná, hogy kölcsönadja nekem a zsebkendőjét, hogy ki tudjam fújni az orrom. Amit meg is tennék, és aztán elrohannék. Ám ez semmiféle ingerületet nem váltana ki Magában, kivéve azt, hogy unatkozva zsebre vágná az öklét, ami arra kényszerítene engem, hogy méltóságteljes távolságból Magára üvöltsek, hogy Maga egy lelketlen disznó. Mire Maga kijelentené, hogy jobb lenne, ha feszesre cipzároztatnám a számat. Erre prüszkölnék egyet, Maga vakkantana, ami annak közlésére kötelezne engem, miszerint Maga egy csaholó véreb. Ettől viszont bevérezne a Maga szeme, ami számomra kellően megvilágítaná, hogy jobb lett volna, ha már rögtön az elején nem találkozunk. Amit Maga végső csapásnak tekintene, s közölné velem, hogy rettentő éhes, elfeledkezve a cinizmus észtvesztő tartalékairól bennem, aminek felbukkanására Maga eszméletlen mennyiségű ketchupot döntene az átkozott hamburgerére, amitől nekem kinyílna a bicska a zsebemben, és kipakolnám a Maga szennyesét, mire Maga közölné velem, hogy fogalma sincs, mi vezetett engem arra a téveszmére, hogy azt képzeljem, Magának akármilyen terve lett volna velem valaha is.
Erre én legszívesebben a Maga favágó nyakába mélyeszteném kiscicafogaimat, mire Maga természetesen győzelmi mámorban úszna, erre én elgyengülnék, de teljesen, és reszketni kezdene az ajkam meg bizseregni a nyakszirtem, mert egyenesen belenéznék a Maga feneketlen mély szemébe, amiről kiderülne, hogy friss patakvíz, mely fenségesen bugyborékol a Tejút felé az örökkévalóság hajnalán, s amibe nem volnék képes könyörtelen ártatlansággal nem megmártózni és végleg ottfelejteni magam.
A Tangó teljes szövege elkérhető a szerzőtől,
üzenetet várunk ide: szepirok@t-online.hu
Elherdált titkok – részlet (megjelent a Talált nő című könyvben)
Isten, add vissza a régi ellenségeimet,
az újakkal nem tudok mit kezdeni.
(…)
Három jólfésült, nyakkendős, lódenkabátos FBI-os pasi ült a gépen meg négy, Kadhafi edzőtáborait megjárt, török vendégmunkásnak álcázott CIA-s alak.
– Maga az elnöki kutya fodrásza? – kérdezte a CIA-s, aki már tíz éve nem ölelt nőt a borostájától, miközben a helikopter elhagyta Manhattant, és nekivágott a nagy nyugati vadonnak.
– Nem én.
– Tréfálni tetszik?
– Nem tudom, maguk hova mennek, de engem tessék kirakni a Wall Street-i bíróságon.
– Ki ez? – jött be egy másik FBI-os fickó.
– Az elnöki kutyamosdató.
– Lehet, hogy rossz helikopterre szálltam, de én tolmácsolni megyek száztizenkét kazahsztáninak, akiket maguk kurdnak néznek.
– Erről a gépről nem szállhat le senki, míg az elnök vissza nem tér Camp Davidbe.
– De ez nekem ezer dolláromba kerül naponta!
– Anyukám, most nem mehetsz sehová. Még idejében nem kellett volna megtudnod azt az államtitkot, hogy míg az elnök a hivatalos kommüniké szerint Camp Davidben tárgyal Pol Pottal a világbékéről, valójában egy South Bronx-i titkos lőszerraktárban lövöldöz kalasnyikovval vaddisznókra a haverjaival.
– De hát ez kit érdekel? – hebegtem falfehéren.
– Nézd, anyukám, ha mi sem tudjuk tartani a szánkat, pedig minket ezért fizetnek, akkor te sem fogod tudni tartani. Amint az elnök visszatér Camp Davidbe, eldöntjük, hogy a kuvaiti olajmezőkre dobjuk-e le azt a takaros kis tested Szaddám Huszein kézjegyével ellátva vagy egy afrikai AIDS-es faluba.
– Az AIDS-es faluba! – sikoltottam.
Elképedve néztek rám.
– Hülye vagy? – kérdezte az egyik CIA-s. – Kuvaitban garantáltan azonnal lelőnek, mint egy kutyát, és mi kihozzuk a hullád, és a Fehér Ház előtt fogunk felravatalozni. Az AIDS-es faluban nem biztos, hogy rögtön meghalsz, hanem hónapokig, sőt lehet, hogy évekbe tart míg felzabálnak az afrikai dögevő hangyák, de még előtte ellepi a szádat, a szemedet meg a nunádat a penészes zöld gennygomba. Tuti ki van próbálva.
– Az AIDS-es faluba!
– Fogadjunk, hogy te valamilyen kis ultrabal bige vagy! – szólalt meg az egyik nyugatnémet zöldnek álcázott török vendégmunkás származék, és tovább hanyagolta magát. Körbe néztem. Térdig gázoltunk a mentőexpedíciókat folytató, amerikai katonákat ábrázoló, színes, szélesvásznú magazinokban. És megint erőt vett rajtam a mellkasi szorultság. Légért kapkodtam. Úristen! Hát persze! Mi, amerikaiak lettünk a jófiúk a világban! Hirtelen mindenütt minket lehetett látni, amint épp Coca-Colát osztogatunk a bangladesi tornádó áldozatainak, szacharinozott tejport és antibébi tablettát az etiópiai halászoknak és félméteres kék nyuszibabát az éhező kambodzsai kislányoknak. Mindenütt ott voltunk. És mindenkit megmentettünk, és majd szétvetett minket az okéságunk és a lazaságunk. Mert mindenünk megvolt, amiről másoknak még csak rémálmaik se lehettek. És mindenki hozzánk akart feleségül jönni, és nekünk akart félvér gyerekeket szülni. És mindenki hozzánk folyamodott igazságszolgáltatásért, és a mi jogainkért kuncsorgott. Mert valamit tudtunk, amit csak mi tudtunk, és amiről magunk se tudtuk, hogy micsoda, de jól állt. Mint a várva várt ártatlan űrbébi, aki egy sokkal jobb múlttal fogja megajándékozni a világot, mint az új, szétszedhető Packman Isten, aki elrendezi a világ összes pitiáner helyi balgaságát, terpeszkedtünk a szuperszonikus katonai dzsipjeink tetején, és tele volt a szánk Coors sörkonzervvel meg a 45-ös automata pisztolyunkkal.
Ekkor a helikopter hátsó fülkéjéből belépett George Bush amerikai elnök.
– Mi ez az ízetlenkedés? – kérdezte higgadtan.
– Nem azt mondták, hogy... – üvöltöttem habzó szájjal, mert az ezer dolláromra gondoltam, amit ma sem kapok meg.
– Nem kell mellre szívni, ez csak egy másolat – vetette oda az egyik FBI-os, és kilazította a nyakkendőjét.
– Azért, hogy magunk se tudjuk, hogy jövünk-e vagy megyünk – fűzte hozzá a másik FBI-os, és a láthatatlan morzsákat kezdte lesöpörgetni az egyeningéről.
– Hogy ne tudjuk megkülönböztetni a fülünket a farkunktól, hehehe – tette hozzá a harmadik FBI-os, és bizalmas suttogásba kezdett az ál-Bushsal.
– Elnök úr – szedtem össze magam –, én 112 kazahsztánit szeretnék bemenekíteni Amerikába, van ellene valami kifogása?
– Vigyék vissza a tolmács kisasszonyt a bíróságra – rendelkezett az ál-Bush, és mindenki elcsendesedett körülöttünk. Égszakadásban másztam le a bírósági épület tetejére. A fő-CIA még búcsúzóul utánam kiáltott:
– Elnézést, de muszáj volt lekádereznünk, hogy megtudjuk, van-e vér a pucádban.
– És van? – üvöltöttem vissza, de nem kaptam választ. A szél és eső elnyelte hangomat.
|
