|
VÁLOGATÁS AZ „AKI NINCS” C. REGÉNYBŐL
60.
Szerelem
Öklendd ki! – súgja a tested.
Fogadd be! – parancsol szellemed.
Élj vele! – könyörög ösztönöd.
Tagadd meg! – szól rád az ész.
Vidd magaddal! – kérlel a magány.
Felejtsd el! – suttog a sors.
7.
A durvaság
Chan Chu egy ízben különösen durván válaszolt egy fiatal fiúnak, akit életében először látott és aki egy minden bizonnyal ártalmatlan kérdést tett föl neki. Olyannyira, hogy a fiú sírva fakadt, és futva távozott a kolostorból. Cellatársa óvatosan kérdezte meg Chan Chutól, hogy vajon mit kérdezhetett tőle a fiú, hogy ennyire durván válaszolt?
– Sajnos nem voltam elég durva – válaszolta Chan Chu –, és ez a fiú pár nap múlva vissza fog jönni, be fog állni hozzám, és ő lesz a ti Mesteretek, ha én már nem leszek.
Így is lett. A fiúból Chan Chu utóda lett, de valahányszor megkérdezték tőle, mit kérdezett Chan Chutól és Chan Chu miért válaszolt olyan durván a kérdésére, csak hallgatott. Aztán, ha tovább nyaggatták, ez a névtelenségbe burkolózó Mester, kinél szelídebb, lágyabb tanítót nem látott még a Középső Birodalom, csak ennyit mondott:
– Rám rivalló arca, a száján kifröcskölő nyál, a dadogó szitokszavak, melyeket a száján kibocsátott, olyanok voltak, mintha a természet szólalt volna meg. Kettéhasított ez a durvaság, belém állt, mint a tüske. Ez a tüske vagyok én, semmi több, csak a tüske héja, az ő durvaságának a szelíd héja, és ezért nem lehet nevem sem, mert ő bennem él tovább, én magam vagyok minden szelídségemmel az ő durvasága.
S a névtelent úgy hívták ezután, hogy A durva.
10.
A hazugságról
– Én nem tudok hazudni – mondta egyszer egy szerzetes Chan Chunak.
– Kár – mondta Chan Chu.
– De mért? – kérdezte csodálkozva a szerzetes.
– Mert ha hazudni tudnál, nem mondanál olyan képtelenséget, hogy nem tudsz hazudni.
– De én tényleg nem tudok! – erősködött a szerzetes.
– Mindegy – mondta Chan Chu –, a hazugságaid megvárnak a sarkon.
19.
A testvér
Egyszer fölbukkant (a kolostorban) egy férfi, aki Chan Chu testvérének mondta magát.
Chan Chu épp nem tartózkodott ott – hosszabb utazásra indult a Középső Császárságban, és egy éven belül nem volt várható a visszatérése.
Chan Chu testvére türelmesen várt, élte a kolostori szerzetesek rideg életét, dolgozott, meditált, imádkozott, aztán egy szép napon, talán belefáradva a hosszú és értelmetlen várakozásba, fölkerekedett, és anélkül, hogy bárkihez egy szót is szólt volna, elment.
Másnap visszaérkezett a kolostorba Chan Chu. Az egyik szerzetes izgatottan közölte vele, hogy egy illető, aki a testvérének nevezte magát, épp az előző napon, egy évi várakozás után, elhagyta a kolostort, de esetleg még utol is lehetne érni az úton.
– Nekem nincs testvérem – mondta Chan Chu.
– Akkor ez talán egy szélhámos volt? – kérdezte tőle a szerzetes.
– A szélhámos én vagyok – mondta Chan Chu. És otthagyta a szerzetest.
Bizonyos interpretátorok szerint – jegyzi meg egy három évszázaddal később keletkezett tudós kommentár – Chan Chu válasza azt jelentette, hogy az illető mégis a testvére volt, mások ragaszkodtak hozzá, hogy az utolsó mondat azt jelenti, hogy nem a testvére.
Az viszont még a történethez tartozik, hogy Chan Chu fölvette az idegen öltözékét, melyet az véletlenül vagy szándékosan ott felejtett.
Haláláig ezekben a ruhákban járt.
23.
Chan Chu kutyája
Látott egyszer egy kutyát Chan Chu. A kutya sánta volt, hosszúkás, alacsony, és olyan színű, mint az epebajos köpése, zöldessárga. Chan Chu magához vette. Sohasem verte meg, de nem is simogatta. Három lépés távolságot tartottak, követte Chan Chut, mint az árnyéka, ahová ment, mindenhová.
A kutyát egy másik szerzetes etette, abba többször is beleharapott, és annak az ágyában aludt, megosztoztak a bolháikon.
40.
Chan Chu álma
– Elfelejtettem – ébredt föl egy reggel Chan Chu a gyékényén –, elfelejtettem az álmomat.
Kis idő múlva:
– Nem, mégsem felejtettem el – mondta, és fölült a fekvőhelyén –, csak nem akarok emlékezni rá.
Ivott egy pohár vizet.
– Akarok rá emlékezni és emlékszem is rá, csak nincs kedvem felidézni.
Fölkelt, kinézett az ablakon.
– Van kedvem fölidézni, sőt, azt hiszem, ha fölidézném, tüstént jobb kedvem lenne – morfondírozott, de nem idézte fel.
Kiment a kertbe.
– Lerázhatatlan ez az álom, csinálnom kellene valamit, vagy visszaemlékezni rá, vagy végleg elfelejteni.
Már alkonyodott odakint, ezen Chan Chu nagyon meglepődött.
– Micsoda haszontalanság – dohogott magában – az egész napot egy olyan álommal eltölteni, amit az ember elfelejtett.
Hűvös volt odakint, didergett, hiába borított egy takarót a vállára, úgyhogy visszament a szobájába, ahová besütött a hold, annak fényénél kibetűzött néhány szutrát és mély álomba merült.
És ekkor fölébredt.
41.
A tervekről
– Ha terveket kovácsolsz a jövőre – mondta Chan Chu –, sose feledd levenni őket az üllőről és a többi terv közé hajítani.
49.
Az utánzásról
– Aki utánozni tud – mondta Chan Chu –, az elveszett: már be is illeszkedett, tehát elveszett.
– Aki nem tud utánozni – mondta Chan Chu –, az elveszett: nem tudott beilleszkedni, tehát elveszett.
53.
A tévedésről
Egy szerzetesről, aki tántoríthatatlanul ragaszkodott egy tévedéséhez, Chan Chu a legmagasabb fokú elismerés hangján beszélt.
– Az érzés ereje – mondta Chan Chu – kárpótolja azért, hogy voltaképp föl sem képes fogni azt, amit tudni vél. De az érzés ereje révén mégis tudja. Tehát többet tud nálunk. Mi tévedünk, akiknek igazunk van, és neki van igaza, aki téved.
Ebben az időben tanítványai csapatostul hagyták ott Chan Chut és álltak be máshová vagy választottak világi foglalkozást.
89.
A helyek
– A helyükre kell tenni a dolgokat – mondta valaki Chan Chunak.
– A dolgok a helyükön vannak – felelte Chan Chu –, a helyeket kell a helyükre tenni, a helyek nincsenek a helyükön, a helyek azonban – és itt fölemelte a mutatóujját – helyretehetetlenek.
91.
Pályaudvar
Ti voltatok a szépség. Én nem tudtam, honnan tudhattam volna, hogy ti vagytok azok, akikről napok óta annyit hallottam, és akikkel egyáltalán nem akartam megismerkedni, és valamiből mégis rájöttem, hogy csak ti lehettek azok, ki más lehetett volna rajtatok kívül azon a nyomorult buszpályaudvaron?
Azon a koszos, sivár, kipufogógáztól büdös szigeten, ahol annyiszor megfordultam. Azon a koszos, sivár, kipufogógáztól büdös szigeten, ahol annyiszor megfordultam, nézelődtem és próbáltam értelmet adni a dolgoknak. Azon a koszos, sivár, kipufogógáztól büdös szigeten, ahol annyiszor megfordultam és próbáltam értelmet adni a dolgoknak, értelmet adni az értelmezhetetlennek.
És akkor mosolyogva, lassan elindultál felém, kiváltál abból a háttérből, elindultál felém, és beadtad a színes képes újságokat az ablakon.
Két nemes vad, két szép állat, álltatok; mint két etruszk, feküdtetek az időben, mint akiket örökké egymásnak rendelt a végzet. Mint akik egymásnak születtek. Egyformák voltatok, mint két kagyló, két kavics, két madár.
Méltó tárgyat talált magának – kezdődhetett a rombolás.
96.
Onnantól
(megfigyelés)
Onnantól fogva a saját szabályai szerint élt. Ugyan nem tudta volna megfogalmazni, hogy mik is ezek a szabályok, de szerintük élt. Onnantól fogva senki és semmi nem akadályozhatta meg abban, hogy önmaga legyen. Onnantól fogva a saját szemével látott. Furcsa élmény volt. Fényrögök, könny, érzékiség. Mintha egy tengeralattjárón lenne. Onnantól fogva a szeretete ellenállt a szeretetlenség kísértéseinek. Tudott szeretni úgy is, hogy nem szeretett, és nem szeretni úgy is, hogy szeretett, látni úgy is, hogy nem látott, és nem látni úgy is, hogy látott. Onnantól fogva meg tudta nevezni önmagát.
Nem egyetlen neve volt, hanem milliárd.
17.
A birtoklásról
– Birtokba venni a világot – mondta Chan Chu – csak lopott időben lehet.
– De amit loptunk, az sohasem lehet a miénk – tette hozzá.
30.
Az igazságról
– Csak a megszenvedett igazságok érvényesek – mondta Chan Chu. – Ám aki szenved, az nem tud igazságot tenni.
63.
Mint a ló
Anyám olykor nyihogni kezdett, tréfából, mint a ló. Nyihogva nevetett recsegő zöld díványán ülve (amelyben, a dohos matrac alatt, megrepedt farostlemez helyettesítette a szakadt gumiszalagokat), SZTK-szemüvegével orrán, hímzőtűvel a kezében: tüdejéből nyerítve préselte ki a levegőt – kehes öreg fujtatóhoz hasonló hangon nyihogott, mint az a vad kozák, abban a karcos orosz filmben, aki fontos üzenetével, a golyózáporban szőrén ülve meg lovát, kirántott karddal vágtatott föl a Téli palota lépcsőin, hogy csak úgy pengett patkójától a márvány, és nevetett, nevetett rendíthetetlenül, eszméletlen boldogságában, hogy ott lehet a cár palotájában, az események legközepén!
A hímzőtű ilyenkor megállt a kezében, hangja harsány volt és bátor, csupa közönségesség, csupa férfias derű.
Nyihogott, mint a ló, hatalmas mellei hullámoztak, mint a tenger.
45.
Figyelmeztetés
Az álom úgy jött, mint egy figyelmeztetés.
Nem arra figyelmeztette, hogy mit tegyen, vagy mit ne tegyen, hanem arra, hogy van.
Erre ébredt, szívdobogással, a létezésére.
A teste alatt szinte beszakadt az ágy, lélegzete úgy dübörgött a feje fölött, mint a magasvasút.
9.
Túl sokáig
– Túl sokáig írod a könyvedet – mondta valaki Chan Chunak.
– Nem én írom a könyvemet, hanem a könyvem ír engem – felelte Chan Chu –, és ebbe sajnos nincs beleszólásom.
– Ugyanis – tette később hozzá – a könyvem épp olyan következetlen, bizonytalan, nagyravágyó, feledékeny, alamuszi, homályos ösztöneire hallgató, a kimondhatatlan dolgok kimondásával bíbelődő, élhetetlen alak, mint én vagyok.
96.
A néma kutyák
Egy időben nagyon elszaporodtak a kóbor kutyák Chan Chu kolostora körül. Csak később derült ki, hogy az egyik szerzetes, társai tudta nélkül, állandóan etette a kutyákat, akik valóságos tábort vertek a kolostor egyik elhagyott szárnyában.
Abban az időben volt ez, amikor Chan Chu kegyvesztettnek számított. A kutyák beköltöztek az elhagyott szárny celláiba. Ha volt is egy-egy túlbuzgó tanítvány, aki, anélkül, hogy megkérdezte volna Chan Chut, kőhajigálással igyekezett elkergetni a kutyafalkát, tulajdonképpen békén megvoltak ott a kutyák, egy idő után számuk sem gyarapodott, békésen heverésztek a cellákba betűző napsugárban, kijártak vadászni az erdőbe, vagy besurrantak a baromfiudvarra, ahol baromfiak ugyan régesrég nem voltak, de nagyszerűen lehetett egerészni.
A szerzetesek, akik Chan Chu mellett maradtak, végül megszokták a kutyákat, sőt, tréfásan szerzetesekként kezdték emlegetni őket, mindenféle neveket adtak nekik csöndes, visszavonult életük miatt. És a kutyák is mintha megérezték volna ezt a távoli tapintatot, nem jöttek közelebb, nem hízelegtek Chan Chu tanítványainak, megmaradtak tisztes távolságban.
Egyetlen furcsaság volt csak ebben a kutyafalkában, hogy soha, de soha nem hallotta őket senki ugatni. Néma kutyák voltak, olyan némák, mint a hold a tintakék égen a szürke fátyolfelhők mögött.
45.
Amikor
(apokrif)
Amikor két bűntudat megütközik, nem mindig a nagyobbik kerül ki győztesen.
48.
Esteledik
– Esteledik – emelte fel ujját Chan Chu.
Hűvös szél söpört át a kerten.
– Az emberek tévesen hiszik azt, hogy az idő megszakítatlan folytonosság, nem, az idő, különösen alkonyatkor, lökésekben hatol előre. Lökdösődés, pofonok, kis aluljárói csetepaté, betört orrnyergek, már le is ment a nap, most tűnik el a horizonton, és már be is állt az éj.
63.
Aszkézis
Elhatározza, hogy aznaptól kevesebbet szivarozik, mert moslékízű a szája: rágógumit fog rágni. Azon a napon, amikor ezt elhatározza, több szivart szív el, mint az összes többin – úgy szivarozik, mint a fuldokló, úgy csap ki száján a füst, mint fáradt gőz a töltésre, konokul tovább rágja füsttől kemény rágógumiját és szívja, szünet nélkül, rágógumitól ízetlen szivarjait.
81.
Az ajtó
– Amikor egyszer tűz volt nálunk gyerekkoromban – mesélte Chan Chu –, mert édesanyám bedugva hagyta a vasalót, a tűzoltók az utcáról céloztak be a konyhába, az erős vízsugár elárasztotta a lakást, a lépcsőházban végigcsorgott a víz. Én büszke voltam az anyámra, hogy föl tudja gyújtani a lakásunkat, büszke voltam a tűzoltókra, és arra is, hogy még hetekig látszott a lépcsőházban lezúduló víz nyoma. De a legjobban mégis az tetszett az egészben, hogy a megégett spájzajtó úgy felhólyagosodott, mint a pászka. Ujjbegyemmel pattogtattam a légbuborékokat. Az újrafestés után is megmaradtak rajta a göbök és kráterek, és még jóval később is, órákon át csak roppantgattam őket.
– Álldogálni a félhomályban, várni, hogy felforrjon a víz, hogy hazajöjjön vagy elmenjen valaki, a szemközti ház lakóinak életét figyelve.
93.
Halálos ágy
– Ez az én fájdalmam – mondta anyja Chan Chunak a halálos ágyán, amikor a fájdalomról kérdezte. Így történt, hogy a halála előtt, még utoljára megtanította az "én" szó jelentésére is.
53.
Egér
Mint egy egér, motozok saját emlékeim között – rágcsálok, surranok, reszketek, beledöglöm.
57.
Kujges
Kujgest a gonosz küldte, mint a neve is mutatja.
Egy nagyon kicsi kis ördög – a sátán egyik másodunokaöccse.
Az a dolga, hogy visszafele csináljon mindent. Hátulról.
Részfeladatokat bíznak csak rá, rutinügyeket – más is elvégezhetné, ha ráérne.
Ő mindig ráér. És aztán sír, hogy mennyi a dolga.
Egyébként jólöltözött, és ad a külsejére is: tátong, mint egy munkagödör és rettentő szemtelen.
Az aktái sosincsenek rendben, mindent mindig összekever.
Ja igen: és a nőkből férfiakat csinál és a férfiakból nőt.
Kujgest a gonosz küldte, mint a neve is mutatja.
98.
Morfium
Szakavatott hentesmunka volt.
Mit tehettem volna?
Néztem. Forró epe ömlött ki a száján. Grapefruit-levet ivott. A nővérke úgy nézett rá, mint egy széttaposott papucsra. Könyörögtem, hogy cserélje ki a lepedőt. Úgy nézett rám, mint egy agyalágyultra. Nyomták bele a halált a felfúvódott, gyönyörű testébe. Jöttek, hazudtak, a főorvos hangosan, vidáman köszönt neki. Olyan hangosan és vidáman köszönt, hogy belerendültek a falak is. Ő csak motyogott félrebillent fejjel.
Ingáztam két kórház között. Apa vicsorgott, és nem engedett elmenni. Te nem tudod, hogy milyen erő van egy ilyen csontvázban. A hasán úgy feszült a bőr, mint valami dobon, akkora volt, mint egy labda. A gerince kettétörött, a tekintetében a téboly szikrái. Mit mondhattam neki? Nem mertem mondani semmit. Csak ellöktem magamtól, mire megtántorodott. Néztek. Virágba borult a Lipót-mező.
Hajnali hétkor mama ott feküdt hófehér gyolcsba burkolva, mint egy fáraó, halottan; nem kérdezett, nem is nézett énrám, olyan pici volt, olyan pici-pici, a fejét is beburkolták, az arcát is; arctalan fehér baba; két kezét a combjához kötötték, engem kitaszigáltak a kórteremből, hagytam, aztán kitaszigáltak a folyosóról is, hagytam, néztem a lift fényjelzéseit, ahogy szállították le a testét a tolókocsin a hullakamrába. A liftkezelő megnézett magának. Csend volt az egész kórházban, csend és a linóleumpadló szaga.
|
