|
Az én istenem
Az én istenem nem személyes isten,
Nem várom, hogy személyemen segítsen.
Sosem jutalmazott, de meg se dorgált:
A teremtéssel elvégezte dolgát.
S ha létezik is még a maga módján,
Azóta, félek, nincs sok köze hozzám.
Megyünk a magunk útján mind a ketten.
Az én utam is kifürkészhetetlen.
Szakadás
Nincs hova visszamenni az időben visszamenni nincs hova
Időben visszamenni nincs hova nincs visszamenni időben
Nincs idő visszamenni hova visszamenni nincs idő
Visszamenni nincs hova idő nincs hova visszamenni
Nem lehet visszaszálazni elszakadt visszaszálazni nem lehet
Nem lehet visszagombolyítani a szálat visszagombolyítani nem lehet
Szakad az egész végig szakadások sorozata az egész szakad
Észrevétlen szakadások szövik át szakadások szövik át észrevétlen
Szakadásokból áll össze az egész észrevétlen szakadásokból
Soha nem állt össze nem vetted észre amikor elszakadt láthatatlan
Széthullott foszlányokra hullott szét minden szál elszakadt
Folytatás nélkül elszakadt minden szál elszakadt folytatás nélkül
Nincs folytatás ami következik annak nem előzménye ami volt
Nézz vissza ami előzmény volt abból nem következik folytatás ami lesz
Csak sorozatos szakadások szakadások összefüggéstelen sora
Csak elindul kezdete van de nincs befejezése csak megszakad abbamarad
Mindig abbamarad csak kezdete van ami folyton megszakad
Folytonos szakadás során leválik leválik minden újabb darab
Aminek vége van megszakad kezdetek összefüggéstelen sora
Leválik elenged kívül kerül távoli emlék amelyet az elme hiába tárol
Leválik elenged kívül kerül nem rémlik fel többé az emlékek távolából
Hiába idézem fel emlékszem hogy volt többé nincs hozzá közöm
Mint hüllő hidegvérrel lépek át saját levedlett bőrömön
Nincs hova visszamennem nincs idő nincs visszamennem hova
Ha visszanézek mindenütt szakadások szakadások szakadatlan sora
Csak elvetélt kezdetek folytatása egynek sem akadt soha
Csak szakadások folyamatos szakadások szakadatlan sora
Ami kezdetnek indult folytatás nélkül abbamaradt
Minden szakadással leszakadt belőled egy darab
Minden elvetélt kezdetben ott van belőled egy kihűlt darab
Minden kihűlt darabban ott van az egész megszakadt sorozat
Ott van darabokra tépve valamennyi élettelen kihűlt tetem
Nincs hova visszamennem nem lehet hova visszafejtenem
A darabjaira tépett a rojtos foszlányaira szakadt szálakat
Minden kezdet véget ért a vége előtt véget ért és szétesett
Megszakadt nem látni hogy honnan indult nem látni hogy hova vezet
Nem látni csak a szakadásokat csak a foszlásnak indult fölfeslett réseket
Részletekből kell összerakni részekre szakadtak szétszakadtak a részletek
Csomagolás nélkül
Mit adhatnék? Nézz körül, amit itt
Látsz, mind a tiéd. Nyúlj érte,
Ami tetszik, vedd el. Nem tőlem kapod.
Semmit nem találsz, ami ne lenne rég
Saját tulajdonod. Amit elveszel,
Nem tőlem: a magadéra ismersz.
Hogy ez kettőnket összeköt? Hagyjuk.
Amit adhatnék, úgysem adhatom.
Ha valami megkülönbözteti
A tiédtől, ami az enyém,
Az a másféle tapasztalat.
Ami rátapadt. Az pedig át nem adható.
Használd hát, amit jónak látsz,
Ne félj, hogy kifosztasz, nem lehet.
Ami az enyém, ha adnám is,
Mondom, el nem veheted.
Pedig akkor lenne az enyém,
Csak akkor, ha hozzáérsz, ha elveszed.
Hogy az kettőnkben közös lesz? Az.
Látod, még te adsz, ha elveszel,
És tőled kapok, ha elfogadsz.
Megérted, ha ezek után
Nem teszek úgy, mintha bármit is
Adhatnék. Tégy belátásod szerint.
Ha így is nyújtod a kezed,
Boldoggá teszel. A tiédre
Ismersz abban, ami az enyém?
Megbocsátod, ha be se csomagolom.
A kételkedő rigó
Délután öt fele elég bátortalanul szólalt meg,
Eleve olyan valószínűtlen volt,
Hogy éppen ezen a borús télvégi délutánon
És ennek a szétrothadt háznak vigasztalan
Belső udvarán támad kedve egy kis hangpróbára,
Mert mi más lehetett, hiszen fölfelé menet
Az első emeleti lépcsőfordulóban
Még alig érte el a hallásküszöbömet,
Alig vált ki a beszűrődő városi háttérzajból
Az a vékony és szaggatott csiripelés,
És csak a második emeletre érve
Jutott el a tudatomig, hogy mit is hallok,
De túlságosan kedvetlen voltam ahhoz,
Hogy kilépjek a körfolyosóra és körülnézzek,
Hol ül ez a magányos utcai harcos,
Az ereszcsatornán vagy a hófogó csúcsán,
És megnézzem magamnak, ki ez a perverz lény,
Ez a javíthatatlan, bigott hívő lélek,
Aki úgy énekel, mintha attól félne,
Hogy valaki mindjárt pofonvágja érte,
Aki azt sem tudja, hogy a tavasznak örvendezik-e,
Amely még korántsem köszöntött be,
Sőt, ebbe a függőfolyosókkal körülhatárolt
Udvarnégyszögbe soha nem is fog,
De kétségkívül megváltoztak a fényviszonyok,
Valamivel hosszabbak lettek a nappalok
És tagadhatatlanul enyhébbek az éjszakák,
Vagy csak esti dalával búcsúzik a naptól,
Amelyen a legkevésbé sincs mit búcsúztatni,
Valami halvány örömre legfeljebb az adhat okot,
Hogy lassan leereszkedik a sötétség
És végre eltűnik a szemünk elől ez a hályogos fénytárcsa,
De az örömnek ilyen viszonylagos felfogására
Aligha lehet képes egy ilyen koszos rigó,
Amelyik, nyilván nem függetlenül attól,
Hogy éppen ennek a háznak az udvarába szorult,
Képtelen eldönteni, hogy rázendítsen-e
Vagy csak tétova jelzéseket küldjön arról,
Amit én például éppen fordítva gondolok,
Így aztán magamra maradtam ezzel az optikai tévedés
Által kiváltott akusztikai csalódással,
Amely ugyan viszonylagos mivoltában is bizonyosan összetettebb,
Mint ez a valószínűtlenül vékony madárdal,
De amelyből soha nem szárnyalnak fel
A boldogságnak még ilyen megtépázott hangjai sem.
Megemelni
I.
Nem tudom megemelni, megmozdítani sem bírom, amíg lehetett,
Kerülgettem, csak hogy ne kelljen megemelnem, hiszen
Mozdítani sem bírom, de nem lehet kikerülni, folyton nekimegyek,
Nem tudom, hogy fogom megemelni, nem bírom megmozdítani sem.
II.
Félmeztelenül, keresztben feküdt az ágyon, lábát félig lelógatta,
A feje és a fal közé begyűrte a párnát, boltozatos mellkasa azt jelezte,
Hogy csak tévedésből van itt, voltaképpen ő is csak látogató,
Kész bármely percben fölkelni, igaz, a gipsz még zavarja egyelőre.
Hamar kiderült aztán, hogy mindez csak színjáték volt persze,
Amelyet nem gyér közönségének, hanem önmagának adott elő, de
Nem tudta meggyőzően alakítani. Végül kihasználta, hogy a figyelem
Műszakváltáskor csökken, felvonszolta magát az emeletre,
Átvergődött a korláton és járógipszestül szétzúzta magát a kövezeten.
III.
Késő éjszaka keveredett haza, szokása szerint ivott egy keveset,
Kabátját sietve lehányta magáról, ingét félig feltépte, megtántorodott,
Feldöntötte az olvasólámpát, arccal az asztal sarkára esett,
Ahogy megpróbált feltápászkodni, magára rántotta a takarót,
Beleakadt, nem tudta átvonszolni magát a szomszéd szobába,
Zihálva kapkodott levegőért. Nem tudom, a vége ilyen lehetett-e.
Ahogy az ágyra emeltem, a feje hátrahanyatlott, kinyílt a szája,
S a halálon túlról arcomba csapott rossz szagú utolsó lehelete.
IV.
Egyre szűkebb helyre szorult a teste és a szelleme, hogy melyik kezdte,
Utólag már nehéz egyiket a másikról leválasztani, még ha a szellem
Nem jutott is róla eszébe senkinek, szép volt viszont és erős a teste,
Amely így a végsőkig elnyújtotta a leépülés szellemiekben
Meglepően gazdag folyamatát, hiszen sosem lehetett tudni, hogy a test
Látszólag öntudatlan és többnyire kellemetlen megnyilvánulásai mögött
Pontosan mi zajlik odabenn, vagy, pontosabban, mi nem, de ezt
Jobb volt nem elképzelni, mert akkora kihagyásokkal működött,
Hogy egyre bizonytalanabbá vált megszokott alakja,
Amely inkább csak múltbeli önmaga keskenyedő árnyaként vetült ide,
Amikor mind gyakoribb távollétei után egy-egy rövidebb időszakra
Visszatért, majd nem tért vissza, csak felbukkant, hályogos tekintete
Kitisztult, elkapott egy szót, noha süket volt mindkét fülére.
Máskor meg az éjszaka közepén előjött, megállt valakinek
Az ágya mellett és óvatosan odahajolt az arca fölé, félre
Húzta a takarót, mintha mondani akarna valamit, mielőtt kimegy
Az összezsugorodott térből; de ha mondja, se veszi senki komolyan,
Hogy ez a súlyos veszteségekkel végrehajtott szakaszos visszavonulás
Azt akarta szemléltetni, hogy amikor szétnyílnak, körvonalaiban
Sem jelenik meg, ha van az üresség falai mögött valami más.
Fraktál-tudat
„Magamnak háttal állva,
Szemben magam találva,
Kivel, kivel, kivel,
Az én megtöbbszörözve
Esik magával össze,
És kívülről figyel.
S ha önmagára ébred,
Hogy van belőle még egy,
Mi tartja egybe, mi?
Osztódnak szaporodva
Részekre-darabokra
Levált elemei.
Hiteles másolatban,
Bár egyre távolabb van,
Még mindig, valahogy,
E vége-láthatatlan
Terjedő láncolatban
Az én, az én vagyok.
Ha végtelen a lelkem:
Mert utolérhetetlen
Halad maga előtt;
Kapaszkodik a húsba,
Mely így-úgy összehúzza,
Majd magamból kilök.
És nincs közepe-magja,
Hasonulva-hasadva
Nem egy, soha nem egy;
Magamtól egyre messzebb
Nézem az eleresztett
Szétoszló szellemet.
Egy jelenségre
A vízcseppek a szárítókötélen
Oly elégedetten, olyan kövéren
Csüngenek, sütkéreznek a napon.
Sziporkáznak! Bölcs dolog, mondhatom.
Télvégi napsütés
Ha kisüt a télvégi nap
És gyümölcsöt ennék,
Szilvát vagy cseresznyét,
Szívnám, ahogy a barack
Felhasadt bőrén leve csöppen,
Ha a barna faágakat
Hajnalra megcsípi a fagy,
De bátortalan végükön fenn
Már ragacsos rügy fakad;
Ha az éles napsugarak
Az útra még ferdén hullanak,
De a vékony pocsolya felenged
És cseppfolyós tükörként
Szikrázza vissza a tört fényt;
Ha csattogva megelevenednek
A bokrok és nyers föld szagát
Hozza a szél és hirtelen
Nehéz lesz a kabát;
Ha kisüt a télvégi nap
És megindulnak a nedvek,
Az újjászülető gyötrelem
Csorog át szikkadt ereimen,
Csak az üresség feszít
És szomjúság fojtogat,
Hogy nem fogom kezembe arcodat,
És többé nem nevetnek
Rám résnyire húzott zöld szemeid.
Sós íz
Ha nem tudod, mégis, mitévő
Légy, nem tudod, miféle év jő,
Nyeld le panaszaidat –
Húzódj meg észrevétlen
A magad közelében,
Ahol nem kellenek szavak.
Hallgasd a némaságot:
Ahogy a dobbanások
Között a szünetek
Csendje körülhatárol,
Már odaátról
Hoz üzenetet.
A szívverések
Közötti rések
Oda túlra nyílnak, ahol
Mozdulatlan fölmagasodik
Egy kép a napok mozaik
Szilánkjaiból.
Homályosan ilyesmiben hiszel,
De hiába hajolsz közel,
Szétmosódnak a vonások.
Csak a szív ver szaporábban,
Valami sós íz marad a szádban –
Az évek alján majd elszivárog.
EGY EL NEM SIETETT ESKÜVŐRE
Menyegzői óda
K. S. és S. I.
Miután, hogy el ne botoljanak, a felnőttkor
Küszöbére érve
Szakítottak egymással – van ennek már
Vagy negyven éve –,
Nekifogtak a szokásos dolgoknak,
És ahogy lennie kell,
Egyikük szinte meg sem nősült,
Már vált is el.
A szűk időbe az a pár pompás gyerek
Alig fért bele,
Attól kezdve úgy élt, vagy inkább bújt,
Mint egy rangrejtett remete.
Vagy ki tudja, hogyan. Ha voltak is nők,
Nem voltak ügyek.
Elintézte magában, választott: szolgálat,
Kutatás és ügyelet.
Csak gyerekkori barátságunk
Sínylette meg talán,
Hogy fiatal éveinkben úgy ránk szakadt
Az időhiány.
Gyógyító találmányaihoz később már
A felsőbb matematika
Világába vonult vissza, de nyilván
Felelős apa,
Vagy még inkább, úgy képzelem, szórakoztató
Nagyobb társ lehetett, ami
Segített a bonyolult, felbomlott családi
Helyzeteket megoldani.
Másikuk bontakozó nőiségét, tapasztaltam én is,
Már kamasz lány
Korában izgatóan áthatotta az anyáskodás
Ösztöne, ami aztán
Több férjre és tőlük született gyerekeire
Sugárzott tovább.
Mellette egy cserép paradicsom is
Biztonságban érezte magát.
Igen, magabiztos derűvel szeretett
Mindent, ami él,
S gondolom, ez előny lehetett
Külvárosi pácienseinél.
De fontosabb ennél, már ami a közvetlen
Következményeket illeti,
Hogy amikor kellett – és kellett –, meg tudta
Önmagát is gyógyítani
Utolsó válása előtt, s bár van onnan is még
Egy nevelhető gyerek,
Szabad lett megint. Persze, hogy ki szabad éppen,
Sosem játszott szerepet,
Éppen ez a lényege viszonyuknak,
Amit talán ideje
Volna nevén neveznem, ha tudnám,
Hogy minek kellene
,
Mert vonakodom azt a szót használni,
Hogy szerelem.
A szerelem hétköznapi értelemben
Egyáltalán nem ilyen.
Vagy mégis? Negyven éven át tartották
Vonzalmukat ébren,
Negyven éven át élték külön életüket
Állandó készenlétben,
Ha voltak is, és bizonyosan voltak akár
Hosszabb szakaszok,
Amikor óhatatlanul meglazultak
A szálak, valahogy,
A közös pálya miatt is, nem kerülhettek
Annyira távol,
Hogy ne figyelték volna egymást
A szemük sarkából,
Lopva, kíváncsian, hogy a másik egyedül,
Vagy másvalakivel, mire jut.
És megnyugtató gondolat lehetett,
Hogy nem kellett csalódniuk.
Micsoda pofonegyszerű trükk, istenem,
Milyen remekül kitalálták,
Hogy így kerülik ki az együtt töltött
Évtizedek csapdáját!
Családalapítás, pénzkereset, gyereknevelés,
De legfőképp
Az ezzel járó kopás, sőt, az elvárható
Házastársi hűség
Sem kezdte ki felfüggesztett, azonban soha
Nem lankadó szerelmüket,
És mire a hormonális forrongások
Salakja leülepedett,
És elnyugodtak bennük az iránytalan vagy
Más irányú vágyak,
Mivel soha el sem engedték, könnyen újra
Egymásra találtak.
Megjegyzem, fogalmam sincs, így történt-e,
Én mindenesetre így
Illesztettem össze történetük
Töredékes részleteit.
De azért szeretném azt hinni,
Hogy valami van,
Ha már így kidolgoztam, változatom
Főbb vonalaiban.
Hiszen úgy néznek most egymásra,
Olyan meghitten
És régtől ismerősen, mint akiknek,
Bármilyen hihetetlen,
Mégiscsak sikerült bebizonyítaniuk
– Ráadásul kísérletileg –,
Hogy együtt csinálták végig
Külön élt életüket.
Most elkezdődött, véget ért, vagy
Folytatódik valami?
Ezt bizony, ha akarnám sem
Tudnám megmondani.
Ha pedig tudnám, sem akarnám:
Véletlenül se legyen
Vége ezzel a dolognak, noha én már a történet
Befejezéséhez közeledem.
Nekem ugyanis ideje visszavonulnom.
Hisz így is átléptem
Vagy negyven évet. Csak el ne botoljak
Valami kiálló emlékben:
Legjobb gyerekkori barátom
És első iskolai szerelmem
Most lépnek fel először együtt egy nem próbált,
Régi-új szerepben.
Kisebbségben
Szerte nézett s nem lelé
Én a határaimon túl élek, olyan birodalmat
Kell szolgálnom, amelynek a népe tőlem egész idegen,
Nem értem a nyelvét és a szokásai
Viszolyogtatóak. Hagyományaihoz nem köt nevelés;
Hagyományai rég feledésbe merültek. Isteneit
Nem tisztelem, ünnepeit nem ülöm meg. Törvénykönyve paragrafusok
Temetője. Viszonyainak bolyhos
Szövedékén nem tudok eligazodni. A pénz
Fizetőeszközből önérték lett; az erény idióta rögeszmévé
Silányul. Bejelentett lakhelyem itt van, azonban emlékezetem
Mélyére hatolva se tudom felidézni,
Hogyan kerültem erre a vidékre:
Nem kamion használtruha-szállítmányának alján menekülve,
Nem értek tetten határsértés közben, nincs hova
Visszatoloncolni, pedig semmi sem köt ide;
Érvényes az útlevelem, dokumentumaim rendben
Vannak; elmehetek, ha akarok, hogy más, szabadabb
Levegőt szívjak, esetleg hasznomat is vehetik
És befogadnak egy ugyanilyen vagy alig
Más országban, kettős állampolgár
Lehetek, aki vissza se jár, legföljebb látogatóba.
De jaj, sose léphetem át a határaimat, sose
Látom meg feltérképezetlen földjét
A hazámnak, ahonnan elindultam, s hova tartok
Azóta is, el van zárva előlem örökre; képzeletem
Nem idézi fel napját, csillagait, ködpára fátyolán át
Zöldből kékbe derengő tájait,
Tornyos városainak utcakövét sem,
Nem tudom, milyen égöv alá esik, s ha vannak,
Akik lakják, megértetni magam hiába akarnám velük:
Anyanyelvem holt nyelve sosem lesz,
Idegen szavakon üzennek kihüvelyezetlen
Álmaim is. Ha vakvilágom sötétje kihúny idelent
És átbukom önmagamon valahogy, az isten se fog azonosítani
A celluxszal átragasztott okmányok
Nadrágzsebben kimosott igazolványképeiről,
S míg szárad az üvegezetlen ablak elé kifeszített
Kötélen az ingem a szélben, meztelenül fekszem
Az emeletes vaságy sodronymatracán
És nézem a mennyezetre felköpött csikkeket.
|
