Csobánka Zsuzsa

Honlapja

Búgócsiga

Látod, túléltük ezt is.
Egymásra csúsztak a tömbök az uszályok alatt.
A bokrok inai feszülnek, rugóra jár a kéz,
de végül mindig olyan esetlenül ejted magad mellé.
Föntről zajokat merít az éjjel, Krakkóból nincs tovább.
Mindig ugyanaz a szivarfüst, ugyanaz a nagykabát,
mintha az állandó gyűrűzések elnémíthatnák a tengert.

Itasd fel a folyónyi vizet.
Szivacsos szíved mindent elbír – legalábbis azt mondják.
Nincsen baj, csak tanulj meg hazudni végre.
Hazudni reggelt, nappalt és éjszakát, ahogy annyian.
Nem tárni ki minden ajtót, ablakot, mi van.
Nem várni az érkezőket a küszöb felett,
nem nézni vásznat, hátha festékes lesz,
nem ágyazni meg. Ruhástól dőlni le a földre.
 
Másnap az egészet úgyis újrakezdem.
Fészkeket verek szét félelmeimben.
Hosszában vágom fel a fák ereit,
boldogtalannak látom a szív törvényeit.
Mert sem állat, sem ember, sem varázslat
nem oldja fel ezt a kettős terhet, méla vágyat,
hogy szeretni képtelenség.
Mert minden félrebillen, elcsúszik, mintha löknék.
Pedig csak elképzeltem, milyen lenne egy tengely mentén.


Forgó

Öblöket kerestem, hátha kitapinthatnak.
Gomb. Lassú korsó. Vagy üveggolyó méhe.
Hajnalra lettem védtelen,
mikor a lift húzódzkodni kezdett.

A lépcsőházban ülve kiszakadtak testedből a kövek,
fogaimhoz simultak, hűltek és merültek,
mint víz alatti apró rákok, csigák, halak.
A gyomor nyugodt köreiből átsugárzott rád.
 
Kiszakadtak a gang üresen kongó körei,
balra a fekete kabát, jobbodon a holdszín
ezüstösen megengedő szürke.
Vasárnap délelőtti rádiózsongás az utcafronton.

Az üvegen keresztül lestem a lakást,
gyerekkori szobádra kérdezve rá, melyik.
Te az árnyékfoltra mutattál,
de csak az én arcom zúgott a lámpabúra helyett, ez itt.

Az én szemeim redőzték be a hallban ásító létra fokait,
végigbillegtem a domború téren, addigra már
korlátok között, a mosószerillat feletti stégen.
Lassan pirkadni kezdett.

A lépcsőházban ültem. Nézd csak. Tudom, hogy a szótlanság egy álom.
És végül mindig mellébeszélünk, szorongatunk, felállunk.
De abban a végtelenül védtelen nagy térben,
ahol gombok, korsók, golyók keringtek egy liftben,
valamit láttam abból, milyen ketten egymás mellett lenni,
nem marni, nem gyötörni, egyszerűen lenni.
Barátom, most, hogy a szívemig zsibbadtam,
mégiscsak elmondom, szótagolva, lassan,
abban a mosószerillatban én beléd szerettem.


A látó

Egyedül lettem, mire megjöttél.



Pedig milyen korán megvetettem az ágyat.



Teát is főztem, úgy képzeltem, csikorog a hó.



Ablakon leskelődtek be, akárha ide vágynának.



Néztem a gyerekeinket, a csont és a bőr.



B5-ösből hozhattál volna még,

összevethessem a térddel.



Legyen miből rakni a tűzre, ha elég a kép,



és forr a szív, mint a páragőz.



Perceg a grafit a félfán,



most vagyok a legnagyobb:



magaddal mérsz.



Álmomban léket kapott az isten,



és hiába mertem, olyan kevés tud lenni a szó.



Nézd, ez itt az éjszaka.



Bocsásd meg, de végül beengedtem őket.



Nem a szív miatt, még csak nem is miattad.



Egyszerűen ezt kellett tennem.



Szélesre tárni, a párkányra lépni,



onnan lesni, érkezel-e már.



Órák teltek el a gyár falán.



Gondoltam, ha te nem jössz,



beengedem a csonkokat.



Utánuk kezdett el hullani a hó.

Biankó

A tengernél lakom.



Ott lassabbakat állít meg a szív,



a sirályok hínárra, medúzára szállnak.



Elfüggönyöztem mégis a szobát,



nem akartam látni a napfelkeltét.



Csak lepergett vakolat maradna a helyén,



szemközt a vízen, ahogy a szemembe néz a nap.



Lassú évszak ez a halálra.



Valaki bennem ütővel mér,



de a harangok távoliak.





Nézd a partot. Emlékszem, kifutottam reggelente,



elhiggyem, nem olyan mély.



Aztán apálykor segített hazudni,



annyi sok kérdésre nem jött soha semmi,



e a vége előtt a dagályra keresem a szót.



Üresen kongó harang ez a tengerparti sáv,



a függöny épp ellenkezőleg:



sosem takarja el a szobát.





Megnyúlt árnyékok, mint felkiáltójelek,



valamit sodor a hullám.



Mint a sirályok hangja reggelente,



elviselhetetlenül szép.





Hát akkor gyere közelebb:



Ez itt az ágyam.



Annyi szív fordult meg benne, és most mégis üres, mint a tó.



Ha sós lenne, hívhatnád tengernek,



de könnyem sincs, mi visszatartható.



Szerettem is. És tán van jelen idő.



De ez az emberi oldal nevetségesen szívszaggató.





Komolyan ne végy.



Olyankor tekintsd csak az ágyam.



Az ágykeretre kiült sót.



Mint pergő vakolat, lombhullás vagy hó,



elég közben mind, aki látni akarja.



Legalább az isten hazudna kicsit a szélről,



hogy létezik a passzát.

Másik halál

A séta végén a találkozás.



Az út mintha a visszája lenne az éjnek.



A színe egy kislányé, a lábait lóbázza,



és te eltartod magadtól, magasabbra érj fel.



Feszül a vállad, aztán a görcs szétmarja az izmokat.



Süvít a harangban az ütő. Habos a gyerekszoknya.



És a csecsemő az ő kezében,



amit átvehettem, könnyítsek a terhen,



pedig akkorra már mindegy volt a földi mérték.



Elkékült szájára nem figyeltem,



kihurcolkodott belőle a szépség.





Kár volt szorítani annyi mindent.



Kár volt az életért, elég lett volna nézni.



Ugye, ez is csak játék? Abból hal meg, abból kékül,



abból rettegek, hogy talán mégsem mégis.





Akkor kezdett el lélegezni, mentünk tovább,



te karodban a kislánnyal, én a csecsemővel.



Az útszéli öregasszony szólt, első és utolsó,



hogy a száján múlik minden.

Ott dől el a valóság.



Ha akarom, annak látom.



Ha a szem színtelen vakság,



ha liftaknából dörömböl az álom.

Ugye, úgyis?